"Néha a legkisebb gödröt a  legnehezebb megásni."

                                                                     Reidlos

   Pegazus hangtalanul suhant a magasban, óriási szárnyai súlytalanul repítették. Senki sem láthatta őt, ilyenkor szinte áttetszővé vált, mintha csak egy játékos tavaszi fuvallat szaladna végig az égbolton. Ő azonban nagyon is jól látott mindent, ami odalent történt. Tekintete elidőzött a termőföldeken dolgozó embereken, a falvak apró rezdülésein, a nagyobb épületek tetején lassan körbeforgó szélkakasokon. Időnként beleúszott egy-egy  kecses felhőfoszlányba, kissé szétoszlatva azt, ilyenkor szemét lehunyva élvezte a habkönnyű pára simogatását, majd ismét előbukkanva hagyta, hogy a napsugarak játékosan megcsiklandozzák. Sietett ugyan, de imádott repülni, és ezeket a pillanatokat a világ minden kincséért sem hagyta volna ki. Szeme színe ugyanolyan volt, mint az ég kékje: fénylő, világos, mintha magától az égbolttól lopta volna átható pillantását. Ez a különös ragyogás azonban hirtelen mélykékbe, szinte feketébe borult az egyik sík terület fölött. 

A fű csodálatosan zöld volt alatta, nagy foltokban vadvirágokkal tarkítva, melyek ritmusosan hullámzottak az enyhe szélben. Szerette az ilyen helyeket, gyakran le is szállt sétálni a csodálatos növények közt, magába szívva semmihez sem fogható illatukat. Most azonban más volt a helyzet: a pompás mezőt sötét, kígyózó menet tépte félbe, üszkös lábnyomokat hagyva lépteik nyomán. Élükön egy leszegett fejű fekete kanca haladt, dárdaként előreszegezve hosszú, fénytelen, csavart szarvát. Lehelletével  megfagyasztotta maga körül a növények zsenge szárát, melyek aztán nem mozdultak többé. A hátán ülő csuklyás alak előre bámult, köpenye minden mozdulatnál lobogott, egyik kezének karmos ujjai az állat sörényét markolták, a másikkal szorongatott valamit. Mögöttük dühösen zúgó, dongó emberek százai törtettek előre, mint egy óriási, gyilkos méhraj. Pegazus hallotta morajlásukat, állkapcsuk csattogását, de még az Egyszarvú hideg, pengeéles lélegzetét is. 

Hatalmasatt csapott szárnyaival, magasabbra rúgta magát, mint eddig valaha is, egészen a felhők fölé repülve, és feledve a napfényt, a könnyű szárnyalást, szélsebesen Szabadvölgy felé indult, hátra sem nézve többé Yarg pusztító seregére. 

                                               **********

    Mire Reidlos végzett az ásással, hosszú haja csapzottan tapadt vállához, inge egészen átnedvesedett. Leült a gödör aljára, hátát nekitámasztva hűs falának. A friss föld illata elbódította, egy régi nyár emlékképeit fonta köré, amikor Ylenol még kicsi volt.

Akkor is gödröt ásott, de olyan nehéznek még soha nem érzett egyetlen szerszámot sem, mint azt az ásót. A feleségét temette. Kisfia maszatos képpel, kócos fürtökkel álldogált mellette, csendben, könnyek nélkül. Csupán négy esztendős volt, s a láz, mely elragadta tőle édesanyját, az ő kis arcára is lángrózsákat rajzolt. Gyenge, reszkető kezecskéjével felemelt egy rögöt és csak nézte, mint aki pontosan tudja, hogy a halál nem elégedett meg egy élettel, s tüzes szekerén őt is magával viszi. Ám a férfi ezt már nem tudta volna elviselni. Odalépett hozzá, kivette a földdarabot az apró tenyérből és messzire dobta.

 - Még nem - súgta neki kétségbeesett daccal, és zokogásban tört ki. Akkor sírt először. A temetés után minden figyelmét Ylenolra fordította, ápolta, borogatta, itatta vele Esiw főzeteit. Egy nap aztán a fiú láz nélkül ébredt, mosolygósan, farkaséhesen. Akkor sírt utoljára.

 - Még nem - suttogta a hűvös félhomályba ismét és feltápászkodott. Összevont szemöldökkel vette tudomásul, hogy meglehetősen jó munkát végzett, sikerült olyan mélyre ásnia, amiből nem tud kimászni. Kurjantott egyet, mire Worra zömök alakja jelent meg fölötte, s a rőt harcos jót derült barátja lehetetlen helyzetén:

 - Nocsak, tán kijönnél? - incselkedett.

 - Ha azt akarod, hogy legyen valaki, aki védi a lusta hátsódat a harcban, jobb ha kihúzol - feleselt Reidlos, mire mindketten elnevették magukat. Worra jó katona volt, vehemens, erős, nem egyszer volt már segítségére a férfinak, ám ő ritkán szorult megmentésre. Az ellenség szinte a közelébe se mert menni, ha begorombult. Olyankor cséphadaróként járt a keze, s minden ütése végzetes volt. Most azonban kicibálta izmos karjaival Reidlost a veremből, aztán szépen elfedték szalmából font kévékkel, aminek a tetejére friss füvet szórtak. Távolról észre sem lehetett venni a csapdát, s miután elégedetten leporolták ruhájukat, Esiw háza felé vették az irányt, aki üzent értük az egyik falubeli asszonnyal. Az úton már nem beszéltek, Worra a szakállából szedegette ki a szénaszálakat, Reidlos pedig óvatosan a dombtetőre pillantgatott a két, vékony alakot figyelve. Egyikük ruhája úgy csillogott, mint maga a nap, s ahogy átölelte a másikat, az is aranyfénybe borult, szinte eggyéolvadtak.

                                                  **********

   Ylenol úgy érezte, minden porcikája megtelik a lányból áradó ragyogással. Már nem félt semmitől, s míg ő érintette, az idő megállt. Fogalma sem volt, mi a tegnap, a holnap vagy akár az elmúlt perc; csak ők voltak és az örökkévalóság. Meleg fény vette körül, biztonság, boldogság. Beleszédült ebbe az állapotba és nem is akart kiszakadni belőle soha többé, ám egy hang hirtelen magához térítette:

 - Fiú! 

Amina hirtelen eleresztette, s a világ visszaváltozott sivár valósággá, aminek a közepén Pegazus állt felemelt fejjel, kitárt szárnyakkal. Kék szemében tükröződött a lány ijedt arca, s az ő felocsúdott ábrázata. 

 - Sajnálom - mondta a patás, hangjában valódi megbánással. Mindent tudott, még azt is, amit a többiek magukról nem. Figyelmen kívül hagyva az imént látottakat, azonnal hozzáfogott tájékoztatni a két fiatalt mind az Eónban, mind a mezőn látottakról. Részletesen beszámolt a cellákról, Leehről, és egy Yls nevű kövér szolgáról, aki egyedül próbál tenni valamit a vastag falak közt Yarg ellen. Amina elkerekedett szemmel szívta magába az elhangzottakat, különös tekintettel az Unikornisokra.

 - Tudtam - suttogta -, mindig tudtam.

 - Ha látni is akarod őket, velem kell jönnie - felelte az ezüst állat, miközben Ylenol felé fordult.

 - Szükség van ott rád és az íjadra, fiú - szólt neki. - Segíts Leeh népének, cserébe ő is segíteni fog a tiédnek.

Ylenol lenézett Szabadvölgyre és bizonytalanság fogta el.

 - Nem hagyhatom itt apámat csak úgy -  mondta.

 - Majd Amina beszél vele - fordult Pegazus a lány felé, s ő elmerült az égkék szempár vonzásában. Először csak egy apró, fekete pontot vett észre benne, mely ide-oda mozgott, majd kezdett megnyúlni, vékonyodni, míg végül kibontakozott belőle egy hosszú, tekergőző kígyó. Lassan minden részlete tisztán látszott és Amina megértette. Kissé sápadtan ugyan, de szó nélkül bólintott, Pegazus pedig megfordult, aztán néhány lépést távolodva várt. Tudta, el kell búcsúzniuk. Nem hallgatózott, de minden szót tisztán értett, ahogyan a magasból is észrevette a legapróbb fűszálat is. A lány hangja bánatosan csengett, ilyen szomorúnak még sosem hallotta.

 - Segíts nekik Ylenol - kérte a fiút -, apádat pedig bízd csak rám. Szabadítsd ki Leeht, ő megmentheti a faludat. Gyors mint a szél, ereje pedig hatalmas. Még nem találkoztam vele, de hallottam róla, állítólag az üvöltésével meg tudja hasítani az emberek elméjét. Négy fia van, a világ négy sarkából, együtt még senki nem tudta legyőzni őket. Ha magad mellé tudod állítani a fehér farkast, a többiek követik majd. Mindenki követi.  Nincs más esélyünk.

 - De Pegazus azt mondta, Yarg már úton van - rázta  fejét a fiú.

 - Akkor nem késlekedhetsz - felelte a lány határozottan, majd kissé halkabban hozzátette: - Tedd meg a családodért, a faludért... tedd meg értem.

Ylenol szíve összeszorult a gondolatra, hogy ha elmegy, talán nem is látja többé sem a családját, sem Aminát. A lány - talán olvasva a gondolataiban - lassan felé nyúlt, újra végigsimítva puha ujjaival a bőrén. Néhány pillanatig elidőzött velük a szomorú barna szemek körül, majd apró csókot lehelt rájuk, aztán arcát a fiúéhoz simítva elmosolyodott:

 - Öröktől - súgta fülébe, finoman átölelve őt.

 - Örökké - felelte Ylenol hozzábújva.

Nehéz szívvel engedték el egymást, de Pegazus már türelmetlenül toporgott. Mikor a fiú elindult felé, letérdelt, s szárnyaival a hátára segítette. A fiú úgy ült ott, mint akit odateremtettek: íja megcsillant a napfényben, a nyilak hófehér szőre együtt lebegett a gyönyörű állat sörényével. Ló és lovasa elrugaszkodtak, s rövidesen már csak egy apró, ezüstös pont voltak a felhők közt.