"Nem emlékszem pontosan, százhárom, vagy százhét éves vagyok...   Azt viszont biztosan tudom, hogy egyszarvúak márpedig léteznek. Láttam egyet."

                                                                                                                                                                                                               Esiw ( 109 éves )

   Ylenol felállt az öreg mellől, benyitott az ajtón, és azonnal megcsapta a frissen sült túrós lepény illata. A konyha meleg volt és párás, mindenfelé edények, meg fűszerek sorakoztak, még a döngölt földpadlón is. Az egész falat betöltő polcokon milliónyi üvegcse pompázott, különféle színekben, de senki nem tudta mi rejtőzhet bennük. A helyiség úgy nézett ki, mint valami boszorkánykonyha, és a fiú nem ritkán nagyanyja orra alá is dörgölte ezt. De ma nem akart incselkedni.

 - Ezt már szeretem, micsoda fogadtatás! - mosolygott a gőzölgő tepsi fölött szorgoskodó, hajlott hátú asszonykára. Annak arca ezer ráncba szaladt ahogy felvirult, s égkék szemei felcsillantak unokája láttán. Végighúzta apró kezeit lisztes kötényén, majd valahonnan a kavalkádból rögtön tányért kapott elő, amit roskadásig megpakolt süteménnyel.

  - Gyere csak drágám, éppen most lett kész. Egyél, amennyi csak beléd fér - kínálta a hatalmas szeleteket, majd kisimította szeméből  nagy igyekezetében előrehulló, hófehér hajtincseit.

A fiúnak nem kellett kétszer mondani, leült, és két pofára tömte magába a finomságot. Esiw eleinte elégedetten nézte, aztán kissé elkomorodott.

 - Ylenol, miért nem nősülsz már meg? Annyi szemrevaló, fiatal lány van a faluban, könnyedén találhatnál magadnak köztük. Én sem élek örökké, mi lesz veletek aztán? - tudakolta aggódva.

A fiú felnézett, és kissé csalódottan tolta el a tányért, mint akinek elment az étvágya.

 - Nem elég, hogy apám is ezzel gyötör nap mint nap, még itt is ezt kell hallgatnom? Az én szívem nem húz az itteni lányokhoz - mondta, és kibámult a kis ablakon, ahonnan épp a dombtetőre lehetett látni. Az asszonyka - követve tekintetét - óvatosan megkérdezte: - Hát akkor kihez húz a szíved fiam?

Az unokája nem felelt, csak feltápászkodott, és az ajtó felé indult, ám nagyanyja hangja hirtelen megtorpanásra késztette: - Csak nem ahhoz, aki a sziklán ül éjjelente?

Ylenol megpördült, és eltátotta a száját: - Te is láttad?

 - Tudod, öreg vagyok, nem alszom valami jól. Gyakran látom.

 - Én... azt hiszem... őt szeretem - hajtotta le a fejét a fiú.

Esiw összeráncolta szemöldökét, aztán gyanakvóan nézett Ylenolra: - Mondtad már neki is?

 - Hisz mondanám, de mindig eltűnik! Próbáltam követni, erre egyszerűen köddé vált! Amikor utánaosontam, csak  zöldes párát láttam a fák körül, őt pedig sehol.

 - Gyermekem... - sóhajtott az asszony az egyik székre roskadva -, neked fogalmad sincs, ki után mentél. Ő Amina, az erdő lelke. Nem emberi lény. 

Bármilyen furcsán is hangzottak Esiw szavai, a fiú egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy igazak. Nagyanyja nem öreg, inkább vén volt, egyesek szerint elmúlt már százharminc éves is, bár senki sem tudta pontosan. Sok titok nyitjának volt a birtokában, rengeteg főzet és orvosság receptjét ismerte, ha valaki bajban volt, rögtön hozzá fordult. Mindenkin segített, akin csak tudott, és a tanácsai is aranyat értek. Azt is beszélték, hogy ő járt az erdőben, valamikor nagyon régen. De aki erre emlékezett, már meghalt, és ez inkább csak legendaként terjengett a faluban.

 - Amina... - ízlelgette a nevet Ylenol, elengedve füle mellett a többi, vele kapcsolatos információt. - Mondd, hogyan találkozhatnék vele?

 - Vele? Sehogy. Felejtsd el te ostoba gyerek! Az olyan lényekkel, mint Amina, mi nem beszélhetünk.

 - Lényekkel? Hányan vannak? Láttad őket? Milyenek? - a fiú egészen lázba jött. Arca kipirult, szemei erős kíváncsiságról árulkodtak.

 - Csillapodj, fiam. Az egy másik világ, neked viszont itt a helyed. Tedd a dolgod, alapíts családot, vigyázz apádra, és ne bolygass más népeket. Ráadásul - emelte fel aszott mutatóujját az asszony a nyomaték kedvéért -, ami a dombon túl van, az már a királyság területe. Az ott Yarg erdeje, tőle pedig az Isten mentsen meg. Ne járj ott. Most pedig menj, javítsd meg a tetőt - fordított hátat, érzékeltetve, hogy maga részéről lezárta a beszélgetést.

Ám Ylenol nem bánta, hisz legalább már a nevét tudta annak a csodálatos lénynek, és ez boldogsággal töltötte el. Fütyörészve kisétált, és elballagott az időközben álomba merült nagyapja mellett, megkeresni a létrát. A nap már nem égetett, csak  kellemesen melegítette arcát, tovább fokozva örömét.

  Az egész délutánt ilyen jó hangulatban töltötte, majd miután végzett, még Elbminnel is játszott egy kicsit a kert végében, nem messze a domb aljától. Ingét levette, derekára kötötte, engedve, hogy a gyenge szellő lehűtse barna bőrét, és felszárítsa izzadtságát. Szeretettel nézte szőrös barátját, aki élt-halt ezekért az együtt töltött percekért. Most is vidáman csóválta a farkát, hegyezte kajla füleit. Izmos teste ugrásra készen megfeszült, okos, barna tekintetét le sem vette a fiú kezéről. Volt egy nagy fekete folt a jobb szeme körül, ami pajkos külsőt kölcsönzött pofijának, az embernek egyszerűen mosolyogni támadt kedve, ha ránézett.

Elbmin visszahozott bármit, amit eldobtak neki, ez most épp egy elhasználódott deszkadarab volt, Ylenol még a tetőről hozta le, miután kicserélte. Az állat őrült sebességgel tudott futni, szinte egyidőben odaért az eldobott fadarabbal, és még a levegőben elkapta. A másik kedvence a kergetőzős játék volt, amiben nem lehetett legyőzni.  Terelőkutya lévén, olyan hirtelen tudott irányt váltani, ami követhetetlen volt. Imádtak együtt játszani, nagyon kötődtek egymáshoz, és Ylenol csak azért nem vitte haza, hogy legyen, aki vigyáz az öregekre.

   Kezdett alkonyodni, így a fiú még utoljára eldobta a deszkadarabot a kutyának, aztán lassan visszaindult a házhoz, elköszönni. Azonban alig lépett néhányat, amikor az állat vad csaholásba fogott a távolban. Hátranézett és füttyentett, hátha vissza tudja csalogatni, de az csak állt meredten, lefelé bámulva, és folyamatosan ugatott.

 - Mi az, tán nyulat fogtál? - indult vissza a fiú, már kissé kókadtan. - Hozd ide, Elbmin!

A kutya erre felkapta a fűből amit talált, és szófogadóan kocogni kezdett vele a fiú felé. Ahogy odaért, letette a lábához, majd leült.

 - Jól van, ügyes vagy - vakargatta meg az állat buksiját Ylenol, közben a másik kezével felemelte a hosszúkás valamit, és megszemlélte.

   A csodálatosan szép, gyöngyházfényű tárgyhoz hasonlót még sosem látott. Nagyjából olyan hosszú volt, mint a karja, üreges, mindkét végén nyílással, ami öklömnyiről indult, majd szinte tűhegynyivé szűkült. A fiút arra a kürtre emlékeztette, amit egyszer  apja szobájában talált az ágy alatt, a fegyverei társaságában. Viszont ez egyenes volt, nem nem hajlított, inkább mintha valaki megcsavarta volna. Végighúzta rajta az ujjait. Olyan simának érezte, mint jégcsapokat, amiket telente a kerítésükről szokott letörni. Belenézett a nagyobb lyukon, de csak az üresség nézett vissza rá.

 - Mi lehet ez... - morfondírozott a kutyára nézve, aki erre felugrott, és a ház felé futott.

 - Egyetértek - indult ő is, hogy megmutassa nagyanyjának, hátha felismeri, vagy tud vele kezdeni valamit.

Odaérve Esiwet a kút mellett lévő gyógynövényes kertjében találta, ami tele volt tarka, különféle magasságú virágokkal. Érdekes, a napszakok változásával mintha a színük is változott volna, így, a naplemente fényében bíbor árnyalatban tündököltek. Illatuk messzire eljutott, az is érezhette, aki csak arra sétált. Különleges növények voltak ezek, bár Ylenol egyiknek sem tudta a nevét, ahogyan senki a faluban. A nagyanyja nem árulta el honnan valók, de ezekből készítette főzeteit és kenőcseit. Az asszony olyan görbe volt már mint a kérdőjel, szinte hajolnia sem kellett, csak lépkedett és tépkedett, egészen elmélyülten. Mezítláb járt, hímzett ingválla betűrve az egyszerű vászonszoknyába, feje szorosan bekötve egy hófehér kendővel.  Meg sem hallotta, hogy Ylenol visszaért, és ott toporog mögötte.

 - Szeretnék mutatni valamit - szólt halkan a fiú, mert nem akarta megijeszteni. Igazság szerint, egy kicsit meg volt rémülve attól a dologtól a kezében, valahogy nem eviláginak tűnt.

Esiw abbahagyta a virággyűjtést, és felé fordult végre. Fáradt pillantása azonnal az Ylenol kezében lévő tárgyra esett, és néhány döbbent pillanat után csak annyit kérdezett: - Ezt meg hol találtad?

 - A kert végében. Nem is én, hanem Elbmin. Tudod mi ez?

Az asszony levette a tekintetét a különös eszközről, kiküzdötte magát a kertecskéből, és elkezdett a ház felé csoszogni. 

 - Nem tudom. Vidd vissza oda, ahonnan hoztad, és dobd el.

 - Dehogy dobom. Még jó lehet valamire - forgatta Ylenol.

Esiw megállt, körülnézett, hogy meggyőződjön arról, egyedül vannak, és fojtott hangon így szólt: - A dolog a kezedben, az erdőből való. Talán valamelyikük elhagyta. Nem a tiéd, tehát nem tarthatod meg. 

 - Különben mi lesz? - kérdezte a fiú.

 - Különben rossz kézbe is kerülhet, és azon nem tudok segíteni. Még egyszer szólok: vidd vissza fiam, ha jót akarsz - mondta az asszony, miközben fellépdelt a tornácra vezető két kis lépcsőfokon, és többször hátra sem nézve bement a házba.

Ylenol elmosolyodott. Ha ez a dolog az erdőből való, akkor csak egyvalakié lehet. A lányé, akit éjjelente lát.