"Elszakadni valakitől mindig nagy veszteség: nem csak őt magát veszíted el, hanem az érzést is, amit adott."

                                                                                                                                                                           Amina

   Yarg egyenletes tempóban haladt seregével Szabadvölgy felé. Egyedül már régen ott lett volna, hisz az Egyszarvú olyan sebesen is tud haladni, mint a gondolat; így azonban másfél napba telik az út. Sereg nélkül viszont nem mehet, mert bár erős, azok a katonák elbírnának vele. Nem volt halandó, ám halhatatlan sem. Léte valahol a kettő közt lebegett -  ő maga sem tudta pontosan.

Hosszú, fekete, sziszegő kígyóként kanyarogtak a dombok közt, pusztuló fűcsomókat hagyva lépteik nyomán. Az Unikornis  sötét testéről visszapattantak a napsugarak, néha nagyot horkantott, szürke párát lövellve ki orrlyukaiból, megfagyasztva maga körül a levegőt. Engedelmesen rótta az utat, soha nem botlott meg. A csürhe úgy vonult utána, mintha kötélen húzta volna őket, fölöttük hollósereg körözött hangtalanul. Gondosan elkerülték a falvakat, Yarg nem akart bonyodalmat, csak a cél érdekelte. Az Igéző. Egyenesen ült hátasán, csuklyáját mélyen arcába húzta, gonosz tekintete vészjóslón villant ki alóla időnként. 

                                                   **********

   Míg a sötét király az utat rótta, Eónban szinte síri csend honolt.A hatalmas tornyok élettelenül meredeztek a magasba, tűhegyes csúcsaikkal áthasítva az égboltot. Néhány kókadozó őr lézengett csupán a sápadt kövek közt, kimerülten az éjszakai szolgálattól. Egy halott vár néma foglyai voltak, az élet lassan belőlük is kihunyt.

Yls és Négyes is érezték az ódon falak szorítását, egyre kényelmetlenebbül fészkelődtek a szobában. A szolga kezét tördelve járkált megállás nélkül, magában motyogva, sóhajtozva. Magas homlokán izzadságcseppek fénylettek, szája ijedt vonallá húzódott. Tekintete folyamatosan ugrált, hol az ágyát leste, hol ablakára sunyított. A kobold még mindig duzzogott, hátat fordítva neki, figyelemre sem méltatva az egyre idegesebben toporgó kövér alakot.

 - Ki kell mennünk innen - szólt végül Yls remegő hangon.

 - Menj csak, én nem mozdulok - mordult vissza Négyes. Karjait összefonta maga előtt, izmos lábait felhúzta, sértett pofiját a hideg fal felé fordította, mintha valami érdekes dolgot talált volna rajta.

 - Úgy érzem, nem kéne itt maradnunk - csóválta fejét Yls, majd gondolkodóba esett. Hallott mindenféle szóbeszédet a koboldokról, hogy fürgék, erősek és cselesek, de az itt ücsörgő példány  egyiknek sem bizonyult. Inkább satnyácskának tűnt. Ám az a hír is járta róluk, hogy kíváncsiak, és valóban: olyan kerekre nyílt szemeket a szolga még sosem látott eddig. 

Nem volt veszítenivalója, az ablakban gubbasztó holló pengeéles pillantása elárulta: ha a király visszatér, halál vár rá. A madár mozdulatlanul figyelt, tolla se rezzent. Ki tudja, mióta nézte őket, talán Pegazust is látta. Mindenesetre az már biztos, hogy ő árulóvá vált Yarg szemében.

 - Jól van, ahogy akarod. Lemegyek a kazamatába - mondta az apróságnak, aki ezekre a szavakra alig láthatóan megrezzent. Már akkor is nagyon érdeklődő volt, amikor még csak mesélt róla nekik a szolga, s most is megfeszültek izmai. Látszott rajta, hogy legszívesebben felugrott volna, de büszkesége visszatartotta. Yls újabb cselhez folyamodott:

 - Egyedül is odatalálok, de nyugodtabb lennék, ha velem tartanál. Tudod: több szem többet lát. Meg van ott egy őr is, azt hiszem másodszorra már nem bírnék el vele. Segítesz vagy nem?

Négyes feltápászkodott, lassan, lustán, mintha teher lenne számára a feladat, de szemei úgy csillogtak, akár két  szentjánosbogár. 

 - Rendben, legyen, de csak mert Pegazus rám bízott - húzta ki magát - és megütném a bokám, ha bajod esne.

Kicsit kinyújtóztatta magát, aztán egyetlen ugrással az ajtónál termett. Kikémlelt rajta, majd elindult, még hátraszólva:

 - Csak maradj mögöttem, úgy biztonságosabb, ezer veszély szaga terjeng itt a levegőben...

Yls belül elmosolyodott, kívülről azonban csak egy utolsó rémült pillantásra futotta a hollóra, mielőtt kilépett az ajtón.

                                                   **********

   Ylenol egészen kifulladt mire a sziklához ért. Szíve kalimpált, egyrészt a sietség, másrészt az izgatottság miatt, hogy újra láthatja Aminát. A lány nyugodtnak tűnt, mozdulatlanul várta káprázatos ruhájában, csak arcát fordította néha a nap felé, de azt is olyan finoman, kecsesen, ahogyan csak ő volt képes. Nappal még sosem merészkedett idáig, Ylenol szíve mélyén azt remélte, miatta jött. Az utolsó métereket már lassan tette meg, belefeledkezve a sudár alakból áradó ragyogásba. Legkülönösebben a szeme csillogott, fura, titokzatos lángocskák lobogtak benne.

 - Észrevettél - mosolyodott el Amina a fiú érkeztére, meg sem várva az üdvözlését. Csiklandozó érzés szaladt át rajta már akkor, amikor meglátta közeledni őt, most pedig könnyű öröm töltötte ki egész lényét.

 - Mondhatnám, hogy igen, ám akkor hazudnék neked és attól keserű ízű lenne a szám. Apám látott meg. Tudod, én épp...

 - Az a fontos, hogy eljöttél - vágott közbe a lány.

 - Semmi nem tarthatott volna vissza.

Amina az eget kémlelte, puha ajkai résnyire nyíltak, szőke haja fátyolként simult hamvas arcbőréhez. Ylenol szerette volna kisimítani onnan, de attól félt, az egész látvány csak egy illanó tünemény, ami azonnal szétfoszlana, amint megérintené. 

 - Visszatértek az emlékeim - szólt hirtelen, minden bevezető nélkül a lány, még mindig a magasba tekintve. - Legalábbis néhány.

 - Arról az időről, amikor ember voltál?

 - Igen... Emlékszem anyám meleg kezére, süteményillatú hajára... Fényes, szőke haja volt, épp ilyen - húzta végig ujjait egy tincsén. - Az öcsém pedig, a legkisebb... hasonlítasz rá, Ylenol.

A fiú néhány másodpercre még lélegezni is elfelejtett, úgy meglepődött. Amina most először szólította a nevén. Kedvesen, szinte szeretettel ejtette, barna őzikeszemét is felé fordítva. A különös fény felragyogott benne, vibrálni, táncolni kezdett. Csend lett, csak nézték egymást. Végül Ylenol szólalt meg, halkan, kissé szomorkásan:

 - Nem hinném, hogy az öcséd vagyok, sosem volt testvérem.

Az igazat megvallva inkább örült, mint bánkódott emiatt, de nem akarta megbántani a lányt. Szerette. Nem úgy, mint egy nővért vagy húgot, ez más volt. Erősebb és forróbb.

 - Persze, hogy nem vagy az - nevetett Amina -, hiszen nagyon régen volt. A többiekre nem is emlékszem jól és az ő nevét sem tudom már, ahogy az anyámét sem. Az arcukat is csak azóta látom, hogy megérintettél. Valahogy... valami módon emberibbé tettél és nem csak külsőleg - nézett végig magán. - Ylenol, én... érzek valamit, itt belül. A szívemben.

A fiú elgyengült. Szerette volna megállítani az időt, rettegett a következő percektől, hogy talán mégsem azt fogja majd hallani, amire vágyódik. Sóhajtott egyet, aztán mégis megkérdezte:

 - Mit érzel?

 - Félek.

Nem erre számított, de valahol mégis. Csalódottan a sziklához lépett és leült rá.

 - Ha Yargtól félsz, nem kell aggódnod - mondta keserűen. - Készen állunk a harcra, mindenki küzdeni fog az utolsó lehelletéig. Nem jut el az erdődig.

Amina lehajtotta fejét és lassan ingatni kezdte:

 - Pegazus szerint nagyon veszélyes, ne becsüld alá. Viszont nem rá céloztam.

Ylenol felpillantott, hunyorogva az erős napsütéstől.

 - Attól félek, hogy újra megtörténik - suttogta a lány közelebb lépve hozzá. Vékony karját felé nyújtotta, kecses ujjaival finoman az álla alá nyúlt, puha, meleg érintéssel.

 - Megint elveszítek valakit, akit szeretek - mondta könnyedén, de szemében a lobogás zöldes fényben játszott, szinte hullámzott. Úgy tűnt, könnyek nélkül sír.