A szerelem sok dologra képes. Néha elfújja a felhőket vagy hegyeket mozgat, olykor pedig megtalálja az elveszített dolgokat. A szerelem: varázslat.

                                                                                                        Amina

   Amina lehajtott fejjel sétált, erdeje puhán és csendben nyelte el lassú lépteit. Meleg bársonyként terült rá a csillogás, a fák közt beszűrődő nap fénycsíkjai kellemesen simogatták. Társául szegődött magánya sorra hívta emlékeit, még az erdő előtti időkből. Kirajzolódott előtte édesanyja, testvérei arca, s boldogan nézegette őket. Olyan képek voltak ezek, melyeket régen elfeledettnek hitt, és most újra látva nem győzött betelni velük.

Anyja búzakék tekintete lágyan ölelte, öccsei pajkos pillantása pedig mostolyt csalt szép ívű szája sarkába. Idejét sem tudta, mikor emlékezett így utoljára, de ezen nem is töprengett: számára nem létezett idő. Nem volt kezdet, sem vég, minden állandónak tűnt. Ezek az emlékképek sem jártak nála soha, csak amióta a fiú megérintette. Különös érzés volt az akkor, mintha a lelkéhez nyúlt volna. Szinte fájt.

Ez a kölyök legfiatalabb testvérére emlékeztette, aki mindössze két esztendős volt, amikor otthagyta őket. Ugyanolyan álmodozó, barna szeme volt, amivel ugyanúgy nézett rá. Rajongás, szeretet, vágyódás csillogott benne.

Az erdő - ha lehet - még melegebben simult Amina köré, talán megérezte szomorúságát, és így próbálta vígasztalni. A ragyogás minden mozdulatánál felerősödött, aranyfénybe vonva őt magát is. Gyönyörű szép volt, ám a lány most mégis másra vágyott. Igazi napfényre. Kissé bátortalanul ugyan, de elindult kifelé otthonából. 

                                                 **********

   Szabadvölgyben vidáman telt a délelőtt. Az emberek elfojtották a torkukat szorongató félelmet, csak a munkára és egymásra koncentráltak. Jól haladtak a készülődéssel, a falu határát védő sánc szinte teljesen kész volt, a rejtett csapdák száma is megsokasodott. Worra csaknem bele is lépett az egyikbe, s heves szóváltásba keveredett annak készítőjével, rőt feje egészen belevörösödött a vitába. Harcias jellem uralta, Reidlos is csak nagy nehézségek árán tudta lecsillapítani. Végül megegyeztek, hogy valamilyen módon megjelölik ezeket a veszélyes árkokat, vadcsapdákat, hogy az itteniek ne essenek áldozatául. 

Ylenol is épp egy gödörrel volt elfoglalva, melyből már csak derékig látszott ki. Ingét ledobta, izzadt bőrén megtelepedett a por, ennek ellenére az arra járó fiatal lányok mind kuncogni kezdtek, amikor meglátták, némelyik még a segítségét is felajánlotta neki. Nem volt erős alkat, de formás, feszes izmai és kisfiús arca már jó ideje felkeltették a szebbik nem érdeklődését. Ő azonban csak mosolygott ezen és ásott tovább mindaddig, míg sötét árnyék nem vetült rá hirtelen. Felnézve apját pillantotta meg, aki mosolyogva figyelte ténykedését.

 - Nocsak, még valami hasznodat is vesszük - mondta tréfásan és beugrott fia mellé. Kétszer olyan széles vállai épphogy csak elfértek az árokban, homloka ráncba szaladt.

 - Ez így nem lesz jó - közölte -, add csak azt az ásót.

 - Akkor kiszélesítem - felelte Ylenol, folytatva a munkát.

 - Ahogy gondolod - vont vállat Reidlos -, de a helyedben én megnézném azt a dombtetőt, valami nem stimmel vele.

 - Ezt hogy érted? - értetlenkedett a fiú, arrafelé fordulva.

Nem volt üres. A vidáman csillogó magányos szikla mellett Amina sudár alakja ringatózott. Hosszú hajába néha belekapott a langyos tavaszi szél, mely a fiúhoz érve magával hozta erdőillatát. Rá várt, tudta. Széles vigyor kúszott kölyökképére, képtelen volt leplezni örömét. Kérdő-kérő pillantással apja felé nyújtotta ásóját, aki egy bólintással áldását adta a dologra és elvette tőle.

 - Menj csak, de ne maradj soká, a szemed pedig tartsd a falun. Nem tudjuk mikor csap le ránk Yarg - figyelmeztette.

 - Persze, figyelek - mondta Ylenol miközben kiugrott a lyukból, de már le sem vette tekintetét a lányról. Ingét és íját felkapva iramodott a kertek felé, Reidlos pedig fejcsóválva folytatta munkáját.

                                                  ***********

   Yls tanácstalanul járkált fel-alá szobájában, mely szűknek bizonyult így, hogy Pegazus is bent tartózkodott. A hatalmas állat elfoglalta szinte a felét, méretes feje a szolga után forgott. Négyes visszaült az ágyra, onnan figyelte a jelenetet.

 - Most mi lesz? Vissza kell mennünk - szólt az ezüst teremtményhez.

 - Csak én megyek. Idehozom a fiút - felelte az.

 - Mi? Nem hagyhatsz itt ezzel a .... - csattant fel Yls, de hamar elharapta a mondatot. A kobold felpattant:

 - Na mivel? Mondd csak ki! Azt hiszem barátocskám, nagyon alábecsülsz minket! - ordibált. Apró teste megfeszült, fülei hevesen lobogtak.

 - Jól van, nem úgy értettem, csak... - próbálta csitítani a szolga, de Négyes már paprikavörösbe váltott. 

 - Egy percig sem maradok itt tovább, veled megyek - szökkent Pegazus hátára, dacosan felszegve fejecskéjét. A hátas lerázta magáról, szeme mélykékre sötétült. Hangja érdesen, ellentmondást nem tűrően zengett:

 - Ebből elég legyen! Yarg úton van Szabadvölgy felé, akik megállíthatnák, azok be vannak zárva ide, tényleg ez a legnagyobb gondotok? Segítenünk kell nekik, és akkor a sárkányt még nem is említettem! Ne pazaroljátok fölösleges vitára az erőtöket, szükség lesz rá! 

Szárnyait széttárta, árnyékot vetve a két alakra, akik megszeppenve húzták be nyakukat. 

 - Hamarosan visszatérek - folytatta kissé nyugodtabban, de még mindig határozottan -, maradjatok itt.

A szolga nekidőlt a falnak, Négyes pedig visszaugrott az ágyra, háttal nekik. Nem szóltak többet. Pegazus állt még egy darabig, aztán elrugaszkodott. Nem volt akadály számára sem a fal, sem egyéb szilárd tárgy, így a plafonon keresztül távozott, magára hagyva két társát. Yls tátott szájjal nézett utána, a kobold semmiféle meglepődést, vagy érdeklődést nem mutatott. Karjait durcásan összefonva maga előtt, kibámult az ablakon, s csak várta, hogy eljöjjön az ő ideje. Akkor majd megtudja a szolga, mire képes egy kobold.