"Már tudom, mi az a sárkány. Tényleg ronda, de a kutyákat akkor is jobban utálom." 

                                                                                                         Négyes

 Yls ébredezni kezdett. A reggeli napfény arcába vágott, hunyorogva próbált felülni, nagy nyöszörgések közepette. Mikor sikerült neki, pislantott néhányat és körülnézett. Kissé megnyugodva vette tudomásul, hogy a szobájában van, s lassan észhez térve arra gondolt, talán az egész csak rossz álom volt. Azonban ennek némileg ellent mondott az a furcsa tény, hogy a helyiség közepén egy ezüstszínű ló álldogált, csendben figyelve őt. Olyan hatalmas volt, hogy eltakart szinte mindent, mégsem keltett félelmet a szolgában, annyira békésen várakozott. Tiszta, kék szemei nyugalmat sugároztak, ahogyan az egész megjelenése. A szolga mocorgására közelebb lépett, hófehér sörénye meglebbent minden mozdulatára. 

 - Ő Pegazus – közölte hirtelen egy kis hang, oldalról. Yls odakapta a fejét, és a kék, nyúlszerű alak gombszemei pislogtak vissza rá. Az ágyán ült, pontosan mellette.

 - Ááááááááá! - pattant fel rémülten, azaz pattant volna, de Pegazus útját állta.

 - Ne óbégass már! - szólt rá a hosszúfülű, és egy ugrással az ezüst állat hátán termett. Ő is megijedt a kiabálástól, de a világért sem vallotta volna be, másrészt a magasból tekintélyesebbnek érezte magát.

 - Te kobold vagy! - ámuldozott Yls.

 - Köszönöm, hogy felhívod rá a figyelmem, de tisztában vagyok vele - felelte kissé rezignáltan Négyes.

 - Azt hittem, ti....

 - Ne aggódj, nem óhajtunk közösködni veletek, de most kénytelen voltam idejönni. Mondd csak, miért leskelődtél ott a sötétben? - kérdezte a kékség, vékonyka karjait összefonva maga előtt.

A szolga csaknem felröhögött az apróság hetyke stílusán, de uralkodott nevetőizmain, márcsak a ló miatt is. Ő valóban tekintélyt parancsoló volt, s a tekintete már korántsem olyan barátságos. Mintha sötétkékbe váltott volna a szeme színe, orrlyukai enyhén kitágultak. Yls megszeppent, de annyira nem, hogy elveszítse lélekjelenlétét.

 - Ezt én is kérdezhetném tőletek - mondta hátradőlve.

 - Mi kérdeztük előbb! - vágott vissza Négyes lobogó fülekkel. Mérgesnek tűnt.

 - Jól van - adta meg magát a szolga -, megmondom. Én... szóval...  leskelődtem. Találtam valamit nem messze innen, egy kazamatában, és a kulcsot kerestem. Fogalmam sem volt róla, mit fogok ott látni, ahogyan arról sem, hogy nem leszek egyedül - célzott a két látogatóra, kérdőn nézve rájuk.

 - Miféle kulcsot? - tért ki a válaszadás elől a kobold.

 - Ugyanolyan cellákét, amilyenekbe az Unikornisok vannak zárva, meg azok a különös lények, és persze Leeh.

 - Ismered őt?

 - Nem, akkor láttam először. De beszélt hozzám, vagyis hallottam a gondolatait.

 - Mi van a kazamatában?

Yls megcsóválta a fejét: - Most ti jöttök.

 - Rendben, bár egyáltalán nem bízom benned - mondta Négyes. - Mi nem tudunk semmiféle kazamatáról, viszont Leeh és a szürke farkasok Pegazus barátai. Tudsz róla, hogy mire készül a királyod?

 - El akarja foglalni Szabadvölgyet - bólintott a szolga.

 - Tévedsz. Aminát akarja. A falu csak az útjában van, de nem az a cél.

 - Amina? Fogalmam sincs miről beszélsz.

Az apróság felsóhajtott, majd töviről-hegyire elmesélt neki mindent. Mialatt hadarta, Pegazus nyugodtan álldogált, néha bólintott, vagy egyszerűen csak lehajtotta fejét. Izmos szárnyait maga mellé lógatta, s le sem vette tekintetét Ylsről. Miután Négyes befejezte mondandóját, csend telepedett rájuk. Mindannyian saját gondolataikba merültek, végül a szolga törte meg a hallgatást:

 - Mit akartok tenni?

A kobold már épp szólásra nyitotta száját, amikor halk patakoppanások zajára lettek figyelmesek. Összenéztek, majd Yls lekászálódott az ágyról és az ajtóhoz osont. Résnyire nyitotta, úgy kukucskált ki rajta. 

Odakinn félhomály volt még mindig, a vár folyosóinak falait viszonylag kevés ablak díszítette, de így is tisztán kivehető volt Yarg hórihorgas alakja, amint egy aranyló kötélen vezeti a szerencsétlen Egyszarvút. Az nem is hasonlított már korábbi önmagára, éjfekete, vad tekintetű lett, szürkés párát lehelve minden lépésénél. Fagyos levegőt hoztak magukkal, a szolga lúdbőrözni kezdett. Hátralépett és nekiütközött Pegazusnak, aki hátán Négyessel szintén kikémlelt a résen.

 - Ezt ne csináljátok többet - mondta kissé összerándulva, és halkan visszazárta az ajtót. - Mi legyen?

 - Ki kell szabadítanunk a többieket - súgta az ezüst ló -, de a sárkányt mi nem tudjuk legyőzni. Arra csak egy fegyver képes. Az Áldozat Íja. 

                                               **********

   Yarg kivezette az Unikornist, mire az udvaron tolongó csürhe elnémult. Hátrébb húzódtak, utat engedve uruknak, és félelmetes hátasának. A kinti napfényben az állat még feketébbnek tűnt, sötét árnyékot veteve mindenre, ami mellett elhaladt. Léptei nyomán megszenesedett a talaj, mikor felemelte lábát, apró füstpamacsok szálltak alóla. Engedelmesen gyalogolt a király mellett, nem nézve se jobbra, se balra. A kapuhoz érve megállt, két mellső lábát behajlította, letérdelt. Yarg a hátára ült, majd tekintetét a távolba szegezve megszólalt:

 - Indulunk.

Míg lassan léptettek, halványan elmosolyodott, aztán egyre jobb kedve lett, s szinte már nevetett. Elképzelte a szolga, és újdonsült barátai rémült arcát, amikor szembetalálják magukat a sárkánnyal. "Yls, komolyan gondoltad, hogy tehetsz bármit is a hátam mögött?"- morfondírozott vidáman, majd egy erős rúgással gyorsabb tempóra sarkallta az Egyszarvút. Sötét, kígyózó sor haladt utána, mély zümmögésük messzire szállt. A sereg útnak indult Szabadvölgy felé.

                                               **********

   Eón egyik sötét folyosólyának rejtett zugából egy hatalmas, tüskés fejű hüllő mászott elő a nyitva felejtett teremből. Kitágult orrlyukai mohón szívták be az ismerős szagokat. Zsákmányt szimatolt. Végignyalta hosszú agyarait, zöld szeme megvillant, hosszú morgás hagyta el torkát. Elindult a gombaillat után.