Csak egy helyi kocsma, és egy szokásos szerda este. Emberek, nagy zaj, tömeg és őrjöngő egyetemisták a csocsóasztal körül. Az asztalok fölött kocognak a sörösüvegek, vannak, akik a „Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” című örökbecsű slágert dalolásszák, holott ők csak az utolsó kettőben jeleskednek egész szorgalmi időszakban. Nem baj, a fő a hangulat, és ilyenkor nem számít, hogy másnap reggel nyolckor óra van, háromkor még vígan lehet táncolni az asztal tetején. Lényeg a lényeg, nem dolgoznék itt pultosként…

No, ez az a hely, ahova annyi emlék köt, de most nem fogom mindet elmesélni. Csak egyet…

I.

- Mondtam aztán az eladónak, hogy adjon valami marha okos telefont, mire ő, tessék, itt van, ez androidos. Mire én, mi a fenére jó az az android? Mire ő: Hát az arra való, hogy a háttérben is fut az internet. Kérdezem: egyfolytában? Mire ő: hát ez a lényege az androidnak. Hát mondom, akkor nekem ilyen aztán nem kell. Ez már túl okos… Nem beszélve arról, hogy ilyen tapizós, tudod, milyen már az, bakker, én nem fogom simogatni a telefonomat, még a végén nekiáll dorombolni… - hadartam, miközben barátnőm egyre nagyobb szemeket meresztett rám.

Aztán lehúzta a pálinkáját. Én közben az egyik „kedves” ismerősömet néztem, miközben ölelgeti a barátnőjét. Abban maradtunk, hogy köszönök neki, legyen elég, viszont ő mindenképp beszélgetésbe akart volna kezdeni velem. Én nem akartam vele.

Az a baj ezekkel a helyekkel, hogy túl sok az ismerős, főleg úgy, hogy én már amolyan „helyi celeb” lettem. Ami egy nagyon idegesítő dolog, ugyanis emberek tudnak rólam olyan dolgokat, amiket még én sem tudok magamról.

- Sziasztok! Ültem át egy másik asztalhoz kicsit később, nehogy a csoporttársaim megsértődjenek, hogy velük nem is foglalkozom.

Néhány elsőéves is volt velük, nem igazán érdekeltek, ők most épp azt élvezték, hogy szabadok lettek, és kissé pityókásan hárman ittak szívószállal egy kancsó fröccsöt. Ennek aztán nagyon örültek.

Haverok mellett aztán ott ült valaki más is. Valaki olyan, akire nem szívesen emlékszem, de ő sem rám. Rázós kalandunk volt, egy olyan, amit talán jobb is lenne elfelejteni, mindenesetre ő joggal haragszik rám, és tökéletesen tudtam, miért nem beszéltünk egész nyáron.

Most viszont közelebb csúszott hozzám, és cigivel kínált. Zavaromban elfogadtam, de nem igazán értettem.

- És, mi történt veled egész nyáron? – kérdezte.

- Semmi különös – nem értettem, mire fel ez a nagy érdeklődés. – Tudod, utazgattam, meg semmit tettem. De nagyjából az egészet kommentáltam a facebookon, szal, gondolom láttad – hárítottam.

- Dolgoztál? – kérdezett újra, mire én elnevettem magam. – Ja igen, tudjuk, te olyat nem szoktál…

- Csak a szokásos csencselés… Jobban fizet… - szippantottam egy jó mélyet a bűzrúdból.

- Jaja, én újságokat hordtam ki… - közölte, mintha dicséretet várt volna érte.

- És estére odaértek? – mosolyodtam el, ismerve az ő vezetési stílusát.

- Oda-oda, akár hiszed, akár nem, már reggelre – mondtam, mintha valami kisgyereknek magyarázna. – Megint kocsival vagy?

- Persze… Nincs hol aludnom… - nyomtam el a cigit.

- Hozzám jöhetsz – ajánlkozott, mire a mellette ülő, egyfolytában a lábát simogató kis gólyalány felkapta a fejét.

A szemében egyszerre tükröződött féltékenység, és félelem. Láttam már őket együtt a gólyatábori bulikon, és láttam, hogy a lány mennyire odavan ezért a szőrös, csóró srácért, bármit megtenne neki. És valószínűleg meg is tett.

Viszont velem nem mert kötözködni, hiszen én voltam a „Gólyák Réme”, ahogy hívtak, miután első nap sikerült bemutatkoznom nekik a gólyatáborban. Az üvöltözős, bárkit leosztós, miniszoknyás, tűsarkús szőke, akiért odavannak, de csak a legbátrabbak mernek odamenni hozzá. Aki ismeri a felsőbb éveseket, a HÖK-ösöket, és kizárólag velük hajlandó bulizni.

- Odamegyek Orsiékhoz… - közöltem, nem akartam zavarni a romantikát.

Igazából zavarban voltam. Az a mosoly, azok az összenézések, pont, mint rég.

Később aztán még váltottam pár szót vele, de aztán ő a gólyalánnyal ment haza, én pedig beültem a kocsiba, és percekig csak néztem az esőcseppeket.

II.

Másnap bejött órára. Fura volt, buli után nem szokott. Mosolygott.

- Leülsz? – kérdezte.

- Nem köszi, maradj csak… - lihegtem, elfárasztott a lépcsőmászás.

- Nem is úgy értettem, hogy én felkelek – mosolyodott el, majd megpaskolta a térdét.

Kikerekedtek a szemeim.

Aztán jött a tanár, aki így elsőnek, csak húsz perces órát tartott, ismertette a tematikát, és a kötelezőket. Óra után aztán beszélnem kellett vele, elég sokáig elhúzódott, meg is lepődtem, amikor láttam, hogy megvártak a terem előtt. Komótosan lesétáltunk a lépcsőn, közben a kiselőadás témákat boncolgattuk, majd az ajtónál, ő jobbra ment, vissza a koliba, én meg balra, le a klubba barátnőimhez. Néhány szót még váltottunk, majd szépen hazapárologtak. Nekik is betett a tegnapi buli. Rendeltem egy sültkrumplit, közben egyik csoporttársammal beszélgettem. Ekkor hívtak. Ő volt.

- Merre vagy? Nem futunk össze? – jött egy mély hang a vonal másik végéről.

- Klubba vagyok… - válaszoltam röviden.

- Jó lemegyek…

Kinyomtam. Egy kicsit örültem neki, egy kicsit nem.

Nem kellett sok idő, megjelent, vigyorgott, és egy pohár sört markolászott. Beszélgettünk, elég sokat. Közben pörögtek a dolgok az agyamban, főleg mikor megfogta a kezem és rám nézett. Várta a reakciómat. Emlékszem, ahogy én tettem ezt valamivel több, mint fél évvel ezelőtt. Én figyeltem az ő összes mozdulatát, jeleit, és vártam, mikor lép végre. Először csak tetszett, mint férfi. Aztán valahogy megtetszett egészen máshogy is. Én pedig bármire képes voltam érte. Még bántani is képes voltam. Önzőség volt a részemről.

- Nincs kedved megnézni egy filmet? – a hangja tök természetes volt.

- Akár… - habogtam.

Kedélyesen csevegtünk a kollégiumig vezető úton, nem igazán tudom miről, mivel egyfolytában az agyamban vibráló vészcsengő hangjára figyeltem. „Necsinád!” – visította egyfolytában. Elnyomtam, végül, végre, mire felértünk a második emeleti, szűkös szobába. Elindította a filmet, én távolságtartóan messzebb ültem, de nem hagyott. Magához húzott. Valami hülye akciófilm ment, amiben egy pankrátor játszotta a főszerepet. Röhögtünk rajta, milyen arckifejezéseket vág, és mennyire rossz a rendezés. Aztán egyszer csak megcsókolt. Nekem pedig, mintha valami gát szakadt volna át, összetódultak az emlékek a fejemben. Képek tavalyról, és képek a nyárról, képek egy pasiról, aki még fontos is volt nekem, emlékek a múlt szombatról, arról az omniózus beszélgetésről. A sírás kerülgetett, de összeszedtem magam.

- Azt hiszed, - vettem egy nagy levegőt – hogy unatkozol, és idehívod a szőkét, mert úgyis hagyja, hogy megkeféld?

Nem szólt semmit, csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel.

- Nem így van…

- Nem értem… Miért jó ez neked? Bosszút akarsz? Mit akarsz tőlem? Tönkretettem az életedet! – fakadtam ki.

- Tudom, de túlléptem rajta – simogatta meg a fenekemet. – Akkor nagyon fájt, és nagyon utáltalak, de tudod a dolgok változnak.

- Meg az érzelmek is…

- Én nem akarok komoly kapcsolatot – közölte határozottan.

- Én igen, – szünetet tartottam – csak nem veled. Elmondok egy titkot – sóhajtottam – Én nem szoktam pasiért sírni. Akkor sírtam. A padlóra küldtél. Na meg a tudat, hogy vesztettem. Egy olyan lánnyal szemben…

- Ezen senki nem nyert…  Amúgy meg ugyanolyan vagy, mint ő…

- Ne hasonlítgass hozzá. Nem szerettem azt a lányt, egyszerűen csak iszonyúan nem volt szimpatikus, és ez spanolt, hogy elvegyelek tőle – húztam el a számat.

- Én is hibás voltam. De férfi vagyok. Nem tudok ellenállni… - gondolkodott el.

- Amúgy szerinted, ha én nem vagyok, még együtt lennétek? – néztem rá.

- Nem volt gondunk, úgyhogy valószínűleg igen – emelte a plafonra a tekintetét.

Mintha egy kést forgattak volna meg a szívemben. Hiszen azt tettem, amit nem akartam sosem. Bántottam azt az embert, akit szerettem.

- De ez van, ami elmúlt, elmúlt, mindennek oka van – zárta le a témát részéről.

- De most komolyan… Tényleg hogy jöttem én a képbe, miért? – tértem vissza az előző témára.

- Vannak dolgok, amire nincs különösképp értelmes válasz – simogatta meg a hajam. – Meg amúgy is, mindenki hazament… - húzta meg a vállát.

- Jó, akkor most én is hazamegyek! – keltem fel.

- Nem fogsz – mondta nyugodtan.

- Nem… - csókoltam meg.

Aztán szexeltünk, de ez valahogy más volt. Régen alig vártam ezeket a pillanatokat, most valahogy olyan idegennek éreztem. Végig ott kattogott az agyamban, hogy ezt nem kellene, miért teszem egyáltalán? Nincs semmi értelme? Eközben ismét megrohanták az agyamat mindenféle gondolatok, másik pasi képe, mondatok, és beszólások. Legszívesebben menekültem volna, de a testem nem engedett. Legyőzte az agyamat… Megint…

- Megyek – mondtam, miután kipihegtük magunkat.

- Maradj még… - és végigsimította az oldalamat, közben megelégedve nézett végig rajta.

- Mit nézel? – húztam össze a szememet.

- Csak az alvázadat, hogy a te hülye autós nyelveden fogalmazzak – húzott oda magához.

Elfeküdtünk az ágyon, majd egymás karjaiban aludtunk el.

Egy órát pihentünk, végig ölelt, éreztem ahogy lélegzik. Furcsa volt. Régen ilyen nem volt. Mindig kapkodtunk.

- Na, tényleg megyek – kezdtem el öltözködni, amit ő kéjes fejjel végignézett, majd hirtelen felugrott, és magára kapott egy alsógatyát.

- Lekísérlek…

- Nem kéne felöltözni? – simítottam végig a szőrös mellkasát.

- Minek? Csak ide megyek… Le…

- Ja, igen Gólyatáborban is félmeztelenül futkoztál – néztem fel rá.

- Akkor napoztam – jelentette ki határozottan.

- Esőben? – nyitottam nagyra a szemem.

- Ne vesszünk el a részletekben – paskolta meg a fenekemet, majd egy csókot nyomott a számra.

Lekísért, röviden búcsúzkodtunk. Odasétáltam a parkolóhoz, és hazavezettem. Mint egy zombi. Nem tudtam mi is volt ez pontosan. És még most sem tudom…