Kovács beszállt az autójába, kényelmesen elhelyezkedett és elindította a videót. Háromszor nézte végig az összes kamera felvételét, de azon kívül, hogy ezúttal félbe maradt a rablás, minden ugyanúgy zajlott, mint a korábbi alkalmakkor. Dühösen csapta össze a laptopot és vágta be a hátsó ülésre. Beindította az autót, és útra kelt, hogy felkeresse a Lali’s nevű kocsmát, ahol az embereivel volt találkozója. Épp a hírek szóltak a rádióban.

„Akciófilmekbe illő autósüldözés zajlott le ma kora délelőtt Budapest belvárosában. A „Gyémántbanda” néven elhíresült rablók két héten belül már a harmadik ékszerüzletre csaptak le, de ezúttal a helyszínre kiérkező rendőrök megzavarták őket. Sajnos azonban a kézrekerítésük nem járt sikerrel. Az elfogásukra tett kísérlet autós üldözésbe torkollott, aminek a végén egy hajmeresztő manőverrel a rablóknak sikerült kereket oldaniuk. Az üldözésről készült videókat megtekinthetik a Class FM internetes oldalán.”

„Videók az üldözésről?” – villant át az agyán. Bár nem volt épp oda a számítástechnikáért, ilyenkor mégis áldotta, hogy az interaktív média világában élünk. Persze nem tartotta valószínűnek, hogy rossz minőségű mobillal rögzített videókból értékes információkat szerezhet a rablókról, de nem volt abban a helyzetben, hogy figyelmen kívül hagyjon bármilyen apró esélyt is. Félreállt az első lehető helyen, előkapta a laptopját, amely túlélte a meglehetősen durva repülőutat. Persze nem volt ez véletlen, Kovács három gépe lelte már hasonló feszültség–levezetésben halálát, mire rájött, hogy egy törésbiztos gép sok kellemetlenségtől megkíméli. Beütötte a kapott címet a böngészőbe és pár másodperccel később már nézte is az üldözésről készült videókat. Soha nem tartozott a könnyen lenyűgözhető emberek közé, de a felvételeket látva csak ámulni tudott. Ifjabb korában ő maga is részt vett néhány rablásban és ismert jó sofőröket, de egy ilyen manőverre egyikük sem lett volna képes… És ezzel formálódott is egy gondolat a fejében. Megtalálni három profi rablót erősen hajaz a tű és a szénakazal esetére, hisz lehetnek akárkik, ex–katonák, rendőrök, vagy egyszerűen nagy gyakorlattal rendelkező bűnözők. Ellenben egy olyan sofőr aki képes egy ilyen mutatványra, az biztos, hogy már korábban is hagyott maga után nyomokat. Akik ilyesmiket tudnak, azok zsigerből képtelenek arra, hogy ne villogtassák képességeiket úton–útfélen.

Persze Kovács túlzottan komoly embernek tartotta magát ahhoz, hogy otthonosan mozogjon az utcai versenyzők és autós fenegyerekek világában, de miért lenne az ember zsebében a fél rendőrség, ha nem használhatná ki az erőforrásaikat? Az első gondolata az volt, hogy felhívja a kábítószer osztályon dolgozó emberét, de aztán ezt elvetette. Igaz, hogy az összes korrupt zsaru közül az volt messze a legmegbízhatóbb, de Kovácsnak valami megmagyarázhatatlan okból mindig bejelzett a hatodik érzéke a közelében. Általában véve is lehetett mondani, hogy a zsaruknál csak a korrupt zsarukat utálta jobban – még ha a hasznosságukat el is ismerte – de valamiért ezt még a szokásosnál is jobban gyűlölte. Ráadásul jobban megfontolva a rablás talán kívül is esett a hatáskörén, ezért végül egy másik rendőr mellett döntött, akinek ez a feladat talán testhezállóbb is volt. Előkapta a telefonját és már hívta is.

– Bűnmegelőzési osztály, Horváth zászlós – szólt a rendőr unottan a telefonba.

– Kovács doktor.

– Üdv dokikám, mi ügyben hívja fel rég elfeledett barátját? – Kovács már el is felejtette, hogy mennyire utálja ennek a majomnak a stílusát.

– Rövid leszek: szükségem lenne egy listára az autós suhancokról, utcai versenyzőkről és bárkiről, aki képes olyan mutatványokra, amit  mai rablás során produkáltak a rablók.

– Óh, hát már azt hittem megizzaszt dokikám. Az a lista már kész is van.

Kovács annyira meglepődött, hogy csak egy pillanatnyi kihagyás után bírt reagálni.

– Ez gyors volt.

– Ugyan dokikám nehogy már azt higgye, hogy maga az első, akinek ez eszébe jutott. A lista összeállítása már akkor megkezdődött, mikor az üldözésben részt vevő srácok bejelentették, hogy elvesztették a rablókat.

– És?

– Mit és?

– Átküldi nekem? – utálta, mikor valaki szándékosan játsza a hülyét.

– Hát persze dokikám. Természetesen a szokásos szívesség fejében.

– Csak küldje a listát! – azzal lerakta a telefont. Bár nem tartozott azok közé, akik ragaszkodtak az utolsó szóhoz, tisztában volt vele, hogy az ilyen Horváth féléknek milyen fontos ez.

Alig egy perccel később már csipogott is a laptopján az e–mail. A listán szerepeltek nevek szép számmal, többségében pitiáner visszaeső gyorshajtók és autótolvajok, de első pillantásra egyik sem tűnt túl valószínűnek. Akadtak ott feltételezett és elítélt utcai versenyzők is, az már mindjárt jobban tetszett Kovácsnak, de még így is túl sokan voltak ahhoz, hogy mindegyiküket fel lehessen keresni egy udvarias csevely lefolytatásának céljából. Már majdnem a végére ért az aktáknak, mikor megakadt a szeme egy jelentésen. Igazából nem volt egy teljes akta, sokkal inkább úgy tűnt, mint egy rossz helyre leiktatott irat. A jelentés szerint Modori Alex, akit több rendbeli autólopással és csempészéssel gyanúsítottak, visszatért az országba. Igaz, hogy jó pár hónappal a rablási sorozat előtt, de így is ígéretesnek találta. Persze lehet, hogy csak a név miatt figyelt fel az aktára, de attól még jó nyomnak tűnt. Bár soha nem volt igazán járatos az autóversenyzés világában Modori Alex nevét még ő is ismerte. Ígéretes pilóta volt a kétezres évek elején, gyakorlatilag szinte a teljes honi média a magyar Ayrton Senna–ként emlegette, amíg aztán egy olaszországi Forma 3000 futam után össze nem verte az istállója tulajdonosát. Örökre eltiltották a versenyzéstől és súlyos testi sértésért még be is börtönözték az olasz hatóságok. Azóta eltűnt a média szeme elől. Hogy a rendőrség miért szentelt külön jelentést a hazatértének, arról semmi nyom nem volt. Bár vádolták bűncselekményekkel korábban, de nem itthon és ráadásul mindig fel is mentették.

Fotó nem volt mellékelve az aktához, így rákeresett a nevére az interneten. Többségében régi képeket dobott ki a kereső, amelyekről egy csillogó szemű, tipikus tinilányok kedvence fiú mosolygott vissza rá. Ezekkel azonban nem sokra ment, eltelt azóta közel tíz év, azalatt sokat változhat az ember. Kicsit mélyebbre ásva talált egy olasz internetes oldalt, amelyen volt róla egy cikk. Bár nem tudott olaszul, arra tippelt volna, hogy valamelyik felmentését minősíthette elég fontos hírnek az egyik netes lap, hogy közöljön róla egy rövidebb írást. Szerencsére egy fotó is volt mellékelve róla. Egy feltűnően attraktív olasz lánnyal az oldalán sétált ki a bíróság épületéből. Bár megmaradt szépfiúnak, de a vonásai sokat férfiasodtak az évek során, így már kifejezetten markáns arcéllel rendelkezett, amit a kétnapos borosta csak még jobban kiemelt. A korábbi zselézett melírozott haja a múlté volt, ahogy a hosszából meg tudta ítélni láthatólag mostanában nem törődött sokat azzal, hogy fodrászhoz járjon. Az Olaszországban töltött évek meglátszottak a bőrszínén, amely immár olyan sötét volt, hogy külsőleg csak a magassága árulkodott arról, hogy nem helybéli. Amennyire Kovács meg tudta ítélni az a típus volt, akiért 15–től, 95–ig oda vannak a nők.

Persze azzal, hogy volt egy neve még nem sokra ment, hisz semmi egyéb használható infót nem tudott előhalászni. Egy újabb rövid, de hasonlóan kellemetlen telefonhívás következett a zászlóssal, amely során megtudta, hogy Modori nem rendelkezik bejelentett hazai lakcímmel és semmi információ nincs a tartózkodási helyét illetően.

„Túl könnyű is lett volna” – futott át Kovács agyán. Persze azért nem volt vészes a helyzet. Igaz, hogy nem ítélték el Modorit, de az még nem jelentette azt, hogy nem követte el azokat, amikkel gyanúsították. Márpedig akkor nem volt más teendő, mint előkeríteni a volt bűntársait és erre a célra bizony a szervezet olyan forrásokkal rendelkezett, amikről a rendőrség még csak nem is álmodhatott.