Ahogy beesteledett, az eső végre csillapodni kezdett, de a csatornáknak már ez is késő volt. A masszív felhőszakadás végül sikeresen töltötte meg őket vízzel és így az alacsonyabban fekvő területeken szinte már csónakra volt szükség a közlekedéshez. Arról természetesen még nem volt szó, hogy megkezdődik az árvíz elleni védekezés, de a helyzet nem állt messze tőle.

A körülmények jelentősen megnehezítették annak a Duna–parthoz közeli csepeli raktártelepnek a megközelítését is, ahova Alex tartott. A társai már jó ideje vártak ott rá, de ő nem annyira sietett találkozni velük. Az igazat megvallva soha nem rajongott az ötletért, hogy rablásokban segédkezzen, még úgy sem, hogy tudta, baja igazán nem származhat belőle. Na nem mintha erkölcsi aggályai lettek volna az országosan ismert szemétláda Radnai kirámolása miatt, egyszerűen csak nem szeretett ilyen ügyekbe keveredni. Mikor visszatért Magyarországra, az volt a terve, hogy végre letelepszik és tisztes életbe kezd, maga mögött hagyva bűnöző múltját. A menyasszonya igazán megérdemelte már, hogy ne kelljen nap mint nap attól félnie, hogy hazatér–e hozzá. De amikor az embert felkeresik egy visszautasíthatatlan ajánlattal, akkor nem nagyon tud mit tenni. Legszívesebben azon nyomban nemet mondott volna a dologra, de ezt a szó szoros értelmében nem lehetett visszautasítani, így végül a kevésbé rosszat választva belement az alkuba.

Újdonsült társai szerettek ugyan Robin Hood szerepében tetszelegni, de valójában sütött róluk, hogy élvezik a helyzetet. Ez még nem is lett volna baj, ha nem dörgölték volna unos-untalan az orra alá, hogy mennyire nincs rá szükségük. A mai akció után persze nem kis elégtételt érzett, hisz nélküle az egész művelet a kútba esett volna. Bár erős ingere volt, hogy ezt a képükbe vágja, végülis nem tette meg. Még… De csak az egyik merjen rá megjegyzést tenni ezek után! Csak az egyik… Az igazat megvallva, remélte is, hogy valamelyik megteszi és akkor lelkiismeret furdalás nélkül engedheti ki azt az énjét, amelyet a nápolyi maffiából való távozása óta igyekezett elfojtani.

A gondolataiba merülve szinte gépiesen vezetett, önmagához képest szokatlanul lassan. A Kikötő úton haladva egyszer csak arra eszmélt, hogy sorra húznak el mellette az autók, akik az általa diktált hetvenes tempót túl lassúnak találták. Nem igazán szokott vele ilyesmi történni, így egy jó nagyot lekevert magának, hogy észhez térjen.

Soha nem értette, hogy mi szükség van egy ennyire eldugott találkahelyre. Félreértés ne essék, ő sem úgy gondolta, hogy az üzleteiket egy Váci utcai kávézó kirakatában kellene bonyolítaniuk, de ez a találkahely legalább annyira gyanús volt. A raktártelephez a Csepel Művek egykori dolgozóinak lakótelepén keresztül vezetett az út, márpedig az messze a kerület leglepusztultabb környéke volt. A többségében romák lakta negyedben meglehetősen feltűnő jelenség voltak ők négyen és ezen még csak tovább rontott a tény, hogy legendás autótolvaj létére Alexnek egyetlen kocsija volt, egy Subaru Impreza, ami lényegesen jobb módú környékeken is felhívná magára a figyelmet. Kölcsönkérhette volna ugyan Carmela kis Corsa–ját is, de ami azt illeti nem érezte annyira biztosnak pozícióját a kettejük közt dúló nemek háborújában, hogy megpróbálkozzon ilyesmivel. Meg úgy őszintén megvallva nem is szeretett olyan autókat vezetni, amik öt másodpercnél lassabban gyorsulnak százra…

Ahogy lekanyarodott a Rákóczi útról a hideg futkosott a hátán. Mindig elképesztőnek találta Budapest azon tulajdonságát, hogy hogyan képes egy tisztes környék mindössze két utca alatt nyomornegyeddé válni, ahova kevésbé bátrak talán be sem merészkednének. Ő soha nem tartotta magát gyávának, ennek ellenére ebben a városrészben még akkor sem állt volna meg, ha egy hasbaszúrt ember könyörgött volna az út szélén a segítségéért.

Szerencsére a raktártelep viszonylag jól őrzött volt és bár többségében helyi érdekeltségű vállalkozók tartották ott törvényes és kevésbé törvényes úton szerzett javaikat, nem zárkóztak el attól, hogy külsősöknek is bérbe adjanak egy épületet.

A kapunál álló őr már régi ismerősként üdvözölte Alex–et, de az igazat megvallva a Gyémántbandából egyedül vele voltak ott ilyen kedvesek, a többiek pökhendi, lekezelő stílusuk miatt nem örvendtek túl nagy népszerűségnek. Persze amíg az épület bérléséért rendesen fizettek, addig a kutyát nem érdekelte, hogy mennyire bunkók.

– Csá testvérem! Megint szeánszod van a céggel? – tartotta fel az öklét az őr. Alex lekoccolta.

– Az, hogy rohadna meg. Megjöttek már ezek a parasztok?

– Meg, hogy a rák egye ki a szívüket.

– Higgy nekem, ha igazán jól ismernéd őket… még jobban tele lenne velük a tököd – az őr felnevetett. Valójában Alex eleinte nem igazán szívlelte a srácot, csak azért bájcsevegett vele, mert szentül hitte, hogy a ranglétra alján állókkal is megéri jó kapcsolatokat ápolni, mivel sokszor hasznosabb infóforrásnak bizonyulhatnak, mint bárki a legfelsőbb szintekről. Mostanra azonban a bájcsevej már inkább őszinte haveri csipkelődés lett, amiből ugyan még semmit nem profitált, de ez nem jelentette azt, hogy ne lehetne meg a maga haszna a későbbiekben.

– Na én léptem.

– Csá – intett neki továbbot az őr.

Végighajtott az egykor a csepeli gyárhoz tartozó lerobbant épületek között. A valaha oly elpusztíthatatlannak tűnő létesítmények mostanra nem voltak többek düledező romoknál, ahova épelméjű ember talán be sem tette volna a lábát. Valójában már évekkel ezelőtt le kellett volna bontani mindet, de akkor a helyi vállalkozók nem húzhattak volna tovább hasznot belőlük és ezáltal csökkent volna a helyi önkormányzati funkcionáriusok zsebébe jutó kenőpénz mértéke is, márpedig az ilyesmit nem lehet ám hagyni. Természetesen egy kicsit is jóérzésű embert elriasztottak volna az épületeken tátongó több centis repedések, a bármikor leválni kész négyzetméteres vakolatdarabok, de a bontási tervek végrehajtásának felelősei még nappal sem merészkedtek a környékre, hogy lássák mennyire rossz is ott a helyzet.

Az épületek között világítás egyáltalán nem volt, így joggal lehetett meg az embernek az a félelme, hogy valamelyik eldugott sarok mögül mindjárt ráront egy rablóbanda, de valójában olyasmire itt semmi esély sem volt. Ha bárki engedély nélkül bemerészkedett volna, hogy kirabolja valamelyik raktárt, vagy bérlőt, akkor nem a rendőrséget hívták volna a helyi erők és igen jó eséllyel még az illető hullája sem került volna elő soha. Így habár másképp tűnt, valójában a raktártelep közbiztonsága vetekedett a Rózsadomb villanegyedéével.

Alex–ék az egyik legtávolabbi épületet bérelték azon egyszerű okból kifolyólag, hogy egyedül az volt olyan állapotban, hogy viszonylagosan halálfélelem nélkül be lehessen lépni az ajtaján. Igaz nagynak nem lehetett épp nevezni, de Laci, a csapat feje így legalább elsüthette azt a poént, hogy nem három emelet omlik majd a fejükre, hanem csak a födém. Alex ismert vicces embereket, de Lacit még véletlenül sem sorolta volna közéjük, bármit is gondolt magáról a nyers modorú ex–kommandós.

Leparkolt az épület előtt és sóhajtott egy nagyot. Perpillanat lényegesen nagyobb kedvet érzett, hogy meztelen fenékkel üljön bele egy kaktuszba, de az sajnos nem volt lehetséges opció, így leállította a motort, kiszállt a kocsiból és belépett az épületbe.

– Mióta van már bent? – kérdezte Kovács a megfigyelő csapatának egyik tagjától.

– Úgy másfél órája.

– És a csapat hogy áll?

– A rohadt dakoták jól védik a területet. Nehéz észrevétlenül bejutni, de két egység elfoglalta a pozícióját, már csak a főbejárat biztosítása van hátra.

– Továbbra sem hagyta el egyik sem az épületet?

– Fél órája az egyik kiment cigizni, de azon kívül semmi.

– Mit csinálnak?

– Ahogy a hőkamerás képekből ki lehet venni továbbra is vitáznak. Úgy lennék légy a falon, hogy halljam min.

Az utolsó megjegyzés már elment Kovács füle mellett. Ahhoz képest, hogy Modori felső kategóriás autótolvaj, és sofőr, meglehetősen könnyű volt követni. És ha már szóba jött, megtalálni sem volt különösebben nehéz, a rendőrök nem próbálkozhattak olyan nagy vehemenciával. Igaz, hogy nem volt bejelentett lakcíme, de egyáltalán nem úgy tűnt, hogy akárcsak próbálna elbújni. Azt az amatőr hibát nem követte ugyan el, hogy nekiállt volna költekezni, csak egyszerűen semmi óvintézkedést nem tett, legalábbis látszólag. Figyelve a viselkedését mióta rátaláltak a Hotel Mercure Budában, kezdett gyanús lenni, hogy talán rossz nyomon vannak. Amikor aztán éjjel egykor útra kelt és nem valamely ismert szórakozóhelyet vette célba, Kovács már tudta, hogy az első megérzése volt a helyes. Amikor elértek a cigányok lakta telephez, kicsit megijedtek, hogy nyomát vesztik majd, hisz arra már egyik követő kocsijukkal sem tudtak észrevétlenül behajtani. Kovács azonban nem azzal küzdötte fel magát idáig, hogy hagyta, hogy apróbb nehézségek az útját állják. Megállítottak egy szemből érkező piros Ladát, és némi ellentételezésért cserébe rábírták, hogy menjen az Impreza után és jelentse nekik hova megy. A válaszra nem kellett sokáig várni, így ez után jöhetett a következő gond: hogyan jussanak be észrevétlenül a negyedbe. Kovács csapata igen jól szervezett volt, így ezt a problémát sem tartott sokáig áthidalni. Fél órával később el is foglaltak egy jó megfigyelő pozíciót a komplexumon kívül, majd újabb egy óra alatt az összes akciócsapatuk észrevétlenül beszivárgott a telepre. Ezzel együtt is igen kényes helyzetben voltak, Lakatos Orbán a cigány maffia feje és Radnai kölcsönösen igyekeztek kerülni, hogy belefolyjanak egymás ügyeibe, márpedig végrehajtani egy támadást Lakatos területén jócskán kimerítette ezt a kategóriát. Még kínosabb lett volna a helyzet, ha netalán kiderül, hogy teljesen véletlen, hogy pont négy ember találkozik ott abban a raktárban, és semmi közük sincs a reggel történt rabláshoz. Ésszerű lett volna megvárni, amíg elhagyják a telepet és semleges helyen csapni le rájuk, de végül Kovács ezt elvetette. Jelenleg egy helyen voltak és nem számítottak támadásra, ellenben ha most hagyják őket szabadon távozni és esetleg a nyomukat vesztik, lehet, hogy már csak a következő rablásra gyűlnek majd újra össze. Mindkét lehetőség túl kockázatos volt, Kovács így jobb híján a kevésbé kockázatos mellett döntött.

– Hármas csapat is pozícióban – törte meg pár perc után a csendet, az egyik megfigyelő.

– A bentiek mit csinálnak most?

– Még mindig veszekednek.

– Akkor gyerünk!

– Na és vajon mégis kinek kellett volna észrevennie azt a kurvát? – üvöltött torka szakadtából Lajos, a legnagyobb termetű rabló. Egyébként sem számított épp egy férfiszépségnek, de ahogy a vastag orrlyukai a szokásosnál is jobban kitágultak az ordítástól, csak még inkább kihangsúlyozódtak darabos vonásai. – Nem az én oldalam volt, vagy igen, Jocókám?

Alex a telefonjával a kezében leheveredett egy sarokba és játszani kezdett. Számított rá, hogy balhé lesz, de ami azt illeti, jelenleg vele csak többen voltak a helyszínen, lényegileg nem tudott hozzászólni a témához. Igaz, ha tudott volna, sem szándékozott beszállni a két tesztoszteron–agyú vitájába. Már igencsak kezdte unni a dolgot, mert közel két órája más sem ment, csak Lajos és Jocó egymást köpködték a kudarc miatt. Ez még nem is lett volna baj, csakhogy a vita kettejük közt nem igazán akart A pontból B pontba jutni, így konstruktív eszmecsere helyett csak útszéli ordibálás volt az egész. Nem mintha ez szokatlan lett volna tőlük… Alex nagyrészt ezért is nem szeretett az ilyen találkozókra eljárni, mert mindig ilyen farokhosszmérő versenyben torkollottak. Persze barokkos túlzás lett volna azt állítani, hogy nem szokta meg a vitákat amíg Olaszországban élt, vagy akár ha hazament – hisz végeredményben mégiscsak hazahozott magával egy olyan jó 60 kilónyi Itáliát – de a meddő ordibálás attól még a legkevésbé sem volt ínyére.

– Nyugalom fiúk, ezzel nem jutunk előbbre! – próbálta csitítani a veszekedőket Laci, de nem sok sikerrel. Igaz, a korábbi kísérletei sem jártak eredménnyel, pedig az összes lehetséges módszert végigzongorázta. Üvöltözött velük, a zsákmány szétosztással kapcsolatos szankciókat helyezett kilátásba, de a két keményfiú nem csillapodott.

– Már a kiképzésen láttam mekkora segg vagy, de eddig eltűrtem a faszságaidat. Most már viszont elég. Ha még egyszer a szemem elé kerülsz, golyót repítek a fejedbe – köpte Jocó a társa arcába.

– Igen? És azt mégis hogy akarod kivitelezni, mi? Egy elefántot sem találnál el két méterről, annyira vak vagy. Máskülönben észrevetted volna azt a büdös ribancot ott az asztal alatt!!!

– Na most már elég! – üvöltött fel Jocó és egy méreteset lekevert a társának. Azt meglepte ugyan az ütés, de volt ideje annyira hátralépni, hogy ne teljes erőből csattanjon az arcán. Mielőtt azonban ellentámadásba lendülhetett volna, jött a következő csapás, ezúttal egy felütés formájában, ez elől viszont már nem tudott elhajolni, így a társa ökle iszonyatos erővel landolt az állkapcsán. A közelükben álló Laci pillanatok alatt ott termett és igyekezett lefogni Jocót, még mielőtt az egy újabbat bevihetett volna láthatóan megrendült ellenfelének. Lajosnak ennyi is elég volt, hogy összeszedje magát, és épp nem volt benne annyi lovagiasság, hogy ne indítson ellentámadást a lefogott Jocó ellen. Két gyors ütést vitt be, az egyiket a gyomorszájára, a másikat a májára mielőtt Alex közbe tudott volna lépni. Ahogy rángatta el a nálánál jó pár kiló izommal nagyobb rablót, az még a lábával bele is rúgott párszor ellenfelébe.

Ez volt az utolsó pillanat, amikor Alex még úgy gondolta, hogy ez az este már nem is lehet ennél rosszabb.

Egy robbanás tépte ki tőből a raktár ajtaját, ami pár méteres repülőút után az ékszerekkel megrakott asztalon landolt. A robbanástól csengő füllel Alex egy pillanatra még csak azt sem tudta, hogy hol van. Elengedte Lajost, vagy az erőszakkal szabadította ki magát a karjai közül… ezt nem tudta volna megmondani a kavarodásban. A földre vetette magát és onnan figyelte, ahogy a nagydarab izomember, akit az imént még igyekezett lefogni, most előrántja a Colt–ját az övéből és a robbanástól füstölő bejáratra szegezi. A következő pillanatban egy lövés dördült, amelynek hangja most mindössze tompa távoli puffanásnak hallatszott. Lajos a következő pillanatban eldőlt, mint egy krumpliszsák és pont Alex mellett ért földet. A halántékán szivárgott a vér, szemei pedig élettelenül meredtek még mindig az ajtó felé, az már nem tudatosulhatott benne, hogy az ablak felől is érkeznek támadók.

Alex iszonyatosan megrémült. Bár sokszor üzletelt keményfiúkkal és sok húzós melóban vett részt ilyenekkel, de tűzharcba még soha nem keveredett. Persze a saját jól megfontolt érdekében megtanult ő lőni, és volt is fegyvere, de eddig szinte még elő sem vette. Akadt ugyan olyan üzlet, ahol szüksége volt a pisztolyra, hogy nyomatékosítsa nézeteit, de semmi több. Erre most úgy röpködtek a golyók a feje fölött, mint egy háborús filmben. Nincs mit szépíteni rajta, egy pillanatra ledermedt.

Társai azonban nem. Ők túl sok harcot megéltek már ahhoz, hogy egy kis lövöldözés megbénítsa őket. Nekik nagyobb szerencséjük volt, mint Lajosnak, még időben fedezékbe tudtak bújni, mielőtt végképp elszabadult a pokol. A támadóik eközben teljessé tették a körgyűrűt amibe zárták őket és a tetőablak felől is tüzet nyitottak rájuk. Hiába minden képzettség és a rendőrség bevetési osztályán eltöltött évek, sem Laci, sem Jocó nem volt felkészülve erre a támadásra. Gépfegyvertűz ropogott minden oldalról, nekik pedig csak a pisztolyaik voltak kéznél. Egyikük sem készült tűzharcra ezen az éjjelen, így a gépfegyvereiket otthon hagyták.

Közvetlenül Alex mellett két lövedék csapódott a földbe, amely feltépve a betont törmelékzáport zúdított a fejére. Tisztában volt vele, hogy ott nem maradhat, mert a mellette holtan fekvő Lajoson kívül semmi fedezéke nem volt, de felállni a földről legalább olyan veszélyesnek tűnt. A legközelebbi fedezék jó két és fél, három méterre volt tőle, márpedig az túl nagy távolság ahhoz, hogy a túlélési esélyek a még vállalható kategóriába essenek. A másik raktárhelyiségbe vezető ajtó jóval közelebb volt, de tudta, hogy ha beveti oda magát, akkor csapdába kerül, onnan nincs más kijárat, még egy átkozott ablak sem. A támadók nyilvánvalóan túlerőben voltak, így a harc teljességgel kilátástalannak tűnt. Az egyedüli járható út a menekülés volt, de nem is ringatta magát abba a tévhitbe, hogy nincs körbezárva az egész épület.

Eközben Laciék a fedezék mögül viszonozták a tüzet. Az egyik ajtón berontó támadót mellkason találta egy lövés, aminek ereje hátravetette és holtan terült el a földön.

Alex ekkor látta meg a lehetőséget. Társuk halála egy pillanatra megtörte a támadók lendületét, ami elég időt adott neki, hogy csatlakozzon Laciékhoz a fedezékben. Négykézlábra emelkedett és onnan lőtt ki. Olyan laposan futott, ahogy csak bírt és az utolsó métert már vetődve tette meg, de sikerült fedezékbe jutnia.

– Most mi lesz? – üvöltötte oda Lacinak, amint a teste egész felületét takarásba tudta juttatni.

– Tartjuk magunkat, hátha a cigók a segítségünkre sietnek.

– Eszednél vagy te?! Miért érdekelnénk mi őket? Meg ha akarnának is, hol van azoknak gépfegyvere?

– Azt hiszed én nem tudom? De nincs más esélyünk. A kitörés öngyilkosság lenne. A segítség pedig túl messze van ahhoz, hogy időben ide érjen.

– Lehet, de… – ebben a pillanatban vett észre egy újabb támadót a fejük feletti tetőablaknál. Előkapta a fegyverét és lőtt. Még soha nem kellett fegyvert elsütnie éles helyzetben, erre most nem csak, hogy lőtt, de meg is ölt egy embert. A támadó csípőjét találta el, amitől az elvesztette az egyensúlyát és átzuhant az ablakon, kishíján Józsi fejére. A támadó még túl is élhette volna a zuhanást, ha az esés közben a feje nem került volna a teste alá, aminek következtében földetéréskor a nyaka egy rémisztő reccsenés kíséretében kettétört.

– Szép lövés volt kölyök – kiáltotta neki Laci.

– De nem lehetne legközelebb, hogy az áldozatod nem hullik a fejemre?! – egészítette ki Józsi.

– Pofa be és vedd el a fegyverét!

A támadójuk jól fel volt szerelve. Találtak nála egy AK gépkarabélyt és egy P90–es géppisztolyt. A két ex–zsaru osztozott ezeken, Alexnek maradt a saját fegyvere.

A harc egyelőre meddőnek tűnt. Bár a támadóik túlerőben voltak, nem akartak esztelenül belerohanni egy zárótűzbe. Apránként haladtak előre fedezékről fedezékre. Egyértelmű volt, hogy előbb, vagy utóbb föléjük fognak kerekedni. Alex–ék lőszerkészlete korlátozott volt, támadóiké nem, így előre lehetett látni a harc végkimenetelét. A kérdést kizárólag az jelentette, hogy mennyi idejük van, mielőtt az ellenség annyira a közelükbe kerül, hogy már ne legyen kiút. Valamit feltétlenül ki kellett találniuk vagy tudták, mind ott pusztulnak.

Kovács ámulva nézte a kialakult tűzharcot a monitorán. Igazából soha nem rajongott az erőszakért, inkább a munkája kötelező velejárójaként tekintett rá. Nem élvezte, ha másokat bántani kellett, de nem voltak álmatlan éjszakái sem az áldozatai miatt. Ilyen kérdésekben mindig kivételesen pragmatikus tudott lenni. Mindezek ellenére a raktárba szorult rablók kétségbeesett harca valahogy mégis csodálattal töltötte el. Nem lehettek annyira hülyék, hogy elhiggyék, van bármi esélyük legyőzni a rájuk törő csapatot, de mégis egyértelmű volt, hogy az utolsó leheletükig fognak harcolni. Ez persze felvetett egy nagy problémát. Annál nagyobb hibát most el sem követhettek volna, mint hogy mind a négy rablóval végeznek, márpedig jelenleg úgy festett, hogy élve nem lehet őket elfogni. Őszintén megvallva nem számított arra, hogy ilyen ellenállást fognak tanúsítani, így taktikát kellett váltani.

Alex egy pillanatra kipillantott a fedezékből és épp azt látta, amint az egyik támadó egy láda mögül startolva megpróbál eljutni a legközelebbi oszlophoz. Reflexszerűen kapta fel a fegyverét és tüzelt. Az első két lövés nem talált, de a harmadik a támadó térdét érte. Bár nem roncsolta szét teljesen, arra épp elég volt, hogy kiterüljön a földön és jó fél métert csússzon a lendülettől. A kezében hurcolt P90–es Alex–től alig egy méterre ért földet. A férfi felüvöltött a fájdalomtól, abban a pillanatban még arra sem volt ereje, hogy a fedezékbe másszon. Ennek ellenére Alex képtelen volt beleereszteni még egy golyót, amivel örökre harcképtelenné tette volna.

Aztán egyik pillanatról a másikra az ellenség abbahagyta a tüzelést. Halálos csend ült a raktárra. Alexben csak most tudatosult, hogy mennyire sípol a füle a tűzharc hangorkánjától.

– Van egy alkunk a maguk számára! – hallotta az egyik támadó hangját mérföldes távolságból. – Ha együttműködnek, életben hagyjuk magukat.

– Igen? És miért kéne ezt elhinnünk? – üvöltötte vissza Laci.

– Nekünk nem maguk kellenek. A megbízójuk nevére van szükségünk.

– Bassza meg! Ezek Radnai emberei! – mondta Józsi.

– Most mi lesz? – kérdezte aggodalmasan Alex. – Bármint is mond, ezek semmiképp sem hagynak minket életben.

– Ez egy percig sem kérdés – értett egyet Laci. – Ha megadjuk magunkat, addig kínoznak, amíg el nem mondunk mindent, amit tudni akarnak, aztán jó esetben azonnal végeznek velünk.

– Mennyi ideig tarthatunk ki?

– Kettő, maximum három perc. Esély sincs rá, hogy bármilyen segítséget kapjunk annyi idő alatt. De ha meg is adjuk magunkat… valószínű nem itt kérdeznének ki, így mire a többiek ideérnek, már az épület közelében sem lennénk.

– Meddig várjunk a válaszra? – kiáltotta türelmetlenül a támadók vezetője. – Ha nem jeleznek vissza harminc másodpercen belül, sajnos vissza kell vonnunk az ajánlatunkat.

Laci a homlokát dörzsölte. Sokat megélt a bevetési osztály rendőreként, de soha nem került még ilyen helyzetbe. Megszokta, hogy ő osztja az ilyen ultimátumokat. Természetesen amikor elvállalta ezt a megbízást tudta, hogy kialakulhat egy ilyen szituáció, de ő a volt kollégáival számolt, akiknek ha az ember megadja magát, csak a szabadságát veszti el, nem az életét.

Alexnek sem a megadás járt a fejében. Nem meghalni tért haza. A tudat, hogy nem láthatja többé Carm gyönyörű arcát, rémülettel töltötte el. Szegény azt sem tudná, hogy mi lett vele, egyszer csak nem térne haza, örök kétségek közt hagyva ezzel a lányt. Ezt nem tehette meg vele, túl kellett élnie a helyzetet. Gyakorlatból tudta, hogy nem létezik olyan, hogy nincs megoldás, legfeljebb a gondolkodási idő túl kevés. Körbejáratta a szemét a raktárépületen. A támadók elzárták az ajtót, az ablakokat, így bármilyen kiút a testükön keresztül vezetett. Bár pontos számítást nem tudott végezni, úgy saccolta, hogy legalább tízen lehetnek még, lényegesen jobban felszerelve, mint ők. Igaz, hogy itt volt mellette két sokat megélt exkommandós, de ő maga csak annyit konyított a fegyveres harc taktikájához, amit egy videójátékból meg lehetett tanulni és gyanította, hogy azzal itt nem sokra megy.

És abban a pillanatban meglátta az egyetlen szóbajöhető lehetőséget a szabadulásra. Egy vastag kábel futott a mennyezet felé a világításig. Igaz, hogy ha megpróbálnak kitörni, lekaszabolják őket, de koromsötétben egész biztosan nem lesznek képesek célzott lövéseket leadni rájuk. Ha kis szerencséjük van, nem is kezdenek tüzelni egyáltalán, nehogy egy társukat találják el. Megbökte Lacit és a fejével a lámpák felé intett, majd egyenesen a falon elhelyezett kapcsolószekrényre.

– Remek ötlet – veregette vállon az exzsaru. – Más esélyünk úgy sincs.

– Hogy mi? Miről van szó? – értetlenkedett Józsi, mivel a beszélgetés elejéről lemaradt. Laci először a lámpára, majd a kapcsolószekrényre mutatott.

– Oké vettem. Nyomassuk.

Laci vett egy nagy levegőt, hogy energiát gyűjtsön.

– Készüljetek fel, háromra indulunk. Egy…

Alex behunyta a szemét, hogy minél gyorsabban hozzászokjon a hamarosan beálló sötétséghez. Igaz ez nem volt jelentős előny a támadók ellen, de nagyon is jól tudta, hogy az a pár pillanat is számíthat, amivel azok tovább lesznek teljesen vakok.

– Kettő…

A szíve a torkában dobogott, a szája szinte porzott a szárazságtól. Úgy helyezkedett, hogy amint kialszanak a fények, rögtön ki tudjon lőni a fedezéke mögül.

– Három! – Laci kihajolt és leadott egy sorozatot a kapcsolószekrényre. Hirtelen feneketlen sötétség telepedett a raktárra.

Alex felpattant és futásnak eredt, de közben még elmarta a földről a kiterített támadó P90–esét. Igaz, hogy ezzel veszített egy kicsit a lendületéből, de a pisztolya már szinte teljesen üres volt és biztosra vette, hogy lövöldözés nélkül nem lehet majd kijutni.

A lámpák kialvása után szinte azonnal elszabadult a pokol. A támadók vaktában tüzelni kezdtek minden irányból. Alex hallotta, ahogy Józsi fájdalmasan felüvölt a háta mögött, de nem állhatott meg ellenőrizni, hogy társa életben maradt–e. Futás közben felemelte a P90–est, és megeresztett egy sorozatot az ajtó felé. Két támadó sikoltott fel, ahogy a lövedékek felszaggatták a testüket. Hogy mennyire komolyan sérültek, arról Alexnek fogalma sem lehetett, csak remélni merte, hogy minimum harcképtelenné sikerült tennie őket. Változtatott a futása irányán, mivel a lövéssel egészen biztosan elárulta a helyzetét. Hirtelen az arca előtt egy méterrel torkolattüzet látott felvillanni. Tudta, hogy a támadó nem vette észre, mert csak vakon lőtt abba az irányba ahol egy másodperccel korábban még ő volt. Nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy egy újabb lövéssel ismét felfedje a helyzetét, ezért ahogy futva megkerülte a támadót, géppisztolya tusával egy jókorát odasózott, ahol a férfi tarkóját saccolta. Valamit el is talált, bár nem tudhatta, hogy azt–e amit célzott, de hiba lett volna megállni, hogy megbizonyosodjon róla. Az ajtó már csak alig három méterre lehetett tőle. Ismét irányt váltott, hátha az imént megütött támadó eléggé a tudatánál maradt ahhoz, hogy újra tüzet nyisson. Szerencséjére most nem érkezett újabb sorozat az irányába, így gond nélkül elérte az ajtót. Kidugta a fejét körülnézni, majd vissza is rántotta mielőtt még valamelyik odakint lesben álló ellenség beleereszthetne egy golyót. Gyorsan átszökellt az ajtó másik oldalára, hogy az ellenkező irányba is kikémlelhessen. Ott sem látott senkit, aki azonnali veszélyt jelenthetett volna, így amilyen gyorsan csak tudott megiramodott. A kocsiját a raktár Duna felöli oldalán parkolta le és tudta, nincs más esélye a menekülésre. Ugyan nem lehetett biztos abban, hogy nem fogják támadók várni ott is, de erre azért kicsinek tűnt az esély. Valószínű úgy számoltak, hogy a raktárból senki nem juthat ki élve, így értelmetlen lett volna a kocsi őrzésére embert pazarolni. Tudta, hogy jó húszméternyi sprint választja el a saroktól és addig kiváló célpontot nyújt bárkinek, aki tartott már életében fegyvert. A cikkcakkban futással csak növelte volna az utat, amit meg kellett tennie, így csak sprintelt ahogy bírt. Az épület sarkhoz érve egy pillanatra megtorpant. Kidugta a fejét és vissza is húzta, mielőtt még felfoghatta volna, hogy szabad az út. Vett egy nagy levegőt és sprintelt tovább. Ahogy befordult, hirtelen léptek zaját hallotta a háta mögül. Bár a füle még mindig csengett és a lövések is dörögtek a raktáron belülről, ezt a hangot nem lehetett nem meghallani. Akár ha egy csapat rinocérosz csörtetett volna utána.

Megfordult és lövésre emelte a P90–est, de szerencséjére csak Laci tűnt fel a sarok mögül.

– Futás kölyök!

Nem kellett kétszer mondani. Megpördült és ismét futásnak eredt. Már csak néhány méterre volt a kocsijától, amikor egy hatalmas menydörgés rengette meg a környéket. A viharfelhők már rég elvonultak, de anélkül is tudta volna, hogy ennek most semmi köze nem volt az elmúlt napokban tomboló zivatarokhoz. Futás közben hátra pillantott és azt látta, ahogy Laci egy hatalmas lyukkal a mellkasán elterül a földön.

„Mesterlövész!” villant át rögtön az agyán és szinte reflexből azonnal irányt váltott. Egy pillanattal később egy lövedék harapott ki egy jókora darabot tőle fél méterre az aszfaltból. Pár lépés után ismét irányt váltott, de ezúttal egy kicsit későn. Érezte, ahogy egy újabb golyó belehasít a vállába. Nem volt idegen számára a fájdalom, versenyzőként szenvedett már balesetet, de ehhez hasonlót még soha nem tapasztalt. Mintha egy késsel hasították volna fel a karját. A vér vastagon bugyogni kezdett a sebből. Odakapott a másik kezével, hogy elszorítsa, de nem állt le, már csak pár lépést kellett megtennie. Elérte a kocsit és szinte letépte az ajtaját, akkora lendülettel nyitotta ki. Ahogy beugrott egy újabb lövedék szaggatta szilánkokra a vezető oldali ajtó ablakát. Idegesen dugta a kulcsot a zárba és már indított is. A kétliteres boxer motor felbőgött, de ezúttal nem állt meg élvezni a gyönyörű duruzsolást. Odalépett a gáznak, amitől a Subaru katapultált a parkolóhelyről. A mesterlövész megeresztett még egy lövést, de az már csak a kocsi hátsó ülését rongálta meg.

„Az út fele megvan, már csak meg kell lógni előlük valahogy”

– Uram, az egyiket sikerül lelőni, de a másik elért az autóhoz – jelentett az egyik megfigyelő.

– Az Isten verje meg! – vágta falhoz a fejhallgatóját Kovács. – Mégis melyik?

– Azt nem tudjuk.

– Imádkozzunk, hogy ne Modori legyen az. Merre van?

– Rohász azt mondta, hogy a létesítmény főbejárata felé vette az irányt. Megpróbálta lelőni, de nem járt sikerrel.

– Nem is baj. Ha a raktárban megsebesített rabló meghal, akkor ő az utolsó esélyünk, hogy eljussunk a megbízóhoz.

Nem is sikerülhetett volna rosszabbul az akció. Két rabló meghalt, egy harmadik valószínű azt sem éri meg, hogy kikérdezzék, a negyedik pedig szökésben van. Radnai nem tűri túl jól a kudarcokat, még akkor sem, ha az egyik legjobb embere követi el őket. A kicsinyes bosszú, hogy a rablókkal végeztek, ezesetben semmire sem volt jó. Attól még, hogy őket kihúzták a listáról, a rablássorozatot nem állították meg. A valódi felelősökre volt szükségük, nem pár fizetett keményfiúra.

– Főnök – törte meg a gondolatmenetét a megfigyelője. – Ott jön.

– Akkor utána!

Alex meglepődött azon, hogy mennyire könnyen kijutott a telepről. Lövésekre és üldözésre számított, ehhez képest a kapuig senki ember fiával nem találkozott. Ezúttal eszében sem volt megállni csevegni az őrrel, aki ugyan tett egy kósza kísérletet, hogy elzárja az útját, de hamar belátta, hogy ezzel legfeljebb elgázoltatná magát, annyit pedig nem fizettek neki, hogy az megérje.

A Subaru nagy tempóval vágódott ki a Rákóczi útra. Alex csak az egyik szemével figyelte az utat, a másik folyamatosan a visszapillantót fürkészte. Olyan tempóval hajtott, hogy biztos lehessen benne, aki nem szakad le tőle, az rosszban sántikál. Egy percig sem kételkedett abban, hogy a támadóknak van valahol emberük a raktáron kívül is és nem akarta megkockáztatni, hogy követhessék. Nem is tévedett, amint kiért a főútra egy lesötétített autó a nyomába szegődött. Bár nem volt akkora teljesítményű, mint az övé, nagyjából képes volt vele tartani a lépést, vagy legalábbis nem elég gyorsan szakadt le tőle. Tudta, hogy le kell ráznia, de jelenleg nem volt képes kialakítani egy megfelelő taktikát ehhez. A szíve még mindig a torkában dobogott és minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy megpróbálja lelassítani, ráadásul a vérzés sem igyekezett alábbhagyni. Nem mehetett vissza a hotelhez, amíg a nyakában voltak a rosszfiúk, de biztonságba kellett juttatnia Carmela–t. Jobb híján megpróbálta erőből lerázni az üldözőket, de most a szerencse ellene dolgozott. Reggel egy villamos egy kevésbé veszélyes helyzetben segítségére volt, most azonban amikor igazán szükség volt rá, egy másik sínen közlekedő jármű a csepeli HÉV keresztülhúzta a számításait. Az a rohadt szolgálati járat! Hiába volt már jó kétszáz méterre az üldözőktől, ha megáll a HÉV átjárója előtt, egy szempillantás alatt utolérik. Sehol semmi menekülőút, keresztutca, semmi, ami a segítségére lehetett volna. Ugyan a HÉV sínek mellett futott egy út, de ez egyirányú volt és már messziről látszott, hogy szemből jön egy kamion, így a legjobb esetben is csak csapdába került volna, ha arra megy.

Lassíthatott volna, hogy magára húzza az üldözőit, de gyanította, hogy a rendőrökkel ellentétben ezek azonnal tüzet nyitnának rá, amint alkalmat ad nekik, éppen ezért azt sem játszhatta meg, hogy szembefordul velük faszagyereket játszani. Egy esélye maradt csak, de az ritka kockázatosnak tűnt. A szerencséje a szerencsétlenségben az volt, hogy a HÉV-szerelvény kifutott a végállomásról, nem be, így a közelebbi sínpár szabad volt. Csakhogy a villamossínekkel ellentétben ezek nincsenek leaszfaltozva, így meglehetősen rázós útnak ígérkezett végigautózni rajtuk, az egy kilométerrel arrébb található következő állomásig, ahol az első lehajtási lehetőség volt. Más esetben eszébe sem jutott volna ezzel próbálkozni, de nem volt abban a helyzetben, hogy válogathasson. Lassított annyira, hogy az első síngerenda ne dobja el méterekre a kocsit mikor ráhajt, és összeszorította a fogait ahogy a sajgó vállára nézett. Ez átkozottul fog fájni!

– Mit csinál ez? – kerekedtek el Kovács sofőrének szemei. A kérdés persze költői volt, mindketten látták, hogy mire készül.

– Nem lehet ennyire őrült. Nem hiheti, hogy ott végig tud menni azzal a kocsival.

És abban a pillanatban megtörtént. A kék Subaru kicsit lassított, majd a sínek és az út kereszteződésénél hirtelen enyhén balra fordult. Amint elhagyta az aszfaltozott szakaszt, az orra szikrázva ütődött a sínekhez, majd szinte azonnal megdobódott az egyik gerendán és egy rövid repülőutat követően visszatért a földre. Ezt a procedúrát még eljátszotta néhány gerendánál, de egyre kisebb és kisebb utat téve meg a levegőben, mígnem végül a mozgása kontrollálódott és kockás hullámzássá csillapodott.

Kovácsék hatalmasat fékeztek a sínekhez érve. A kamion még másodpercekre volt attól, hogy végre elhagyja az utat, amit blokkolt előlük és a HÉV is útjukat állta, így tehetetlenül nézték, amint úgy egy kilométerrel később a Subaru lekanyarodik a sínekről és nagyobb sebességre kapcsolva eltűnik a látóhatárról.

– A kurva anyját, de jó ez a kölyök! – mondta Kovács, de inkább csak magának szánva. Még ő is meglepődött rajta, de a szája mosolyra húzódott közben. Távolról sem volt annyira dühös, mint amennyire érezte, hogy lennie kéne és ettől elkezdett egy gondolat formálódni a fejében.