– Kerítsd elő nekem azt a négy rohadékot, de kurva gyorsan, vagy fejek fognak hullani. És a tiéddel kezdem. – Radnai Áron csak úgy tajtékzott a dühtől. Soha nem számított hirtelen haragú típusnak, de ha felidegesítette valami, akkor bölcsebb volt félreállni az útjából. Azt persze nem lehetne állítani, hogy sokan merték megismerni a haragos oldalát, tekintve, hogy ő volt a magyarországi zsidó maffia feje. Ez így persze két szempontból is pontatlan megfogalmazás. Egyrészt, mert a bűnszövetkezete a legkevésbé sem válogatott vallási alapon, csak mivel Radnai maga zsidó volt és a jelentősebb embereinek fele is, egyszerűen így terjedt el. Másrészt, mert a hatalma jóval túlnyúlt már az országhatáron, így nem kizárólag a honi alvilágot tartotta az uralma alatt.

– Egy bolt még lehet véletlen – váltott egy pillanatra nyugodtabb hangnemre, de aztán pillanatok alatt újra visszatért az ordibáláshoz –, kettő kurva szerencsétlen egybeesés, de három az már egy kibaszott hadüzenet! Nem tudom ki találta ki, vagy miért, de azt akarom, hogy holnapra az ő hullája díszelegjen az összes kurva napliap címoldalán! – Hatalmasat csapott az asztalára. Általában igen távol állt tőle a káromkodás, de most annyira kijött a sodrából, hogy képtelen volt türtőztetni magát. – Szóval Janikám fogd szépen a legjobb embereid és álljatok rá az ügyre. Nem érdekel, ha emiatt a török ügylet kútba esik, most ez a prioritás. Megértetted? Holnapra a felelősök itt legyenek a szőnyegem szélén kiterítve.

– Megértettem – felelte Radnai első számú végrehajtója. Őt polgári nevén Kovács Jánosnak hívták, vagy legalábbis ez állt a személyi igazolványában, de mindenki csak Kovács doktorként emlegette. Nem mintha rendelkezne bármilyen tényleges doktori fokozattal. – De szerintem hiba lenne azonnal végezni velük.

– Mármint miért is? – kapta fel a fejét a nagyfőnök.

– Mert nekem nem áll össze a kép. A rablás csak terelés, nem több. Ezek profik, és profik nem pazarolnak időt értéktelen dolgokra. Akkor tehát miért vinnék el a főkönyveket?

– Hogy félrevigyék a rendőröket. Az önrablás iskolapéldája. Amíg a tulaj körül szaglásznak, őket nem keresik.

– Igen, ez is lehetne, sőt, reméltem is, hogy így van, de a mai rablás után már kizártnak tartom.

– Hallgatlak.

– Az első kettő rablás profi munka volt. Gyors, precíz, jól megtervezett. Olyan üzleteket szemeltek ki, ahol nagy értékű ékszerek, valamint nyers gyémántok voltak és több menekülési út is szóba jöhetett.

– Most csak megállapítottad a nyilvánvalót. És?

– Mi igaz ezek közül a legutóbbira?

Radnai kezdte kapizsgálni, hogy mire céloz az embere.

– Hm… Mondasz valamit. Tehát szerinted…? – megállt, hogy Kovács fejezhesse be a megkezdett gondolatmenetet.

– Igen, szerintem a könyvelésünket akarták. Mégis mekkora zsákmányra számíthattak itt? Tizenöt–húszmillió? Piti az előző kettőhöz képest. És milyen kockázat mellett?

– Értem, hogy mire akarsz kilyukadni, de… mindenki aki tud a rejtekhelyről, az anélkül is hozzáfér, hogy ellopatná. Nem is tud senki ezekről, csak a…

– Csak a legmagasabb rangú vezetőink.

– Remélem, hogy tévedsz. Áruló a szervezet vezetésében… Még belegondolni is szörnyű, hogy valaki talán kiadott minket Romanenkónak.

– Én még abban sem vagyok annyira biztos, hogy csak rá kell gyanakodnunk. A kínaiak is egyre erősebbek. Ráadásul velük még nem tudjuk, hányadán állunk. Egy nyílt támadást biztos nem kockáztatnának meg, de ez nem is az volt. Én őket sem hagynám ki a számításból.

Radnai felállt a székéből és körbesétált a szobában. Mikor valamit komolyan át kellett gondolni mindig ezt tette. Szerette végigjáratni a tekintetét az intarziás bútorokon, drága eredeti festményeken és a masszív függönyökön, amelyek eltakarták az amúgy gyönyörű rálátást a városra. Szerette ő a látványt, de ennek ellenére is az ablakok mindig takarva voltak, mivel úgy érezte, hogy egy akkora birodalom feje, mint az övé nem engedheti meg azt a luxust, hogy könnyű céltáblája legyen egy orvlövésznek. Persze tisztában volt vele, hogy bárhol lelőhetik, de azért jobbnak látta nem közszemlére tenni magát, ha épp nem muszáj.

– Mondasz valamit – sóhajtott egy percnyi hallgatást követően. – Bár én kétlem, hogy Wongnak elég nagy a töke bármilyen támadáshoz ellenem, de nem tudhatjuk, hogy mi jár abban a kis sunyi sárga fejében – lassan visszasétált a székéhez és leült. – Igazad van, a hullájuktól nem kapunk válaszokat. Próbáljátok élve elkapni valamelyiket. Nem muszáj, hogy sértetlen állapotban kerüljön elém, ha hiányzik egy–két végtagja, attól még ki lehet hallgatni.

– Megértettem. Valami egyéb esetleg?

– Nincs. Legyetek gyorsak, már így is túl sok pénzem ment rá ezekre. Ha mások is szagot fognak és azt hiszik majd, hogy az öreg Radnai elpuhult… – megállt egy pillanatra, hogy a gondolataiba révedjen, de aztán folytatta – nem csak az üzleteimet próbálják majd kifosztani. – azzal intett Kovácsnak, hogy távozzon. Az nem is zavartatta magát azzal, hogy köszönjön kifelé menet, tudta, hogy úgysem kapná vissza a gesztust.

Radnai hátradőlt a székében és behunyta a szemét, hogy a gondolataiba merülhessen. Mikor húsz éve a rendszerváltás idején nekikezdett az apróbb stiklijeinek, még nem sejtette, hogy egykor ilyen nagy hatalma lesz majd. Középosztálybeli zsidó családból származott, bár a családja a vallást már a nagyapja óta nem gyakorolta. Mire a nyilasok hatalomátvétele megtörtént a háborúban, Radnai nagypapa már hosszú évek óta Róka néven élt, úgy házasodott meg és lett két fia, akiket a nagy szegénység ellenére is sikerült tisztességben felnevelniük. Az idősebbik gyermeke fiatalon feleségül vette a középiskolai szerelmét és az ő házasságuk gyümölcse lett a kis Áron. Bár nem volt jó tanuló, de kiváló érzékkel rendelkezett, hogy bármilyen helyzetben feltalálja magát és ez igen messze juttatta az életben. Ennek köszönhetően kerülhetett például be egy főiskolára, mindazok ellenére, hogy a tanulmányi eredményei ezt nem tették volna lehetővé. A felsőbb tanulmányai során nekilátott kikutatni a családfáját és csak ekkor ismerte meg családja zsidó eredetét. Apjára és nagyapjára annyira megharagudott ennek eltitkolása miatt, hogy ezután csak minimális szinten tartotta velük a kapcsolatot. Vallásos ember lett belőle, de persze csak a maga meglehetősen rugalmas módján, hisz arra már nem fordított túl nagy energiát, hogy megismerje a zsidó kultúrát. Bár visszavette a Radnai nevet, a jóvátételből kimaradt, hisz a családját nem érte kár a háború alatt. Ugyan dühítette a helyzet, de ezzel együtt is csak nyert a rendszerváltáson, mert egy főiskolai barátjának köszönhetően jó áron szerzett meg a privatizáció során néhány apróbb céget, amiket aztán a törvényeket még önmagához képest is igen rugalmasan értelmezve sikerült felfuttatnia. Azt persze már ekkor is látta, hogy az igazán nagy pénz nem a legális üzletelésben van, így belevetette magát a vadkapitalizmus kusza világába, amelyet mintha neki találtak volna ki. Mire az első nagy hullám lement igen nagyhatalmú emberré vált és a kétezres évek elejére sikeresen el is lehetetlenítette az összes vetélytársát. Úgy vált a honi szervezett bűnözés fejévé, hogy ő maga személyesen soha semmi erőszakos bűncselekményt nem követett el. Ez persze távolról sem jelentette azt, hogy ha áttételesen is, de ne tapadna vér a kezeihez.

Ahogy öregedett, egyre gyakrabban tűnődött el az életén. Bár még csak alig múlt ötven, mégis úgy érezte, mintha már a hatvanon is túl járna. Ezt az érzést tükrözte a külseje is, lényegesen idősebbnek tűnt a koránál. A haja már jóval korábban kifehéredett, és a feje tetején el is fogyott, az arca pedig olyan barázdás volt akár az arizonai sivatag napszítta homokja. Bőre fénnyel csak igen ritkán érintkezett, így a színe lassan már–már vetekedett a hajáéval. Bár soha nem volt egy sportos alkat, mostanra terebélyes pocakot eresztett, amitől még az amúgy sem szálfa termete még alacsonyabbnak tűnt.

Tisztában volt vele, hogy eljárt felette az idő, így a hosszú évek után egyre gyakrabban merült fel benne az a kérdés, hogy vajon megérte–e ez az egész…

Kovács az irodából kilépve dühösen morogni kezdett az orra alatt. Elég régen dolgozott már Radnainak, és elég magas pozícióba küzdötte magát, hogy az ilyen feladatok végrehajtásával ne neki kelljen foglalkoznia. Bár nem rendelkezett semmilyen hivatalos titulussal a szervezetben, mégis mindenki úgy tekintett rá, mint Radnai negyedik alvezérére, épp ezért a jelenlegi feladatot egyértelműen rangon alulinak érezte. Elmúltak már azok az idők, hogy lábakat kellett törnie és az igazat megvallva nem is sírta vissza azokat. Na nem azért, mert az idő során megcsömörlött volna az erőszaktól, egyszerűen csak már az ilyesmik felett állónak gondolta magát. Mindezek ellenére természetesen meg sem próbálta megkérdőjelezni a főnök utasításait. Szemtől szemben nem. Vagy legalábbis egyelőre. Megvoltak neki a maga tervei a jövőre nézve és azokban Radnai nem igazán szerepelt. Fiatalabb is volt mint az öreg – bár a pontos koráról keveseknek volt tudomásuk, csak annyit mertek volna megtippelni, hogy a negyvenes éveinek elején jár – ügyesebb, jártasabb a kor alvilágában és nem utolsó sorban a többség rátermettebb vezetőnek is tartotta. Ennek talán lehetett némi köze a megjelenéséhez is, lényegesen markánsabb alak volt, mint Radnai. Bár nem számított épp égimeszelőnek és első ránézésre talán kifejezetten erős fizikumúnak sem tűnt, valahogy mégis volt benne valami, ami a többséget az első pillanattól kezdve tiszteletadásra késztette. Rövid platinaszőke haja néhol már őszülni kezdett, de átható kék, hidegséget sugárzó szemei miatt erre senki nem mert megjegyzést tenni. Bár félelmetesnek tartották, valójában inkább csak végtelenül pragmatikus volt, aki bármit megtett a kívánt cél eléréséért és ezzel olyannyira kivívta a szervezet tagjainak megbecsülését, hogy Radnai közvetlen emberei már sokkal inkább iránta éreztek hűséget.

A kocsijához sétálva folyamatosan a következő lépésen dolgozott az agya. Az eddig ismertek alapján szellemekkel volt dolguk. Már az első rablást követően kiadta az embereinek, hogy keressék a tetteseket, de sem azok, sem a rendőrségi kapcsolatok nem jutottak semmire az ügyben. Bár minden logika azt mutatta, hogy valamelyik rivális szervezet burkolt háborús tervei állnak a háttérben, mégsem voltak képesek összekapcsolni a rablásokat egyikkel sem. A rablók túlzottan profik voltak ahhoz, hogy ennyire a semmiből tűnjenek elő. Ismerték a helyeket, tudták mit éri meg elvinni, pontos ütemterv szerint dolgoztak és a videókból ítélve az idegesség legapróbb jele sem mutatkozott rajtuk az akciók során. Mégis, ahogy utánajártak, egyetlen ismert rablóbanda sem lehetett a tettes, akkor pedig honnan kerültek elő ezek? Olyan dolgokat raboltak el, amiket nem lehet csak úgy az első zaciban elpasszolni, és abban is egészen biztos volt, hogy az egész országban nincs orgazda, aki át merne venni bármit, amit Radnaitól raboltak. A nagyobb baj az volt, hogy senkinek nem volt tudomása arról, hogy feltűntek volna a piacon az ékszerek, vagy akár a nyers gyémántok. Így tehát az összes megszokott módszer csődöt mondott. Lényegesen több volt a kérdés, mint a válasz és Kovács soha nem szerette az ilyen helyzeteket.

Az első útja Radnai belvárosi irodájától a legutóbbi rablás helyszínére vezetett. Bár tisztában volt vele, hogy sok újat nem tud majd meg, de a legutóbbi rablás felvételeit még nem látta és remélte, hogy talán talál majd rajta valami használhatót.

A helyszínelés még távolról sem fejeződött be, de Kovácsnak ennek ellenére sem jelentett gondot bejutni a lezárt területre. A rendőr aki átengedte a kordonon nem titkolt undorral tekintett rá, de ő meg sem próbált erre reagálni. Hozzá szokott az ilyen reakciókhoz az olyan zsaruktól, akiket a szervezet nem vágott még zsebre. Bár papíron magánnyomozó volt, mindenki nagyon is jól tudta, hogy valójában Radnai végrehajtója, de ahogy a nagyfőnököt nem tudták elkapni, úgy ellene sem volt semmi bizonyítékuk. Ezzel együtt is irritálta a rendőröket, mikor néhanapján feltűnt egyik–másik bűnügyi helyszínen. Persze nem mertek szembeszállni a feletteseiket utasításával, hogy segítsék a munkáját. Bár nyílt titok volt, hogy néhány magasabb beosztású vezető a fizetését két helyről kapja, de szemmel láthatóan senki nem mert ez ellen tenni valamit, így Kovács számára az ilyen ellenséges megnyilvánulások nem jelentettek többet egyszerű kényelmetlenségnél, amit a munka velejárójaként könyvelt el. Pechjére nem volt egyetlen olyan rendőr sem a helyszínen, akitől számíthatott komolyabb segítségre, így nekilátott saját maga átnézni a tetthelyet. Az már szinte azonnal nyilvánvaló volt, hogy a rablók ezúttal nem tudtak kirámolni mindent, amit akartak.

– Valaki megzavarta őket? – kérdezte meg az egyik közelben álló rendőrt. Az csak megvonta a vállát.

– Ja. Az egyik eladónő a pult alatt pakolt, amikor berontottak a rablók. Sikerült elkúsznia a riasztóhoz és aktiválni tudta, az erre járó kollégáink pedig azonnal reagáltak is a jelzésre – szemmel láthatóan igyekezett olyan kimérten felelni, amennyire csak tudott.

– A kamerák felvételeit elvitték már?

– Nem.

Kovács ezzel lezártnak is tekintette a beszélgetést, úgyhogy egy szó nélkül visszatért a hely tanulmányozásához. Hamar rájött, hogy ezzel semmire nem megy. A rablók megint tisztán dolgoztak. Igaz, hogy nem tudtak mindent magukkal vinni, de az egyértelmű volt, hogy nem pánikoltak be a zsaruk feltűnésétől.

Elhagyta az eladóteret és hátrament az irodába megnézni a felvételeket. Az egyik rendőr épp készült elvinni a DVD–t, de annyi időre odaadta neki, hogy felmásolja a videókat a laptopjára. Ezután, mivel nyilvánvalóan esélytelen volt, hogy bármi újat megtudhatna, angolosan távozott az üzletből.