Ez az első teljes regényem legelső fejezete. Mivel a történet Budapest alvilágában játszódik, trágárság és durva jelenetek előfordulnak benne.

A tavasz végeláthatatlan viharfelhők kíséretében köszöntött a városra. Kíméletlen utcaseprőként igyekezett tisztára mosni Budapest koszos, szürke, szmogtól bűzlő utcáit, bevetve minden fegyverét az orkán erejű széltől, egészen a mogyoró nagyságú esőcseppekig. A zivatar elleni több napig tartó kilátástalan küzdelmet lassan feladni kényszerültek a város csatornái. Bár derekasan harcoltak, mostanra eljutottak arra a szintre, hogy feltétel nélkül megadják magukat a hömpölygő víztömegnek, amely hívatlan vendégként igyekezett elrontani az emberek tavasz beköszönte felett érzett örömét.

Az elmúlt napok időjárására nem lehetett épp mondani, hogy csalogatta volna a népet a városközpontba, de az élet nem állhat meg, csak mert esik az eső, így az utcán tobzódó tömeg nem volt jelentősen kisebb, mint máskor. Talán csak annyi változást lehetett észrevenni, hogy most mindenki jobban szedte a lábát, hogy fedél alá kerüljön mielőtt még egy zuhanyzásra elegendő víz zúdul a nyakába.

Autó viszont érezhetően kevesebb közlekedett a belvárosban, annak egyértelmű jeleként, hogy az utcát borító víztömeg elérte azt a szintet, ami már elijeszti a bizonytalan vezetőket. Mindezek ellenére a forgalom tempója cseppet sem gyorsult fel. Aki akár csak a legkevésbé is ismeri Budapest utcáit, az tudja, hogy a Nagykörúton autózni a reggeli időszakban még a legtürelmesebbek idegrendszerét is képes próbára tenni és most sem volt jobb a helyzet. Az a négy fiatalember sem épp jókedvéből járt arra, akik fehér Octavia–jukkal igyekeztek átverekedni magukat a csúcsforgalmon.

A három utas szokatlanul feszülten viselkedett, egyedül a sofőr volt nyugodt, ő már–már sztoikusnak tűnő higgadtsággal terelgette a kocsit az eső áztatta aszfalton. Persze nem neki kellett egyéniségétől idegen módon öltönyben és nyakkendőben paroláznia, a társai azonban rá voltak kényszerítve, tovább növelve ezzel a munka miatt amúgy is elég magas stressz–szintjüket. És emellett az is igaz, hogy a munka oroszlánrésze sem rá hárult, már amennyiben minden az előzetes tervek szerint alakult.

Már a harmadik kört tették meg a háztömb körül, mivel cseppet sem meglepő módon megfelelő parkolóhely nem volt a környéken. Bármely más alkalommal megfelelt volna nekik egy távolabbi is, de most luxus lett volna nem várni egy legalábbis elfogadhatóra. Ettől még persze a keresgélés nem lett kevésbé idegőrlő.

– Végre! – sóhajtott fel a sofőr, mikor az újabb kör végén megpillantott egy frissen felszabadult helyet. Igaz tökéletesnek ezt sem lehetett nevezni, de ha arra várnak, talán még este is ott körözgettek volna. A kocsi három utasa kicsit átmozgatta az órás autóúttól elgémberedett tagjait, majd kipattantak a szakadó esőbe és az aktatáskáikkal védve magukat a Brunner ékszerszalon bejáratához futottak.

A sofőr kényelembe helyezte magát, hisz tudta, hogy úgyis van még egy kevés ideje, mielőtt az utasai visszatérnének és jobbnak látta addig lazítani. Ugyan nem volt sok ideje, mégis igyekezett azt kihasználni, mivel az évek során megtanulta értékelni a relaxálás áldásos hatásait. Mielőtt azonban igazán nekiláthatott volna kiélvezni a pillanatnyi nyugalmat, amelyet izgága utasainak távolsága nyújtott neki, az ékszerüzlet riasztója tolakodó sikoltással rángatta vissza a jelenbe.

– Óh, bassza meg! – mormolta az orra alá egy fejcsóválás kíséretében.

És a java csak ezután jött. Szinte még be sem fejezte a szitkozódást, a körút szemközti oldalán is felüvöltött egy sziréna, egy rendőrautó közeledett nagy sebességgel az ékszerbolt felé.

– Ez csak valami vicc lehet… – mondta, bár momentán nem volt senki a kocsiban, akinek címezhette. Előkapott a kartámaszból egy rádiót: – Srácok! Kurva gyorsan tünés ki onnan, társaságunk van!

A higgadtság látszatával mit sem törődött már ezután. Beindította a motort és az agya azonnal computer üzemmódba kapcsolt, hogy kiszámítsa az összes szóba jöhető menekülési módozatot. A rendőrök a szemközti oldalról érkeztek, de az elválasztó sínek és a közeledő villamosok miatt tenniük kellett egy apróbb kerülőt. Tisztában volt azzal, hogy ez csak pár másodperc pluszt ad nekik, de remélte az is elég lesz. Már ha a társai nem tökölnek túl sokáig… Az üzenet után alig tíz másodperccel szinte kirobbant az ékszerüzlet ajtaja és három fegyveres rontott ki onnan, de az autóban rostokolva még ez az idő is egy örökkévalóságnak tűnt. A rablók bevágódtak a Skodába, amely már az ajtók becsukódása előtt ki is lőtt a forgalomba. Igaz, hogy az akció lényegesen hosszabbra lett tervezve és nem szerepelt benne rendőrök elöli menekülés, de szerencséjükre rendelkeztek vészforgatókönyvvel ilyen helyzetekre is. A lassan vánszorgó forgalomban való lavírozás helyett a sofőr egyenesen a villamossínekre kormányozta a járművét és ott próbált egérutat nyerni az üldözők elől. Pechjükre a rendőrök sem épp most kezdték a szakmát, így a villamost kikerülése után a nyomukba is tudtak eredni, méghozzá kínosan kis hátránnyal.

– Toljad neki Alex! Azt mondtad nagymenő vagy, hát bizonyíts! – üvöltötte az anyósülésen ülő rabló. A sofőr legszívesebben behúzott volna neki. A korábbi higgadtságának immár nyoma sem volt, de nem engedhette meg magának a luxust, hogy elveszíti a fejét. Már látta a Király utcát, ami a fő menekülési irány volt. Ahogy közeledtek hozzá, megtervezte fejben, hogy hogyan fogja elveszejteni, a tőlük alig több mint ötven méterre leszakadó rendőröket, a környék zegzugos, egyirányú és/vagy szűk utcáin. Persze ez a terv több kockázati tényezőt is tartalmazott, hisz ha valahol beleakadtak volna egy apróbb dugóba, akkor a menekülésnek lőttek is. Ellenben arra is nagy volt az esély, hogy egy ötven méteres előnyt képesek lesznek akkorára növelni, hogy a szűk rövid utcákban egyszerűen elveszejtik maguk mögül a rendőröket. Ez a tervezgetés azonban okafogyottá vált, amint a kósza jobbra kanyarodási kísérletet meghiúsította egy a körúton szabályosan közlekedő autós. A következő terv az Andrássy út volt, amely bár lényegesen járhatóbbnak tűnt, a rendőrök előli gyors eltűnést kevésbé segítette elő. Alex már megtanulta, hogy az ilyen helyzetek jó improvizációs képességeket követelnek meg. Igaz, ahol ő tanult vezetni, ott a képzés célja nem a törvény előli menekülés, hanem a többi versenyző megelőzése volt, de ez nem jelenti azt, hogy ne használta volna ezt a tudást a rendőrök lerázására is már számtalanszor.

Szerencsére mielőtt még rá kellett volna kanyarodni az Andrássy útra, észrevette a szemből az oktogon–i megállóhoz közeledő villamost. Látta, hogy közel lesz, de azzal is tisztában volt, hogy ennél jobb lehetőséget most nem fog találni. Egy pillanatra beletaposott a fékbe, amivel a frászt hozta az utasaira. Az anyósülésen kuporgó rabló üvöltését mely szerint „mi a faszt csinál” könnyedén eleresztette a füle mellett, azzal a megjegyzéssel saját magának, hogy reméli tudja mit… Pontosan kellett időzítenie, hogy ők még átférjenek a villamos előtt, de a rendőröknek már esélyük se legyen. Ezért is engedte közel őket, hisz ebből a távolságból már jóval kevésbé volt idejük lereagálni az őrült húzását.

– Ugye nem arra készülsz, amire gondolom? – rémüldözött az egyik rabló a hátsó ülésről. Ez már lehet, hogy válaszra méltó lett volna, de Alex most csak a manőverre koncentrált. Az agya gép módjára dolgozott a helyes ív és sebesség kiszámolásán, nem kihagyva az egyenletből az eső miatt csúszóssá vált aszfaltot.

Amíg a kocsi három utasa ijedten csimpaszkodott a kapaszkodóba, a megállóban álló emberek szájtátva bámulták, ahogy a fehér Octavia a síneken elszáguld mellettük, majd akciófilmekbe illő módon a járdasziget végénél csúszásba kezd és egy tökéletes 180 fokos fordulóval befarol a villamos előtt a szembe jövő sávba. A villamos vezetője ekkor már vadul fékezett, de ezzel csak azt érte el, hogy elvágta a rendőrök útját a menekülőktől.

Mire az üldözők megkerülték a villamost, a fehér Skoda már bőven a látóhatáron túl járt.