A kislány este nagyokat kacarászott a kis győzelmén. Csudára tetszett neki a dolog, és nagyon meg volt elégedve a nap eseményeivel. „Lássuk csak: új barátot szereztem, hazajöttem a Birodalomba, és megleckéztettem Karsalt. Nem is rossz.” Csak úgy fickándoztott a boldogságtól. Bebújt és sokáig fészkelődött a puha ágyában. Újra elkezdett rajzolgatni. Csodaszép képek kerültek ki a keze alól. A Nagyúr, Kopogó, Belár és természetesen Karsal-Bar. Még az undok Hargát is élethűen lerajzolta. Azután észrevette hogy a rajzok nagytöbbsége mégiscsak Karsalt ábrázolja. „Eh, mit foglalkozom vele ennyit. Érzéketlen tuskó.” Eltette magát holnapra. De a gondolatai ide-oda cikáztak. Elhatározta hogy letapogatja az embereket a hajón. Egyből megtalálta őket. Szépen, csendesen aludtak, szuszogtak. Ise-Gulant nem találta sehol. „Érdekes”, álmélkodott, „hol lehet?” Erősen ráhangolódott. Koncentrált. Azután kétségbeesett. Egyszerűen nem lelt a nyomára. Ideges lett és felült az ágyban. Összeráncolta a homlokát és hatalmas erőfeszítést tett hogy megtalálja. Nem tűnhetett csak úgy el a hajóról. Megszűntetett mindent maga körül. Kiüresítette az elméjét és megpróbálta bemérni. És akkor megtalálta. A hatalmas hajó legtávolabbi pontján volt, rettenetesen lehalkított, visszafojtott életjelekkel. Egészen közel lebegett hozzá gondolatban, de nem merte megérinteni. Körbelengte a tudatát és alaposan megnézte magának. Valami azonban mégis elárulta a jelenlétét, mert a férfi egyszercsak csendesen megszólalt a fejében:

-          Nyomás vissza aludni.

Akkor Kul-Anni halálrarémülten elpucolt a közeléből. Erős, gyors húzással szívta vissza tudatának nyalábjait, és a lehető legkissebbre kucorodott. Rettenetesen megijedt és kiverte a jeges veríték. Mikor látta hogy a Nagyúr nem követte vissza és nem szidta meg, kicsit megnyugodott. Azután megbátorodott és arra gondolt, hogy csak még egy embert megkeres. Karsal-Bar a szobájában volt és aludt. A lány körbefonta gondolataival, de vigyázott hogy ne zavarja meg a pihenését. Elmosolyodott, mert a fiú arccal felfelé, széttárt karokkal aludt. Nyíltan és bátran. Jó és tiszta álmokkal. És ettől Kul-Anninak is jó érzései lettek. Valami meleg, erős biztonságérzete. Akkor már ő sem bírta tovább és mély, öntudatlan álomba zuhant.  

            Másnap nehéz munka várt rájuk, és Kul-Anni reggel elsőnek ért az űrhajók hangárába. Karsal már ott volt és a gépeket ellenőrizte. Lassan szállingóztak a többiek is. Mikor mindenki ott volt megindultak. Rendezett sorokban repültek ki, elhagyták a Dobbantót, és beléptek a Nipparu légterébe. A kislány látta hogy igen fejlett civilizációba érkeztek. Gazdag, hatalmas városok, mindenféle népek. Ipari telepek, és széles erdőségek, érintetlen természeti tájak váltogatták egymást. És mindenhol haguri központok, leszállópályák. Jól szervezett, gyors ügyintézés várta őket. Karsal mellett ült egy kis teherszállító navigátori ülésében és egyfolytában figyelnie kellett a képernyőn futó adatokat. Számvetést kellett készítenie a hajóra felkerülő árukról. A fiú némán és hidegen ült mellette a pilótaülésben, néhány rövid, katonás parancson kívűl egy szót sem szólt a kicsi lányhoz. Emelett folyton irányította a főnöksége alá tartozó húsz másik teherszállítót, és a lánynak azoknak a rakományáról is kimutatást kellett készítenie. Nekik volt a legnehezebb dolguk. Azután a rakomány behordása és elszortírozása következett. Ezt Karsal szinte teljesen egyedül végezte, mert a ládák olyan nehezek voltak, hogy Kul-Anni meg sem bírta mozdítani őket. A fekete fiúnak ez azonban nem jelentett gondot, könnyedén emelgette a nehéz csomagokat, minden mozdulatában az erejével kérkedett. A kislány viszont úgy tett mintha észre sem vette volna. De legbelül ő is duzzogott. Azért nagyon sokat segített Karsal munkájában, mert mire a fiú a következő ládát behozta, az előzőnek a tartalma már szépen ott sorakozott előtte feldolgozva, elrendezve, nyilvántartásba véve. Aztán ezt is befejezték és jelentették a központnak hogy készen állnak. A kis konvoj megindult és visszatért a Dobbantóra. Most megint sok munka volt, mert a szállítmányokat le kellett adni és az anyahajó rakterébe vinni. A nap közepére már jócskán elfáradtak, de akkor Kopogó végre bejelentette hogy minden kész és hogy mehetnek ebédelni. Rájuk szólt még hogy menjenek pihenni, mert este edzés lesz, és arról nem hiányozhatnak.

            Kul-Anni éppen csak megfürdött és elnyúlt az ágyában, mikor halkan kopogtak. Azt gondolta talán Belár az, de mikor kinyitotta legnagyobb megdöbbenésére Harga állt előtte a többi fiú társaságában. A kis társaság furcsa, szakadt ruhákat viselt, szinte már rongyosak voltak. A fehérhajú lány ellentmondást nem tűrően belökte a kicsit és mindannyian benyomultak a szobájába. A kezébe nyomott egy zacskót és magyarázni kezdett:

-          Figyelj Racsa. Mi most lemegyünk a Nipparura egy kicsit szétnézni. Arra gondoltunk talán velünk jöhetnél. Az esti gyakorlatig még van jó pár óra, addig meg is járjuk. Van ott lent egy-két jó hely.

-          Nem is tudom... engedélyt kell kérni erre valakitől?

-          Nem. Ez egy titkos kiruccanás. Csak az jöhet, aki a mi bandánkba tartozik. Most megmutathatod mennyire vagy vagány. Mi nem félünk hogy elkapnak. Már sokszor csináltuk. Tessék itt van, vedd fel ezeket a ruhákat. Ezzel elvegyülünk a helyiek között. Irtó izgalmas lesz.

-          Ki jön még? Belárt és Karsalt hívtátok?

-          Karsal később jön utánunk. Belár... eh, ő azt mondta hogy dolga van a hülye tervrajzaival. Én azt hiszem inkább csak gyáva. De te nem vagy az, ugye?

A kicsi lány elvörösödött. Érezte, tudta hogy ez az egyetlen esélye arra hogy a többiek befogadják. De nagyon rossz érzése volt a dolgokkal kapcsolatban. Nagyon gyanús volt neki ez az egész, de ha most nemet mond örökre gyávának fogják tartani. Bizonytalanul kérdezte:

- És biztos hogy Karsal is jön?

Harga szeme kicsit megrebbent és az arca elsápadt. A fiúk lesütötték a szemüket. Akkor a fehér lány felcsattant:

-          Mit érdekel téged Karsal? Az egy beképzelt vadállat! Tudod mit mondott rólad? Hogy ostoba kis pocok vagy, és hogy róla másolod a matek példákat, ezt mondta. Egyébként mindig részt vesz az ilyesmiben, úgyhogy ő még hamarabb is ott lesz.

-          Rendben. Várjatok meg kint. Mindjárt átöltözök és megyek.

Harga elmosolyodott és biccentett. Kimentek, és az egyik fiú aggódó pillantást vetett a kölyökre, majd szemrehányóan nézett Hargára. Kul-Anni pillanatok alatt magára öltötte a rongyokat. Felhúzta a sapkát is a fejére. Ebben az öltözetben egyáltalán nem tűnt hagurinak, csak egy átlagos Nipparui utcakölyöknek. Közben elöntötte az agyát a düh. Hogy ez a Karsal miket terjeszt róla! Teljesen felháborodott. Na majd ő megmutatja neki. Majd nagyot fog nézni Karsal hogy ő is lement Hargáékkal, vissza a bolygóra. És akkor majd kérdőre vonja a hazugságot illetően.

            Konok és szomorú arccal követte a többieket a hangárhoz. Nem a fő folyósón mentek, hanem egy másik, eldugottabb úton. Nem találkoztak senkivel. Aztán mikor a hajókhoz értek, óvatosan körülkémleltek. Az egyik fiú beugrott egy kis teherszállítóba és a gyerekek mind utána lopakodtak. Elfoglalták helyüket, és akkor Harga bemutatta őket a lánynak:

-          Ez itt Zardár, Büvellő és Kicsiláng. Zardár a legjobb pilóta, majd meglátod. Úgy tud navigálni, hogy a Dobbantó radarja észre se veszi hogy mikor megyünk és jövünk.

Zardár halványan elmosolyodott és zavartan maga elé bámult. A többiek hangosan kuncogtak, és egymásra kacsintottak. Harga igazán elemében volt. Magyarázott a kicsinek:

-          Lent a Nipparun vannak haguri helyek. Ahová csak fiatalok járnak. Sok érdekes dologról beszélgetnek és mind nagyon jó harcosok. Lehet mindenféle árukat csereberélni. Ezek tiltott helyek, de na, nekünk is kell valami kis szórakozás.

A fiúk röhögtek, és Kul-Anni pedig értetlenül nézett hol egyikre, hol másikra. Semmit nem fogott fel, de nem mert kérdezősködni, nem akart tudatlannak tűnni. Csendesen lebegve hagyták el a Dobbantót, és percek alatt a Nipparu légterébe értek. Jó darabig repültek, mire megpillanthatták a nagyvárost. Alacsonyan szálltak hogy nehogy a felszíni radarok bemérjék őket és rákérdezzenek az úticéljukra. Már a külvárosok fölött jártak. Nagy, lepukkant gyártelepek voltak ott, és Harga odairányította Zardárt az egyik elhagyatott udvarra. Halk zizzenéssel szálltak le. Kikászálódtak, és Harga azonnal a fiúkra szólt, hogy maradjanak a gépnél, mert ő, Kicsiláng és Racsa beugranak az egyik épületbe, felveszik Karsalt aki már vár rájuk, és hamar jönnek is vissza.

- Innen majd továbbmegyünk az alvárosba. Csak ezen a helyen szoktunk találkozni, mert itt nem láthat meg senki. – mondta a kislánynak.

Alighogy beléptek a gyárépületbe, Harga hirelen megragadta Kul-Annit és mielőtt még a kislány bármit is reagálhatott volna durván előrelökte. Hatalmasat bukfencezett és érezte hogy beszakad alatta a padló. Lezuhant valahová, de szerencsére nem túl mélyre. Harga kacagó, gúnyos hangját hallotta:

-          Na most mutasd meg kis patkány hogy milyen okos vagy!

Azután gyors lábdobogás és halk zizzenés következett. Kul-Anni nagyot ugrott és irtózatos erőfeszítéssel sikerült kimásznia a veremből. Csak úgy zakatolt a szíve és mélységesen fel volt háborodva. Kiszaladt az épületből de már csak azt látta hogy a hajó a levegőbe emelkedik és pillanatok alatt eltűnik a szeme elől. Kétségbeesetten próbált ráhangolódni az elméjükre és kényszeríteni őket hogy forduljanak vissza érte, de már túl messze voltak. Ösztönösen rohanni kezdett a távolodó gép után, de mikor már csak egy apró pici pontnak látszott, kifulladva megállt és a földre rogyott. Patakokban folytak a könnyei és legbelül hangtalanul zokogott. Azonnal letapogatta a környezetét, és megállapította hogy jó messze vannak az első életjelek. Elsápadt és megijedt. Gyűlölte Hargát, és mindenkit. Most rettenetesen fájt neki ez a hitvány árulás. Rászakadt egy nagy nagy árvaság, egy kegyetlen magányosság érzése. Percekig mozdulatlanul ült és egész testében reszketett. Csúnyán becsapták és magára hagyták. Persze szó sem volt arról hogy Karsal-Bar itt lett volna, vagy hogy tudott volna az egészről. Harga csak így akart megszabadulni a kislánytól. ĺgy akarta megbüntetni. De azért nagyon fájt neki a fekete fiú szemtelen pletykája. Még hogy ő ostoba, és hogy róla kell másolnia a példákat! Elfátyolosodott a szeme. Menekülni, rohanni akart, és azután eszébe jutott hogy este a kiképzőpályán kell megjelennie, mert Kopogó megbünteti a hiányzókat. Erre kicsit összeszedte magát, és letörölte a könnyeit. Most az a legfontosabb hogy eljusson egy haguri központba, és valami komppal visszajusson az anyahajóra. Nem tűnt túlságosan bonyolult feladatnak.      

            Szétnézett, figyelt, tapogatózott. Megindult arrafelé ahol a legtöbb haguri életjelt érzékelte. Jó sokat kellett mennie, mert Hargáék egy távoli külvárosi gyártelepen hagyták ott. Órák hosszat menetelt, aztán futásnak eredt. Nehéz volt az előrehaladás így gyalogosan. Kétségbeesetten gondolkozott. Ebben a tempóban nem fog időre hazajutni. De nem tehetett mást, csak azt, hogy ment és ment előre ameddig a lábai vitték. Közben alaposan bealkonyodott és tudta már hogy nem fog visszaérni az edzésre. Nagysokára aztán feltűntek a város első épületei. Szűkös sikátorokon kellett keresztülhaladnia, és megint pásztázni kezdett a hagurik után. Talált is életjeleket, idegesen dobogó szívvel indult meg feléjük. Aztán elég közel ért hogy megszólíthassa őket. Szerencsére válaszoltak neki, és ettől egy kicsit megnyugodott. Hívták, vonzották magukhoz. Futva szaladt feléjük, és hihetetlenül boldog volt hogy végre rendbejön majd minden. Egy szakadozott épület előtt talált rájuk. Úgy öten-hatan lehettek, mind fiúk. Az épületből fények és zeneszó szűrődött ki, és nagy nevetgélések. A haguri fiúk fiatalok voltak és ugyanolyan rongyos, piszkos ruhát viseltek mint Kul-Anni. Mikor észrevették a kicsit, megrőkönyödve bámultak rá.

-          Hát te hogy kerülsz ide? – mordult rá durván a legnagyobbik.

-          Én csak eltévedtem, megmondanátok kérlek hol van a legközelebbi űrkomp?

-          Aztán hová mennél? Csak nem a Nagyúr flottájába?

-          De igen.

-          Jó, jó, de hogy kerülsz a flottába? Hogy tudtál ilyen kicsi kölyök létedre kijönni a Maiádról?

-          Én Dillazból jöttem.

-          Ja, az más. Oszt mi kéne, sárga fenigh? Van nálad valami csereáru?

-          Nem. Csak vissza akarok jutni a Dobbantóra. De nincs nálam pénz.

A fiatalok összenéztek. Akkor az egyik rászólt:

- Figyelj kis pocok. Mi tudunk segíteni, de a legközelebbi kompállomás messze van ide. Elviszünk, nem gond, de a fuvart ki kell fizetni.

- De mondtam hogy nincs semmim.

- Harcolni tudsz-e?

- Igen.

- Jó, akkor segítesz nekünk valamiben, és azzal el van intézve. Lenne itt egy kis munka.

- Miféle munka?

- Csak egy kis rablás, nem nagy ügy. Mi a jó ügyért harcolunk. Gyógyszereket  veszünk el a gazdagoktól és odaadjuk a szegényeknek.

- És mit kellene tennem?

- Őrt állsz amíg mi elrendezzük a dolgot. Ha bárki arra jön, vagy közbe akar lépni elkergeted, vagy ha túl nagy falat szólsz nekünk.

- Rendben.

Az egész dolog nem volt rendben, és a kislány rettenetesen  félt. De nem mondhatott nemet több okból sem. Egyrészt mert muszáj volt valahogy hazajutnia és ez volt az egyetlen esélye. Másrészt ezek a fiúk már mind közrefogták és fenyegetően bámultak rá. Nem volt tanácsos ujjat húzni velük.  Már be is tuszkolták a lánykát egy nagy, széles járműbe azzal megindultak. Kul-Anni teljesen el volt képedve, és félénken megkérdezte az egyiküket:

-          Ti melyik ger parancsnoksága alá tartoztok?

Akkorát nevettek erre a vásott fiúk, hogy majd megfúltak. Aztán nagysokára válaszoltak neki:

-          Mi nem tartozunk senkihez, érted? Nekünk nem parancsol senki, szabadok vagyunk mint a madár. Oda megyünk ahova akarunk.

-          Akkor nincs is igazi otthonotok?

-          Hát, ott a Maia ahol születtünk, de oda már nem megyünk vissza. Sokkal izgalmasabb a világban utazgatni. Annyi kaland van, hogy életünk végéig is kitart!

-          De miután eljöttetek, nem keresett benneteket senki?

-          Miért, téged keresett valaki? Neked sincs rendes családod, másképp nem szöktél volna el otthonról, nincs igazam?

Kul-Ani elsápadt. Erre már nem is válaszolt. Megrémült a gondolatra, hogy ezek a fiatal fiúk csak így otthontalanul, árván, összeverődve élnek. Ki tudja mi mindenen mentek keresztül. Azért még próbálkozott:

-          De a gerek miért nem keresnek benneteket? Most háború lesz, kellenek a jó harcosok!

-          A gerek pökhendik és csak magukkal törődnek. Ha nem vagy elég jó harcos, nem kínlódnak veled. Mehetsz ahová akarsz, senki le se tojja a fejedet, érted? Nem hiányzol senkinek, magadnak kell megállni a saját lábadon. Na figyelj, ha most ügyes leszel, velünk lóghatsz egy ideig, rendben?

Kul-Anni automatikusan bólintott és közben rettenetesen elkámpicsorodott. Nem gondolta volna hogy a fiatal haguriknak ilyen nehéz sorsuk is lehet, és hogy ennyire gazdátlanul kóborolnak a világban. Azután nagyokat döccenve megérkeztek valahová. Kiszálltak, és Kul-Anni látta, hogy egy sötét utcába értek. Egy nagy teherszállító autó állt valamiféle raktárépület előtt. Az ajtaja tárva-nyitva, a raktere még üres. Hideg lett az éjszaka és a kicsi lány beleborzongott.  Fázott nagyon, és éhes is volt. Eszébe jutott hogy éppen most érhetett véget az edzés, és a többiek vacsorához készülődnek.

-          Itt várj, és őrködj. – mondták a lánynak, azzal az ajtó mellé penderítették.

A suhancok bementek, és csakhamar hatalmas harc zaja verte fel a csendet. Mindenféle fények villantak, és a kislány tudta hogy rendesen csiholják odabent a tüzet. Legtöbbszőr fehér lángokat látott szikrázni, és elhatározta hogy meglesi mi is folyik odabent. Bekukucskált az egyik törött ablakon, és elszörnyedve figyelte hogy újdonsült társai egy karcsú, fehér haguri nőt püfölnek éppen, és mindenáron el akarnak venni tőle egy kis dobozt. A hölgy bámulatos gyorsasággal és tehnikával védekezett. Csak úgy szórta a fehér tűzhullámokat és dühében nagyokat csapott a fiúk hátára. Hatalmasakat ugrott, és ravaszul taktikázott. Olyan precíz és kecses volt minden mozdulata, hogy gyönyörűség volt ránézni. Pörgött, forgott a levegőben és óriási örvényeket gerjesztett. Látszott rajta hogy nagyon tapasztalt harcos, és a haja hátul két varkocsba volt fonva. Egy igazi fehér haguri-ger. Éppen úgy harcolt mint Messzenéző, és összeszűkűlt szemekkel figyelte ellenfeleinek lépéseit. Ijesztően szigorú volt az arca. Csakhogy a támadók többen voltak, és nem tudott egyidőben harcolni is és a dobozkát is szorongatni. Hamarosan kiverték a kezéből, és a kis csomag a földre hullott.

-          Vigyázz! – kurjantotta az egyik fiú, de már későn.

A másik fiú olyan szerencsétlenül esett, hogy telibe találta és ripityára törte a ládikót. Hallatszott ahogy valami elreccsent benne, és sűrű, tejfehér folyadék csorgott ki belőle. Szúrós orvosságszag kezdett terjengeni a levegőben. Akkor aztán a hölgy nagyon bedühösödött. Lángolt a feje és most már mindkét szabad kezével eszeveszett manővereket mutatott be. Úgy eltángálta a fiúkat, hogy azok azt sem tudták merre meneküljenek. Nem érződött benne sem félelem, sem gyengeség. Csak úgy tüzelt az arca, és forróság sütött a testéből. Fénylett a kardja, mintha a belső tüze táplálta volna. Akkor az egyik suhanc kiáltott:

-          Hé kölyök, gyorsan az ajtót!

Ez Kul-Anninak szólt, és a kislány rögtön ott termett az ajtónál. Kinyitotta hogy a többiek kimenekülhessenek rajta. De már az utcáról is fenyegető zajok szűrődtek feléjük. Mindenfelől autók érkeztek. Valahonnan fegyveres, páncélos emberek tűntek elő, és „Halál a hagurikra!” felkiáltásokkal rohantak a raktárépület felé. A fiatal harcosok véresen, megtépázva próbáltak menekülni, a fehér haguri asszony még mindig az épületben állt és szórta pászmáit. Egy pillanatra összeakadt a tekintete a kislányéval és döbbent arckifejezést vágott. Akkor hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. Valahol felrobbant egy tűzbomba és minden belereszketett. A lányka a légnyomástól a földhöz vágódott. A füstön és felszálló porfelhőkön keresztül látta, hogy az épület lassanként omladozik. És a hölgy a romok alatt feküdt magatehetetlenül.

-          Mozgás, tűnjünk innen! – mordultak rá, és rángatták volna magukkal.

De Kul-Anni már nem akart többé velük maradni. Kézzel, lábbal magyarázta hogy nem hagyhatják magára a nőt. A többiek nagyot röhögtek és otthagyták. A kislány pedig beszaladt a romok közé.