Add a kezed!

 ( Rudolf )

      Puskás Ferenc stadion

 MAGYARORSZÁG  -  ROMÁNIA

        0     :       1

      második félidő 47' perc

Az U-18-as magyar válogatott, sorsdöntő mérkőzés közepette, próbálja megszerezni a vezetést a román válogatott ellen.  A csapat minden tagja tisztában van azzal, hogy ha veszítenek, akkor nem csak a meccset, hanem a 2014-es Világbajnokságra való kijutást is elveszítik.

A mérkőzés kezdettől fogva helyzetekben gazdag volt. A pályán a pontos passzok és erősen megküldött lövések villámgyors váltakozását lehetett látni. Az első félidőben mindkét csapat játékosai, harcra készen futottak fel a pályára. Most azonban a második félidőben, ez csak a magyar ifi csapatra volt jellemző.

A román csapat ugyanis, még az első félidő negyed órájában, egy szögletből beadott, köríves rúgás után, egy ügyes fejesgólt követően megszerezték a vezetést a magyar stadionban. Ezután a szövetségi kapitányuk tanácsára, visszább vettek a támadó játékukból és a védelemre összpontosítottak.

A második félidő közepe felé járva, sajnos nem változott az eredmény. A pályán azonban még mindig, tapintani lehetett a feszültséget. Passz-passz hátán, de a támadások mindig ugyanúgy végződnek. A román kapus ügyesen védett, az eredmény változatlanságát azonban mégis a hátvédeknek köszönheti.

Akárhányszor csak egy magyar támadó próbálta bepasszírozni magát, az ellenfél 16-os vonalán belülre, máris ott termett egy román védő. S már egy ügyes becsúszó szerelést követően, már csak azt lehetett észrevenni, hogy a labda már a magyarok térfelén van. Támadni azonban ők sem tudtak.

Csikós Rudolf, az U-18-as magyar válogatott csapatkapitánya, az utolsó percekig képes volt minden erejét bevetni, csapata győzelmének érdekében.

Mihelyt hozzá került a labda, izzadt hajfürtjeit félresöpörte, s már kereste is azt a megfelelően helyezkedő játékost, akinek tovább küldheti a labdát. Nem akart hinni a szemének. Minden egyes magyar meggypiros mezes mögött, ott álltak a román játékosok. Szinte rájuk özönlöttek, akár a méhek a mézre.

   Rudolf úgy döntött, elindul maga a labdával. Tisztában volt vele, hogy ezzel a saját energiáját pocsékolja, s ha ez a támadás s kudarcot vall, még vissza is kell rohanni védekezni. A taktikus megoldást, mégis az utolsó pillanatokra hagyta. Amíg a pálya közepén vezetgette a labdát, egy román játékos sem állt elé. Egy pillanatra, lopva felnézett a stadion tetején lévő, óriás eredményjelzőre. A 69. percben tartott a mérkőzés, az állás pedig a 0:1 a románok javára.

   Ahogyan egyre beljebb került, intett a csapattársainak hogy menjenek a kapu elé. Így is tettek. Az ellenfél védői azonban még mindig a nyakukon voltak, Rudolf figyelmét pedig egy gorombán becsúszó, román középpályás zavarta meg. A fiú nekifutott, majd ezzel hatalmas lendületet véve, a combján csúszva közelített Rudolf felé.

   Célját azonban meghiúsította a magyar csapatkapitány ügyes reflexe. Rudolf a lábfejére kapta a labdát  s amilyen gyorsan csak tudott, a magasba ugrott fele. Így a román játékos már csak a földön hanyatt fekve tudta nézni, ahogyan kiszemelt célpontja, zavartalanul vitte tovább a labdát.

-       Figyeljetek oda!!! – kiabálta be Zsolti bácsi, a szövetségi kapitány.

Rudolf  pálya jobb széléig kísérte a labdát, majd ismét felpillantott, ezúttal a román kapu felé. Mindenütt citromsárga mezes román játékosok álltak, szinte még egy tűt sem lehetett volna leejteni közéjük. A magyar játékosokat szó szerint kiszorították a 16-os vonalon kívülre, így még egy rendes beadást sem tudott volna adni nekik a csapatkapitány.

-       Menjetek beljebb! – kiabálta torka szakadtából Rudolf.

Még ha egy korbáccsal próbálta volna ösztökélni csapattársait, akkor sem járt volna sikerrel. Sajnos be kellett látni, hogy az ellenfél játékosai fizikálisan is felülmúlták a magyarokat. Nem csak magasabbak, hanem erősebbek és bátrabbak is voltak.

-       A fenébe! – morogta az orra alatt Rudolf.

Ez így nem mehet tovább! Nem fogunk kikapni, már csak azért sem! Beviszem a kapu elé ezt az átkozott labdát és belövöm! Engem nem fognak feltartóztatni az biztos!

Rudolf elindult. Mint ahogy a gondolataiban megjegyezte, egy pillanatig, szinte minden úgy is alakult. A magyar szurkolók hangja egyre jobban kezdte bántani a fülét, habár tudta jól, hogy csak a felélénkült drukkot kapja éppen.

-       Lődd rá Rudolf!!! – üvöltötték a csapattársai. – Lődd rá!!!!

A csapatkapitány valóban a kapu elé férkőzött, miután ide-oda slusszanó mozdulatoknak köszönhetően, végleg lerázta magáról a román védelmet.

S a következő pillanatban, a jobb külső lábával, megrúgta a labdát.

Ez most akkor is be fog menni! Nem fogunk veszíteni!

A szurkolók nem akartak hinni a saját szemüknek.

A magyar szövetségi kapitány, minden szót és gondolatot elfojtván magában, a tenyereibe temette arcát.

Rudolfnak esélye sem volt a lövésre sem, még a labdát sem találta el, csupán szerencsétlenül a levegőbe talált. Ugyanis a román kapus már a lövés pillanatában odavetette magát.  Pillanatok múltán, már hajította is előre és intett a csapattársainak hogy irány előre!

Rudolf csalódottan állt azon a ponton, ahol századmásodpercekkel ezelőtt, kiegyenlítő gólt szerezhetett volna csapatának, de nem sikerült. Még levegőt is elfelejtett venni, annyira leblokkolták a gondolatai. Izmai egyik pillanatról a másikra elfáradtak, szája  pedig rettenetesen ki volt száradva.

-       Rudolf, gyerünk igyekezz vissza védekezni! – utasította neki  Flórán bácsi, a válogatott erőnléti edzője.

Nem lehet igaz! Az egész meccs másból sem állt csak a mi támadásainkból, ezek a románok meg csak egyetlen egy helyzetet kihasználtak és gólt szereztek! Egyszerűen nem tudok már mit tenni!

-       Rudolf, hagyd abba a töprengést és igyekezz hátra!!! – üvöltötte Flórián bácsi, akinek a jobb lába már bent volt a pályán.

 Hirtelen azt lehetett észrevenni, hogy a magyar szurkolók felpattannak a helyükről és örömükben, kiabálni kezdenek. Rudolf azonnal feleszmélt erre és hátrafordult. A csapattársa, Viktor iszkolt a labdával, s már jócskán lehagyta maga mögött a román védőket. Viktorról annyit kellett tudni, hogy a csapat legerősebb játékosa, s egyben a szövetségi kapitány fia, akitől az egész magyar labdarúgó szövetség, a legtöbbet várja el. Más játékosnak ez minden bizonnyal hatalmas elismerés lenne, Viktornak azonban már már óriási nagy teher- s ezt észre is lehetett venni sokszor az arcán.

  Most azonban egyetlen hajszálnyi pillanat választotta el a középpályást attól, hogy gólt szerezzen. Mint egy vérszomjas tigris, úgy rohant a labdával. Rudolf tudta jól hogy neki már nem passzolhat Viktor, mert akkor a bíró azonnal befújná les helyzet miatt, így félre is állt.

 Gyerünk Viktor lődd be! Mutasd meg mindenkinek hogy mennyire tehetséges vagy! Meglátod, az édesapád és a munkatársaik is büszkék lesznek rád! Hajrá pajti!

Viktor ahogy csak tudta, egyedül átrohanta az egész pályát. Most már csak a kapussal szembeni párharcot kellett megvívnia ahhoz, hogy kiegyenlítse az eredményt. A román kapus, aki egy cseppet sem volt megijedve Viktortól, egyenest a középpályásnak futott.

  Viktor azonban meghátrált a labdával, a lábfejére kapta, mint ahogy az előbb Rudolf is tette, s egy hatalmas lendítés következtében előre küldte a labdát. A szurkolótábor hirtelen elhallgatott. A szövetségi kapitány és a munkatársaik, elnémultan ám összeszorított kezekkel, követték ahogy a labda, egy szép köríves mozdulattal, áthatol a román kapus fölött. Majs egyenest bepattan a kapuba.

  A magyar szurkolók felkiáltottak, a csapatjátékosok pedig mind Viktorral vezették magukat örömükben. Az eredményjelzőn megváltozott az eredmény, de sajnos a meccs ideje is.

-       Szép gól volt, gratulálok Viktor! – veregette meg a vállát Rudolf.

-       Köszi Rudolf, de kérlek, máskor ne kiabálj velem, ha a kapu felé rohanok! Kicsit megzavartál vele!

Rudolf ledöbbent, miközben a gólszerző eltűnt a csapattársak ölelésében.

Hiszen nem is adtam hangot neki. Akkor hogyan hallhatta?

A középkezdés pillanatában tudták jól, hogy már csak egy röpke 8 percük van arra, hogy megszerezzék csapatuknak a győzelmet.

 Mostanra nagyobb erőt fektettek bele a román játékosok is a támadó játékukba. A magyar csapatnál érezni lehetett a félelmet, mihelyst hozzájuk került a labda, máris reszketett a lábuk. Pillanatnyilag a román csapat uralta a mérkőzést. A románok ügyesen széthúzták a magyar védelmet, majd nemsokára érkezett egy erős, távoli lövés.     Rudolf  bátran  vetette bele magát a lövésbe, ami a válláról pattant le. Mielőtt azonban elpasszolhatta volna, a bíró a sípjába fújt és a tizenegyes pontra mutatott. A  magyar kapu mögött helyezkedő, román szurkolótábor felpattant és örvendezni kezdtek.

-       Nem látsz bazdmeg, az a válla volt! – kiabálta be a pályára Flórián bácsi, aki máris felhívta magára a pálya széli bíró figyelmét. Heves vitába kezdtek, de a pályán már tolakodás és lökdösődés is kialakult, a bíró helytelen megítélése miatt.

Rudolf, - aki még maga sem merte elhinni hogy pont ő hozta ilyen helyzetbe saját csapatát – társait próbálta csillapítani, sajnos nem sok sikerrel. A magyar csapatból a jobboldali védő, Kristóf, még piros lapot is kapott, goromba vállal való lökésért, amit a hozzá legközelebb álló román játékosnak szánt. Persze az ellenfelet sem kellett félteni, mint egy haldokló hattyú, úgy fetrengett a citromsárga mezes fiú a fűben.

  Miután a bíró leküldte Kristófot a pályáról, ismét belefújt a sípjába, s újra a tizenegyes pontra mutatott. Mintha tegnap történt volna hogy megítélte a tizenegyes rúgást. Vajon mit gondolhatott a bíró sport társ, valaki elfelejthette volna?

  A kapus, Konrád, magabiztosan állt a kapunál, habár patakot lehetett volna folyatni, annyira verejtékezett az arca. Rudolf megvárta amíg tekintete találkozik Konrádéval, s amikor ez megtörtént, bocsánat késően intett neki. A kapus azonban csak a vállát vonogatta, majd mélyen belenézett annak a román játékosnak a szemébe, aki a rúgást fogja végrehajtani.

Te fogsz győzni Konrád! Hiszem hogy ki tudod védeni ennek a srácnak a lövését! Bízom benned és a társaid is bíznak benned!

Mielőtt a bíró egy sípszóval elindította volna a rúgást, Rudolf azt vette észre, hogy Konrád éppen neki kalimpálta a karját. Nem lehetett érteni hogy pontosan mit szeretett volna kifejezni ezzel a mozdulattal a kapus, de az biztos hogy Rudolfnak üzente.

Felharsant a sípszó.

 A román játékos, lassan szökkenő léptekkel indult neki a labdának, miközben a többi játékos már készült elrugaszkodni a 16-oson belülre. S a lövés következtében a labda nyílegyenesen elszállt Konrád feje fölött. A  magyar kapusnak még csak esélye sem volt beleérni. Hihetetlenül gyors lövés volt, de mégsem pontos. Hangosan csattant a felső kapufán, majd visszapattanva, egyenest Bálint, a balszélső középpályás mellkasára pattant, aki nyomban elindult vele.

  A nézőtéren felüvöltöttek örömükben a magyar szurkolók, de a meggypiros mezes játékosok még csak véletlenül sem merültek el az örömben, ugyanis kontra támadásra készültek.

  Már javában a hosszabbítás utolsó perceit taposták, ami annyit jelentett, ez a támadás már az utolsó is lehet nekik. Rudolf a két  magyar támadó mögött rohant. Nem akart előretörni, mert azzal csak a társai támadását gátolná meg.

 Kirohant a pálya bal szélére, majd ahol negyed órával ezelőtt elvétett egy kapura lövést, befutott és várta a labdát.

-       Viktor! – kiabálta Zsolti bácsi a saját fiának. – Ott van bent a Csikós, passzold már oda!!

Viktor jobbról majd utána balról kerülte ki a román védőket s majd csak azután nézett fel a csapatkapitányra. Tekintetéből simán ki lehetett venni, hogy semmi kedve nem volt passzolni, hanem ő akarta megszerezni a győztes gólt. Viszont nem tartozott az önző játékosok közé, felkapta a labdát és átlendítette a védelmen.

  Rudolf még mielőtt ugorhatott volna a labdáért, a román kapus ismét megelőzte. Sokkal magasabbra.

A magyar csapatkapitány és a román kapusnak ekkor összetalálkozott a tekintete.

Most mi fogunk győzni! Itt az alkalom, hogy a magyar labdarúgó válogatott, elérhessen egy célt! Ebben pedig nem fogtok minket megakadályozni!

Rudolf zavartalanul fejelt bele a labdába, ami nem sokkal ezután, a hálóban kötött ki. Olyan élvezettel teli üvöltés hallatszott a lelátóról, mint amilyenről, még álmodni sem mert az ifi csapat. Amikor Rudolf leérkezett a földre, csapat társai odarohantak hozzá s a földre terítették örömükben.    Ez idő alatt, a román kapus értetlenül állt, kapujának azon a pontján, ahonnan nemrég még a labdáért készült volna ugrani. Szemei szinte reszkettek, melyeket le nem akart venni a győztes gólt hozó, csapat kapitányról.

  A mérkőzést , a gól utáni közép kezdést követően, lefújták.

  Szinte öröm volt a magyar drukkerek öröm zsinatában fürdeni. Amikor bementek az öltözőbe, Rudolf odasétált Viktorhoz.

-       Köszönöm, hogy lepasszoltad a labdát!

Viktor azonban nem volt elragadtatva, még attól sem, hogy csapatuk győzött. Azzal a flegma képpel az arcán, nézett rá Rudolfra, ami rá volt jellemző.

-       Úgy gondoltam, ha már te vagy az, akit a szövetség nyal-fal, akkor nem veszem el tőled ezt a lehetőséget! Élvezd csak ki nyugodtan! Ameddig teheted!

  Majd elfordult a csapat társától, a törölközőjét a kezébe véve, indult zuhanyozni. Rudolf nem éppen erre a válaszra számított, ugyanis remélte hogy legalább ez a sorsdöntő győzelem helyre rakta Viktor eszét. Ám tévedett.

Nem lehet mindenkinek akkora szíve mint neked!

Majd feleszmélt a gondolataiból és az érkező hang felé próbált nézni. Sehol nem talált maga körül senkit, minden társa már zuhanyozott, csak ő állt egyedül a padoknál. Pedig tisztán emlékezett, hogy valaki hozzá szólott.

Ne ijedj meg, tudom hogy hallasz engem!

Attila vagyok, 35 éves Szolnokon lakom!

Mi ketten, egy bizonyos értelemben, hasonlítunk egymásra, kedves Rudolf!

Figyeltelek téged a mérkőzés alatt! Ügyesen használod a gondolat átvitelt, nagyon örültem, amikor a kapust is lefegyverezted vele! Amint láttam, ezzel te nem nagyon vagy még tisztában! Ebben tudok neked segíteni! Ha elnyertem a bizalmad, találkozzunk jövő hét szombaton, Pesten a nyugati állomásnál! Még valami! Felesleges amiatt aggódni, hogy nem tartozol a hozzád hasonló fiatalok közé! ADD A KEZED  s én megmutatom a helyes utat!