Add a kezed!

     ( Roland )

     Roland békésen, hanyatt feküdt a friss puha füvön és bámulta a kék eget. Ahogy a felhőket nézte,  minden féle alakot elképzelt, amivel csak össze lehetett hasonlítani őket. Majd hamar megunta a tétlenkedést és felült. A délutáni órákban, egyre többen hozták ki kutyáikat a város széli játszótérre, melyet most teljes ívben világított be a Nap ragyogó fénye.

   Voltak fiatal lányok is, akik kihasználva a csodálatos időt, apró termetű kutyáikat sétáltatták a játszótéren keresztül. Roland pedig kihasználta alkalmat, kényelembe helyezte magát a legvastagabbik fa tövében és a lányok fenekét leste. Amint elhaladtak előtte, a fiú utánuk füttyentett. Erre a legalacsonyabbik lány, hátrafordult és durván odakiabált neki.

-       Mi van rigót nyeltél pöcs fej?

  Roland szórakozottan felnevetett, majd inkább más „lesni való” után nézett. Lassan úgy gondolta, haza kellene menni, mert a Nap lemenő félbe közelít. Ha volt valami, amit még a kora nyári napokban sem tudott elviselni, akkor az a nap lemente. Akármennyire szép látványként is bizonyult, utána már egy-kettőre véget ért a nap. Sötétedés, unalmas esti tv műsorok, fürdés, kajak, lefekvés.

  Így hát arra gondolt, hasznosabb tevékenységgel tölti, a hátralévő szabad óráit. Elfordult a lányoktól és a parkon át, a játszótérig rohangáló kutyákra összpontosított. Ilyenkor mindig viszketni kezdett az orrcimpája, de valamiért nem akarta levenni a szemeit az állatokról.

 Éppen tőle nem messze, elszaladt egy nagy testű dán dog. Nagyon szép kutya volt és ráadásul izmos is. Tehát kapóra is jött Rolandnak.

Gyere szépen ide, én vagyok a gazdi!

 A dán dog viselkedése, egyik pillanatról a másikra megváltozott. Megállt a futásban, hátat fordított a játszótérnek és egyenest elindult a fa alatt fetrengő Roland felé.

 A gazdája, aki egy elég tagbaszakadt, majdnem 2 méteres férfi volt, értetlenül bámulta, amint kutyája, jó pár méterrel odébb, hanyatt dobja magát a füvön és élvezi, egy idegen fiú simogatását.

Fain kutya vagy te, az biztos! Na iszkiri, vissza az eredeti gazdihoz, nehogy megharagudjon!

 Roland üzenetére, a kutya felállt, megrázta magát, majd nyílegyenest a gazdája felé vette az utat. A férfi, egy darabig a szórakozottan vigyorgó Rolandon tartotta szigorú tekintetét, majd megcsóválta a fejét s elment.

 Azzal kiszemelte a következő kutyát. Egy kistermetű, tacskót pillantott meg, aki fáradhatatlanul szaladgált, a gazdái által eldobott, szivacs labda után. Roland ezúttal felelőtlen volt, s nem vett tudomást a kis kutya gazdáiról. Pedig talán jobban járt volna vele. Kényelmesen oldalfekvésbe helyezkedett a füves talajon, majd alaposan bemérte szemeivel a szaladgáló kutyát. Olyan erősen koncentrált, amilyen erősen csak tudott. Úgy gondolta, minél ütősebben tud hatni a kutyára, annál élvezetesebb lesz a móka.

Hahó, te kis tökmag! Bizony, neked szóltam! Gyere szépen ide hozzám, ne foglalkozz a szivacs labdával! Az csak a torkodon akadna előbb-utóbb, úgy is!

  Roland azonnal hanyatt dőlt, nem a fáradtságtól, hanem mert olyannyira nevetésbe fulladt. Szinte túlzottan is sikerült a kutyára hatnia. A tacskó, a három fiatal gazdit faképnél hagyva, szélsebesen rohant oda a fa alá, ahol Roland kezét-lábát a magasba himbálózva vihogott.

  Majd felült és simogatni kezdte a  kutyát, aki ugyanolyanlelkesen tűrte a törődést a fiútól, mint ahogy az igazi gazdáitól. Később, egy távoli hívó szóra lett figyelmes. Ahogy három fiú közeledett a fához, hirtelen Rolandra kapta fekete szemeit. A fiú ugyanolyan kényelmesen feküdt a jobb oldalán, míg a másik kezével a kutyát simogatta.

-       Ne haragudj, de volnál szíves, visszaadnád a kutyánkat? – lépett oda hozzá elsőként egy sebhelyes arcú, kopasz fiú.

  Roland alaposan szemügyre vette mind a három ifjút, akikről nem csak a hírük hallatán, de a kinézetük láttán is meg lehetett állapítani, hogy már többször is voltak rendőri őrizetben. Csaba, Tamás és Zsigmond, akik a tavalyi metró aluljáróban történt, késeléses rablásnak voltak, a tettesei. A város lakói, szó szerint rettegtek tőlük, de még a nevük hallatán is. Mostanra, a játszótérről mindenki nyomban hazavezette a kutyáját, bizonyára nem a fényes napsütéstől riadhattak meg. Roland azonban semmi jelét nem adta annak, hogy megijedt volna a három fiatal bűnözőtől. Alapvetően nem is vette komolyan őket, akik egy puccos rajzfilmbe illő, fajtiszta tacskót sétáltatnak a napsütötte időben, cseppet sem tudhatják, mi az a félelem keltés.

-       El sem vettem, ő jött ide magától – felelte Roland, miközben kedvesen mosolygott, a néhány méterrel odébb, ujjait ropogtató Csabának.

-       Vagy elengeded vagy betöröm az orrodat! – vicsorogta Csaba.

  Mögötte, a másik kettő, szintúgy frizurában rászoruló társa, élvezettel teli vigyort feszítve sebes arcukon, jeleztek egymásnak, hogy a ma délután sem fog unalom hevében telni. Azonnal előkapták a pillangókéseiket, amit látványosan pörgetni kezdtek a kezükben.

-       Azta…- ült fel a fűről Roland, mintha egy cirkuszi mutatványban gyönyörködne. – Ezt minden este, fürdés után gyakoroljátok?

-       Nem, akkor ássuk el azokat, akik engedély nélkül nyúlják le a kutyánkat!

  Roland ekkor felnevetett, amíg Csaba, annál gyorsabban pörgette kezében a pillangókést.

-       Hallod öcsém, nem kellene szórakoznod! – suttogta már az idegességtől elvörösödve.

  Roland továbbra is hintázott a fűtakarón és hangosan nevetett. Persze, ez csak a látszat volt, amivel ügyesen feltartotta őket. Közben újra a lábainál szaglászó, tacskóra összepontosított, aki ezúttal sem hagyta cserben.

  A kiskutya odaszaladt a hozzá legközelebb álló Csabához és mélyen beleharapott a fiú bal bokájába, aki fájdalmasan felkiáltott és messzire dobta a pillangókést.    Mire a másik két társa, Tamás és Zsigmond leszedték a vérszomjas kutyát, Csaba bokájáról, már senkit sem találtak a fa tövében.

  Roland, jókedvűen fütyörészett, miközben a kukoricaföldek között lévő homokos úton tekert hazafelé. Imádta ezt a hazafelé vezető utat, legfőként akkor, amikor már érett termések lógtak a szárakról. A forró, nyári napokban, többször is kukorica csövekkel megpakolt táskával igyekezett haza. A termőföldek hazáig kisérték az útján. Amikor elhagyta a kukoricást, egy kacskaringós úton haladt végig, amely egy hatalmas szántóföld között volt kialakítva. Ehhez a helyszínhez is számtalan boldog pillanat kötötte.  

  Kisgyermekkorában, amikor mezítláb szaladt végig, a szomszéd pedig utána egy fa durunggal a kezében, miközben a „ Most szántottam föl frissen az annyaúristönit! „

  A szántóföld mellett helyezkedett el a kedves szomszéd, Béla bácsi háza, ami mögött egy nagyobbacska istálló emelkedett ki. Béla bácsi, tartott minden féle állatot melynek nagy részét, Rolandnak köszönheti, hogy még meg vannak.

  Elhagyván a szántóföldet, a távolban egy kisebb családi házat pillantott meg, melyet két hatalmas eperfa árnyékolt. Hatalmas ágaik lelógtak, egészen a ház tetejére.

  Roland leugrott a kerékpárjáról és a házat körülvevő, fakerítésnek támasztotta. Befelé menet, szemmértékre felmérte, hogy hány csirke mászkál az udvarukban.    Fáradtan a levegőbe legyintett, úgy volt vele, majd estefelé visszatéríti őket a baromfiudvarba.

-       Szia muter! – köszönt jókedvűen az édesanyjának, mihelyst beért a konyhába.

-       Szervusz, kisfiam! – hallatszott ki a spejzből az anya köszönése.

  Roland, az asztalon lévő gyümölcsös kosárból elvett egy almát, amibe mohón beleharapott. Nem sokára egy alacsony, duci nő sétált elő, kezében két lekváros üveggel. Festett, vörös haja hosszan lelógott, egészen a háta közepéig. Amikor észrevette, hogy fia már korábban elkezdte a vacsorát, tenger kék szemeit forgatni kezdte, mintha éppen felháborodott volna.

-       Éppen most sütöm a buktát!

-       Nagyon fain! – csámcsogta ki a mondatot, két harapás között Roland.

  Amikor édesanyja letette a lekváros üvegeket az asztalra, lehajolt a sütőhöz és közelről megállapította, hogy mennyi idő kell még a bukta elkészüléséig. Majd felegyenesedett és csípőre tett kézzel fordult Roland felé.

-       Milyen volt a mai napod?

  A fiú, lazán vállat vont válaszul, szemügyre vette a kezében lévő almát majd ismét beleharapott. S ezután válaszolt.

-       Elment! Írtunk dogát, kiderült hogy a jövő hét szombaton is be kell menni iskolába!

-       Igen, hivatalos munkanap lesz – sóhajtozta nehézkesen az édesanya, majd tovább hallgatta fiát.

-       Suli után kifeküdten kicsit a játszótérre, lazulni! 

   Erre az édesanyának, nyomban elkerekedtek a szemei, melynek következtében Roland vihogni kezdett, csak úgy, mint a parkban, a három fiú előtt.

-       Roland, nagyon remélem, hogy odafigyelsz rá! – emelte fel a mutatóujját az édesanya. – Nem akarok megint cirkuszt! Tudod miről beszélek ugye?

  A fiú lenyelte a falatot és tisztelettudóan bólogatott az édesanyjának. Majd tovább folytatta az alma falatozgatását.

-       Nagyon veszélyes a többiek között használni! – morogta az édesanya, miközben nyugtalan pillantásokkal vizsgálta körbe fia karjait. – Főleg, hogy szabadon mászkálnak azok az elvetemült, késelő gyerekek! Az nekem nem hiányzik, hogy beléd is beléd kössenek!

  Roland ekkor majdnem félrenyelte a falatot, az asztalra borult és hangosan köhögni kezdett, ami később nevetésbe torkollott. Úgy volt vele, még a móka kedvéért sem fogja megemlíteni édesanyjának, hogy éppen az imént húzta csőbe, mind hármójukat. Ehelyett, lerágta azt az egy-két falatot az almáról, a csutkáját pedig precízen beledobta a mosogató alatt lévő kukába.

   Majd az édesanyjára nézett, mintha tapsvihart várt volna, a bravúros dobásáért, ám helyette, félelemtől reszkető, anyai szemek meredtek rá.

-       Megígéred, hogy nagyon fogsz vigyázni magadra ugye? – hallatszott a remegő, anyai hang.

  Roland hevesen bólogatta fejét, miközben az alma darabkákat törölte le a szájáról.

-       Ne aggódj, olyan vagyok mint  csalán! – legyintett könnyelműen.

-       Az édesapádat már elveszítettem, téged nem akarlak!

  Ezután egy perc, kínos csend következett. A konyhában még a légy zümmögése is hatalmas ricsajt csapott. Anya és fia, némán nézett egymás tekintetébe, mintha gondolatban folytatták volna beszédüket.

 Roland arca, hamarosan mosolyra kerekedett.

-       Én örökre itt leszek veled!

  Erre az édesanyának is felfelé kerekedett az ajka, ami elég erőt adott neki ahhoz, hogy elrugaszkodjon az asztal másik végétől. Odasétált fiához és átölelte. Roland jókedvű mosollyal nyugtázta, édesanyja szeretetét.

-       Nagyon szeretlek, Roland! – suttogta halkan az édesanya, miután egy csókot nyomott, fia homlokára.

-       Én is szeretlek, anya! – érkezett a boldog válasz, Roland szájából.

  Miután elengedték egymást, az édesanya ismét csípőre vágta a kezeit és nagy szemekkel meredt Rolandra.

-       Egyébként megtudhatnám, hogy iskola után, miért nem egyből haza felé veszed az irányt és miért a park felé?

-       Mert soka jó seggű lány! – felelte egyszerűen Roland, amire édesanyja, szemeit forgatva fordult el, ő pedig majdnem hanyatt esett a nevetéstől.

-       Hejj, elnézést kírek! – hajolt be az ablakon Dezső, a 25 éves szomszéd fiú, aki Béla bácsi második fia volt, emellett a magyar tájszólások, lelkes megjátszó egyénisége. – Nem akarok ín zavarni, de megint elszükött a bikánk és nem tudjuk megfogni!

  A kócos, szőke hajú fiú, automatikusan Rolandra nézett, aki még alig fejezte be a jóízű nevetést. Az édesanya fáradtan fordította fiára a tekintetét, majd megkocogtatta a csuklója felső részét, amivel azt  jelezte, hogy 10 percen belül vacsora!

  Roland felpattant a székről és kisietett Dezsőhöz. Nem is kellett messzire menniük, ugyanis egy hatalmas fekete bika éppen akkor rontott el az orruk előtt, át egyenest a szántóföldre. Utána, négy félmeztelen girnyó férfi szaladt, akik Béla bácsi munkásai voltak. Roland tapsolva vihogott, amikor a munkások, a szántóföldre érve, egymás hegyén-hátán bukdácsoltak.

-       Roland, az Isten szerelmére, siessé’ ez a bika, rengeteg pízbe kerűt nekünk!  - fogta a fejét, kétségbeesetten Dezső.

Roland vett egy nagy levegőt, amivel sikeresen leküzdvén a nevetőgörcsöt, nyomban a bikára összpontosított.

Ne szaladj tovább, kis barátom! Hiszen látod, a fél város ott van mögötted és még holnap estig is ott lesznek, ha nem állsz meg! Nem sokára esteledik, menj te is pihengetni, úgy ahogy a többi társad! Ne kelts felesleges feszültséget! Állj meg a többieknek! Állj meg!

-       Istenemre mondom, ez hihetetlen! – húzta végig a koszos tenyerét, égnek álló haján Dezső.

  A bika, pontosan ahogy Roland akarta, egyhelyben megállt, és bármi ellenséges mozdulatot mellőzve, hagyta hogy rákössék a karabínert és szépen lassan bevezessék őt, a helyére.

-       Köszönöm, barátom! – hálálkodott Dezső.

-       Ugyan, nincs mit! Úgyis tudod, mit kérek érte cserébe!

Dezső egyet értően bólogatott, miközben egy láthatatlan zipzárat húzott végig az ajkán. Ezután még egyszer megköszönte Rolandnak hogy segített, majd futva elindult haza.

  Roland éppen a házuk felé fordult, amikor valaki megszólította őt.

Nagyon ügyes voltál, Roland!

Tetszik ahogy bánsz az állatokkal!

A fiú elcsodálkozva fordult mindkét irányba, majd lazán megvonta a vállát és lépdelt tovább.

Attila vagyok, 35 éves, Szolnokon lakom!

A láthatatlan ember, következő szavaira, Roland jókedvűen belepacsizott a levegőbe, s így szólt.

-       Csáó, én Roland vagyok!

A segítségedre lenne szükségem Roland, amire neked meg van a magad módszere! Ezért kérem tőled, hogy ADD A KEZED! Találkozzunk jövő hét szombaton, Pesten a nyugati állomáson! Számítok a jelenlétedre!

  Roland abban a pillanatban, hogy a hang elhallgatott, megtorpant. A száját biggyesztette, miközben újrajátszotta fejében, az imént hallott mondatokat. Majd azután vigyorral az arcán, összecsapta tenyereit és bekiáltott a konyhába.

-       Muter, kivasalnád a kedvenc ingem?