Add a Kezed!

   ( Hősök )    

           2.

Az előző részek tartalmából:

Az elme nagymestere, Attila 6 különleges képességű tinédzsernek üzen. Pesten készül összehívni egy találkozót, ahol nem csak ködös múltjáról, de egy készülőben lévő forradalomról is be kell számolnia az ifjaknak. Mindenekelőtt a férfi elhatározza, hogy a szárnyai alá veszi őket, s kellőképpen megtanítja, hogyan állhat módukban, a legegyszerűbben kezelni a velük született adottságot

A Hősökről:

Csikós Rudolf: A válogatott focista, aki képes behatolni az emberek elméjébe. Bár fizikailag még nem áll azon a szinten hogy irányítani tudhassa. Azonban egy benne rejlő, szunnyadó én, a tudatallattiában félelmetesen készül kitörni belőle. 

Tóth Zsófia: A célokkal teli, életvidám lányt, a születése óta unokabáttyja nevelte. Egy iskolai napot követően, exbarátja indulatosan nekiront az utcán. A lány, az önvédelem során, egyetlen érintéssel elaltatja az agresszív fiút. Zsófi ekkor jön rá különleges képességére, amire sokkal inkább betegségként tekint. 

Horváth Roland: A legfiatalabb tag, aki bármely ösztökélő eszköz nélkül, megdöbbentő könnyedséggel irányítja az állatokat. A vidám természetű, felhőtlen humorral megáldott fiú lesz az a személy, aki miatt az Elme Mesterei és a Tinkorok közötti barátság a feje tetejére áll. 

 Péter Dorina: A tehetséges fodrászlány, nem csupán a korával előzi meg a többi fiatalt, hanem elrettentő képességével. Méghozzá azért, mert Dorina egyetlen tapintással, később pedig már puszta akaraterővel képes elzárni attól az oxigént, aki csak egy hajszálnyit is felingerli őt.

Takács Balázs és Takács Bernát: Mint két tojás, talán így lehetne a legmegfelelőbb módon bemutatni őket. A két erős fizikumú fiú, tűz és víz. Balázs, a rendületlen nyugalmú s egyben a csoda gyermekének is becézett fiú, elképesztő ügyességgel gyógyít meg bármilyen sérült testrész emberen, állaton esetleg más szilárdabb testen egyaránt. Ezzel ellentétben, Bernát az időzített bomba, a feszültség hatására képes izmait, a triplájára duzzasztani. Ezzel nem csak teste térfogatát de fizikális energiáját is megduplázza. 

  Attila hátracsapott kezekkel, vezette körbe remegő szemeit, az előtte álló 6 ifjún. Arcán az elégedettség jelképe csillogott. Büszke kék szemeit végül a középen álló Rudolfon állította meg. Tekintetében nem csupán a büszkeség látszott, hanem valami más is. Mintha egy nagyon régi fénykép, magával ragadó emlékein nosztalgiázna, amitől oly nehezen tudott elszakadni, de mostanra lángoló büszkeséggel áll az előtt, hogy mindez megismétlődjön.

-       Szóval – hallatszott Dorina, kevésbé barátságos hangja. – Maga az, aki a fejünkben beszélt és állítólag mindent tud rólunk?

  Attila  újból  szemügyre vette a lányt, ezúttal még alaposabban. Végül lágy mosoly húzódott ajkára.

-       Igen, Dorina! Némi túlzás azt gondolni, hogy mindent tudok rólatok! Viszont tudok egyet, s mást!

  Majd kihúzta magát akár egy jól nevelt katona. Ezzel csupán felhőtlen büszkeségét igyekezte kordában tartani. Vett egy nagy levegőt, amit később óvatosan ki is fújt.

  A vele szemben álló fiatalok azonban a dermesztő kíváncsiság uralmában voltak, görnyedten meredve a kopasz férfira, akinek koromfekete kabátján, az ablakból bevilágító Nap arany sugara, gyémántként ragyogott.

-       Na és? – hallatszott a siettetés Bernát torkából. – Most mi lesz, elrabol minket? Berendel minket segédmunkára? Vagy szex rabszolgáságra használ fel minket?

    A legutóbbi feltételezése Bernátnak, egy kancsó hideg vízként hatott a körülötte álló ifjakra. Attilát viszont sikerült megnevettetni vele. A férfi olyan ízesen nevetett, hogy alig tudta abbahagyni. Sebhelyekben gazdag arcáról szinte sugárzott a jókedv. Amikor nagy nehezen abbahagyta a nevetést, szája elé tette a kezét és köhögni kezdett, majd később azonnal hátra csapta, mint azelőtt.

-       Ha ezt most a Chakra kabátom, vagy a heges arcom okozta rémisztő látványa hozta ki belőled, akkor megértem! Valóban nem egy fekete kabátos, kopasz férfira számít az ember, amikor lakóhelyétől elszakadva, Pestre utazik! Megnyugtatlak titeket, nem vagyok se szatír, sem pedig strici – majd alaposan szemügyre vette a csapatban álló két lányt, és magabiztosan rájuk mosolygott. – Pedig bevallom, nem mindennap látok két ilyen szemet gyönyörködtető, szépséget! Való igaz, nagyon szépek vagytok, de nem ezért van rátok szükségem!

  Zsófi, akit a 6 ifjú közül a legjobban gyötört a félelem, most sikeresen lerázta magában a rémület kellemetlenségét majd érdeklődve figyelt Attilára.

-       Én, mester vagyok – jelentette ki, nem túl lelkes hangnemben. – Ami annyit jelent, hogy én is rendelkezem olyan rendkívüli adottsággal, mint ti, csak éppen oly könnyedén kezelem, akár egy kést és egy villát! Éveken át, hosszú fáradtságos munkának köszönhetően elsajátítottam a bennem rejlő erőt. Azelőtt féltem tőle! Azt hittem beteg vagyok, nem tudtam felfogni, miért nem vagyok a többi emberhez hasonlóan, közönséges! Azután rájöttem, ami bennem és persze bennetek is van, egy lehetőség!

  Roland hosszan füttyentett egyet, majd azonnal vigyorra húzódott az álla, amivel bocsánatkérően fordult mindenkihez.

-       Mi közünk nekünk ehhez az egészhez? – csapott a mellkasára Bernát.

  Attila a széles vállú fiúra nézett, majd ajkát feltolta egészen az orra alá, mintha egy elég bonyolult matematikai képleten merengene.

-       Volt idő, amikor én magam is számtalanszor tettem fel ezt a kérdést! Attól hogy különlegesség rejtőzik bennem, még nem élhetem az életem normálisan? Talán valóban nem! Hiszen akkor miért is lettünk volna ezzel az adottsággal megáldva? Lehet, hogy ezzel újfajta életcélt kell kezdenünk, ami azt jelenti, hogy minden eddigi emléket, tanulmányokat, karriert és hobbit, hátra kell, hogy hagyjunk.

-       Ez hülyeség! – legyintett az orra előtti nagy semmibe Bernát. – Attól hogy különlegesek vagyunk, még nem kell másként viselkednünk!

  Attila még jobban kihúzta magát a fiatalok előtt, akár egy roppant szigorú testnevelő tanár. Arcán azonban határtalannak tűnő nyugalom ült. Indulat jeleit nem lehetett arcán látni, tengerkék szemeit azonban rezdületlenül Bernáton hagyta, mintha egyenest a fiú lelkébe készülne betekinteni.

-       Honnan tudja a nevünket? – tette fel a kérdést Rudolf, s ezzel félbeszakítva Attila és Bernát között a lassan már kínossá váló szemkontaktust.

  Majd átfordította a fejét az érkező hang irányába, ajkán pedig barátságos mosoly jelent meg. Rudolfot kivételesen szemügyre vette, hosszan vizsgálgatta szemeivel, mire végül sóhajtott egy nagyot.

-       Mindannyiótok szüleit jól ismertem! A barátaim voltak! Régebben egy csapatot alkottunk!

   Attila ezután kényszerszünetet tartott szavaiban, mivel roppant kíváncsi volt milyen reakciót váltanak ki az imént hangzottak. Még akkor sem lepődött meg, amikor nem azt látta és hallotta, amire számított.

   Rudolf dermedten meredt Attilára. Mögötte Zsófi, szinte majdnem térdre rogyott a döbbenettől, leginkább a pánik tört elő belőle. Dorina jórészt nem vette komolyan, mivel azonban nem látta a füllentés jeleit Attila arcán, nyomban dühbe gurult.

-       Ez valami vicc? – ráncolta a homlokát Balázs, akinek Rudolffal együtt sikerült megőrizni hidegvérüket.

   A férfi válaszként a fejét csóválta. Jobbról-balról azonban kapta a barátságtalan szavak kísérte beszólásokat. Egyik oldalt Dorina, míg a másik oldalt Bernát szórta idegesen a végig nem gondolt szavakat.

-       Mit képzeld maga mégis? – vetette oda szemrehányóan Bernát. – Idejön egy szál kabátban, és be akarja etetni ezt a nevetséges dumát?

-       Szégyellje magát! – rántotta ki a karját Dorina, közvetlen az egyhelyben álló férfi elé, aki némán tekintett a lány mutatóujja végére. – Az én apám már 3 éves koromban meghalt! Anyámat meg a mai napig kezelik egy elmegyógyintézetben! Hogy van bőr a képén ekkora hazugságot összehordani?!

  Az egész nyugati pályaudvar beleremegett Dorina üvöltésébe. A lányt olyan szinten rángatta az ideg, mintha gyönyörű testén, áramvonal siklana végig.

-       Péter Tamás és Szondi Lívia, igen éppen elég jól emlékszem mindkettejükre – felelte Attila miután Dorinát, Bernát kezdte csitítgatni. A lánynak erre elfehéredett az arca és felakadtak a szemei. Eltaszította maga mellől az izmos fiút, aki kérdően tekintett át Attilára.

-       Miket beszél? – kezdte akadozott hangján Dorina.

-       Jól hallottad! – hallatszott a komor válasz. – A szüleid már akkor a barátaim voltak, mielőtt megismerték volna egymást! Nagyon rendes emberek voltak!

   Dorina ajka remegni kezdett, nagyra nyílt szemeit pedig képtelen volt levenni Attiláról. Látszott rajta hogy egy kellemetlennek ígérkező síró görcsöt készül leküzdeni, azonban sikertelenül.

 Attila nyomban levette Dorináról a tekintetét s úgy tett, mintha senki sem állt volna előtte. Kinyújtotta a kezét és professzorszerűen intett a még mindig értetlen arckifejezéssel ácsorgó Bernátra, azután meg Balázsra.    Mielőtt azonban megszólalt volna, az ikrek mit sem sejtő pillantással fordultak egymáshoz. Végül megvonták vállukat majd visszatekintettek Attilára.

-       Kisgyermekkorotoktól kezdve, nagyszüleitek neveltek titeket! – állapította meg hibátlanul. – Ha jól tudom, szüleitek, Árpádot és Viktóriát csak fényképről ismeritek! Egy belevaló párt alkottak akik, még ha marakodtak is, de egymás nélkül nem tudtak élni. Amikor kiderült, hogy babákat várnak, felhőtlenül boldogok voltak.

  Bernát tekintete azt árulta el, hogy hamarosan el jókora nagy maflást fog lekeverni a köpenyes férfinak ahelyett, hogy végig hallgatná ezt a mesét. Azzal kezdte, hogy az öklét emelte félelemkeltésképpen. Testvére azonban mellé sétált, majd megfogta a levegőben reszkető öklöt és leemelte.

-       Azután autóbalesetben vesztették életüket! – sóhajtotta Balázs.

Attila arcáról ekkor eltűnt a mosoly. Szemeiben azonban ragyogtak a vidám emlékképek, melyeket az ikrek még egykor élt szüleivel tapasztalt.

Bernát lassú léptekkel közeledett Attilához és centiméterekre tőle, megtorpant.

-       Ha ez mind igaz, akkor a nagyszüleink miért nem említettek rólad egy árva szót sem? Hogy lehet az, hogy nem beszéltek rólad? Erre tudsz magyarázatot adni?

  Attila tekintetén feltűnt, hogy immár kezdett elszakadni a régi szép idők iránti emlékképektől. Mindennél jobban gyűlölte, ha valaki vagy valami miatt fel kell hagynia saját gondolataiba való olvasástól, de ennek jelét, még csak véletlen sem akarta mutatni.

-       Természetesen tudok, miért ne tudnék? – felelte később olyan egyszerűen, mintha csak arra adott volna választ, mennyi 2+2.

Váratlanul Zsófi lépett elő, akár egy lámpalázad színpadi szereplő, aki másra sem vár, csak hogy vége legyen a színdarabnak.

-       Ezek szerint ismerte az én apámat is ismerted? Oszkárnak hívták!

-       Azzal a lókötővel, számtalan kedves emlék köt össze – csapta össze a tenyereit Attila. Arcára, akár a borús felhők után a ragyogó napsütés, újra visszatért a jókedv. – Fiatalok voltunk és elhatároztuk, hogy jelentkezünk az iskolai Ki Mit Tud-ra!

Eztán befejezte mondandóját, ugyanis tenyerei mögé bújva, hosszan felnevetett, végül megdörzsölte könnyes szemeit s folytatta.

-       Ezzel az volt a célunk, hogy meghódítsuk a fiatal lányok szívét! Bűvészmutatványokkal léptünk fel! Végül csak az Rónai igazgató úr autójának a slusszkulcsát sikerült úgy eltüntetnünk, hogy még a mai napig sem találta meg senki!

Zsófi barna szemeiből kétoldalt arcán csúsztak le a könnyek, miközben ugyanolyan jókedvűen kacagott, mint Attila.

-       Papa, mesélj már az én fateromról! – visította Roland, amivel minden bizonnyal a többiek figyelmét szerette volna felhívni magára. – Sajnos már elpatkolt, de a muter frankón vigyázott rám, jól elvoltunk!

  Ezután az épületben, ahol szinte visszhangoztak a falak a jókedvű kacagásoktól, mostanra síri csend honolt. Ilyet kellemetlen csendet, általában egy érettségi előtti, álmatlan éjszakán érezni.

-       Dénessel volt némi nézeteltérésem – szuszogta egy nagy köhintés után, Attila. – Sajnos ezt soha sem tudtuk megbeszélni, így is váltunk el egymástól! Tiszteltem őt mert a csapatban volt és attól hogy én nem beszéltem vele, attól még a többiek megbíztak benne. Viszont a te édesapád Rudolf! Vele mintha testvérek lettünk volna!

  Amikor a fekete köpenyes férfi ünnepélyes mosollyal fordult felé, Rudolfnak olyan érzése támadt, mintha valaki matatna a gondolataiban. Hirtelen a hideg futott végig a hátán. Fejében szinte minden emlék, amit édesapjáról hallott, most mintha felszabadultak volna. Életében eddig ilyet csak születésnapjain tapasztalt. Amikor a nagyszülők és a keresztszülők összejöttek, édesanyja pedig feszült arccal sétált elő, kezében egy szülinapi  tortával. Minden alkalommal az asszony szorosan magához ölelte fiát és zokogva a fülébe súgta, hogy „ legalább te itt vagy nekem” utána már felszabadultabban zajlott minden. 

-       Csikós Krisztián, a fiú aki képes volt az életét adni a szerelméért – hallatszott az elismerés Attila szájából. A férfi szeme sarkából mintha könny csordult volna ki. Gyors kézmozdulattal letörölte, majd mosolygó arcát végigvezette a fiatalokon, majd csillogó tekintetét Rudolfon hagyta.  – Igazi barát volt, minden esetben mellettem állt és benne kivételesen megbízhattam. A szüleink egy munkahelyen dolgoztak, így már kisgyermekkoromtól kezdődően összekötöttek vele a szálak.

-       Én sajnos nem ismerhettem! A születésem után nem sokkal az életét vesztette.

Attila sajnálkozó tekintet helyett, büszkén pislogott az elszomorodott fiúra.

-       Tartozom neki! Rendkívül önzetlen lelkű ember volt!

Rudolf arcára derűs mosoly húzódott, amit Attila szívesebben látott.

-       Várjunk egy pillanatot! – harsant fel Dorina akaratos hangja. – Mi ez az egész? Hogy lehet hogy ismerted a szüleinket, de már nem élnek?

-       Valóban! – vette át a szót Bernát, aki szívesen viselkedett a fodrászlány árnyékaként. – Talán egyszerre haltak meg?

Attila erre a szemöldökét vonogatta, majd villámpillantást váltott Rudolffal.    A fiú még mindig az édesapjáról hallottakon töprengett, miközben üveges tekintete Attiláéval találkozott. A férfi végül levette róla a tekintetét és színpadiasan fordult Dorina és Bernát felé.

-       Tiszteletlenség lenne felhozni, kinek miként hunytak el a hozzátartozói! Ti azonban kiválasztottak vagytok! Azért hívtalak össze titeket, hogy megtanítsam mindegyikőtöket arra, hogyan mentsétek meg az életeteket!

Néma csend és döbbenet uralta a pályaudvar üres épületét. A 6 ifjú leeső állal, legbelül némi önelégültséggel, arcukon döbbenettel állt a hosszú fekete köpenyes férfi előtt.

-       Az széééép – visította Roland, vékonyra húzott hangjával pedig mind a két lányra azonnal a frászt hozta. – Ez nagyon zsíííííír!

Dorina hátralendítette kezét, de a szőke fiú szórakozottan kacagva, fürgén hátraugrott.

-       Ne haragudj Attila, de ezzel nem vagyok tisztában – dadogta Rudolf.

-       Nem vagy egyedül – vetette oda Bernát, mint aki már nyomban megbánta, hogy megszólította az általa ismeretlen Rudolfot.

-        Talán meg akar minket ölni? – tette fel váratlanul a kérdést Balázs. A fiú, aki olyan szinten megőrizte nyugalmát mint még senki,szemébe lógó tincseit söpörte félre, amikor a többiek majdnem hanyatt estek, Attila bejelentésétől.

-       Megzakkantál? – förmedt rá Dorina, felhagyva Roland kergetésével – Hogy kérdezhetsz ilyet?

-       Engedjétek meg, hogy elmeséljek egy igaz történetet – kezdte Attila, aki türelmesen megvárta a fiatalok egymás közötti veszekedésnek a végét. – Valamikor régen, létezett 7 jó barát! Csikós Krisztián, Szondi Lívia, Tóth Oszkár, Klément Árpád, Varga Viktória, Willner Dénes és Nagy Attila! Embertársaik nem akarták befogadni őket méghozzá azért, mert különlegesek voltak. Így hát elhatározták, hogy alapítanak egy szövetséget! Ennek köszönhetően, tűzben-vízben, jóban-rosszban kiálltak egymásért! Ez egyfajta összetartozási köteléket kovácsolt közöttük. Egy napon azonban vörös madarak lepték el az eget! A sasnál is nagyobbak voltak, varjak módjára károgtak, szárnyaik csapkodása pedig ostorcsattanásként zengett az égen!

-       Tinkorok…-suttogta, sápadt rémülettel az arcán Rudolf.

A körülötte álló ifjak értetlenül pislogtak a fiúra, Attila, aki még méterekkel odébb is tisztán hallotta Rudolf szavát, meglepetten bólogatott felé.

-       Úgy van Rudolf, Tinkorok!

-       Ki a bánat?? – kérdezte gúnnyal a hangjában Dorina.

-       A Tinkorok a mester szint felett kiérdemelt rendfokozattal rendelkeztek! Energiájuk félelmetesen hatalmas, melyet egyetlen szem vagy kézmozdulattal is tudtak irányítani. A puszta tekintetükkel képesek gyilkolni! Rettenetesen veszélyes emberek!

  Az imént hallottak alapján, még Dorina is a homlokát ráncolta. Mögötte Balázs, aki lassan kezdett frizurája igazításának a végére érni, mostanra nagyra nyílt szemekkel meredt a férfira, közben fél percenként hajolt oda testvéréhez.

Attila arcán nem csupán a puszta őszinteség sugárzott, hanem olyasmi, amellyel még inkább megrémisztette a fiatalokat. A félelem.

-       Na de mégis mi közük ezeknek a honnan tudjam kicsodáknak a sztorihoz? – kiáltott fel nyugtalanul Bernát.

Attila összehúzta szemeit és mélyen a széles vállú fiúra tekintett. Majd hirtelen kicserélte a szájában, készenlétben álló szavakat.

-       Fogalmazzunk úgy, hogy szövetségünk átlépte a megengedettnél magasabb szintet! Ezért látogattak meg minket!

Hirtelen leeresztette fejét és behunyta szemeit. Utána felnézett, majd hosszan felsóhajtott.

-       Mi ez valami rendőrség? – tette fel óvatosan a kérdést, Zsófi.

Mielőtt Attila megszólalhatott volna, Rudolf a lány felé fordult és így szólt.

-       A Tinkorok határozzák meg, hogyan és hol használod a képességed! Erre meg is van a megfelelő módszerük. A tudatukkal az elmédbe hatolnak! Képesek a te szemeddel látni! Tudják, hogy hol tartózkodsz, kivel beszélgetsz, és mire készülsz!

  Zsófi arca elfehéredett, ragyogó barna szemeivel tartózkodva nézett Rudolfra. A fiú, szigorúra sikeredett szavait, alaposan megbánta, ugyanis éppen ezt szerette volna elkerülni Zsófival szemben.

-       Juven mesternek, akinek a mesteri rangom elérését köszönhetem, egy éve rendkívül furcsa álma volt. Megálmodta, hogy a Tinkorok, megszállják Magyarországot és az összes különleges adottsággal rendelkező embert kipusztítják. Mint valami járvány!

-       Pff, de durva – jegyezte meg a leghátsó sorban álló Roland.

-       Mit jelentsen ez? – kérdezte összezavarodván Bernát.

Attila akár a nyílvessző, olyan gyorsan és pontosan szegezte a széles vállú fiúra tekintetét.

-       Azt hogy nekünk már csak napjaink vannak hátra, hogy megakadályozzunk egy készülőben lévő forradalmat! Ez mindannyiunk számára végzetes lehet!