Nem tudott sírni, zokogni, száraz szemei előtt összefolyt minden. Merevségéből Márkus ölelése zökkentette ki, magával akarta rángatni, elvinni onnan, de ő még nem akart mozdulni. Gyászolt és válaszokat akart a miértekre. Márkus belelátott a gondolataiba, és magyarázni próbálta:

-                           Minden csempész erre a sorsra jut. Belőlük ipari folyadék lesz, öntözésre, üzemanyagra, tisztítószerekre. A visszamaradt zsiradékból ipari hab lesz, ezzel írják az üzeneteket az égre A világ minden kormánya tömeges mészárlást tervez, új energiaforrásokat kell előállítani. Hamarosan mindenkit elítélnek valamiért.

-                           De, ez undorító! Beteggé teszik magukat, Föld Anyát saját gyermekei vérével itatják. Ehhez nincs joguk, nem félnek az Isten haragjától?

-                           Ugyan már! Tudod jól hogy ez baromság! Föld Anya meg a többi misztikus blabla. Nincs többé Isten. Az emberek teremtették, ők is ölték meg. Akkor hagyott el bennünket, mikor elvette a világból a vizet. Nekünk a valósággal kell törődnünk. Megpróbáljuk megmenteni az embereket ahogy lehet, úgyhogy szedd össze magad mert csak magunkra számíthatunk. Induljunk.

Picúr rajongásig szerette Márkust. De ez volt az első pillanat eddigi életükben, hogy nem értett vele egyet. El akarta neki mesélni hogy mi minden történt vele a révület alatt, de inkább hallgatott. Most ő érezte azt hogy a másik talán nincs eléggé felkészülve, s nincs itt az ideje hogy megértse ezeket a dolgokat. Márkus ingerült volt. Próbálta átölelni, vigasztalni a lányt, ugyanakkor sürgetni is, de határozottságát valami bizonytalanság váltotta fel. Picúr nem volt elutasító, de most érezhetően megerősödött a személyisége: nem volt szüksége a biztatásra, vigasztalásra. Úgy viselkedett, mint aki tudja mi a dolga. Többet nem beszéltek, csak némán siettek a járművek felé. A többiek már ott vártak. Jól felszerelt fegyveresek. A kis karaván nekiiramodott, s mire magukban kielemezték volna az elmúlt órák történéseit, nemsokára feltűnt a központi bázis egekbe tornyosuló, kivilágított blokkja.

A bázis sűrű szögesdrótkerítés vette körbe és jellegzetes sárga uniformist viselő légiósok őrizték. Jól kidolgozott terv kellett a bejutáshoz. Várniuk kellett amíg besötétedik, úgy talán nagyobb esélyük lesz az őrök kijátszására.

Lassan leszállt az éj. Sűrű sötétség vette őket körbe és elérkezettnek látszott az idő a cselekvésre. Márkus kiosztotta a feladatokat. Picúr is megkapta a magáét. Nem voltak sokan, de mindenki pontosan tudta, hogy mi a dolga. Pontban éjfélkor léptek akcióba, amikor az őrök már túl fáradtak voltak ahhoz, hogy minden apró neszre fölfigyeljenek. A megbeszélt időben speciális drótvágók apró kattanásokkal vágtak lyukakat a kerítésen. Minden sárga egyenruhás őr felé kígyó módjára kúszott egy Márkus emberei közül. Hangtalanul tették mozgásképtelenné ellenfeleiket egy jól irányzott idegbénító injekcióval. Csak egy határozott döfés a nyaki ütőér környékére és vége volt. A sárga egyenruhás alakok mozdulatlanul feküdtek a földön, szemüket ijesztő sebességgel forgatták és félelmetes dühöt sugároztak, a szemük volt az egyetlen amit mozgatni tudtak. A méreg gyorsan hatott, a bénultság azonban nem tartott sokáig. Gyorsan kellett tehát cselekedniük. Picúr előtt tiszta volt az út. Márkus a légióparancsnok irodája felé vette az irányt, a lány útja pedig a gépterembe vezetett.

Mindkettő veszélyes vállalkozás volt. Picúr nem tudta eldönteni, hogy saját félelme erősebb vagy Márkus életét félti jobban. Szürke kockaépületek következtek. Ebben az órában nem dolgozott senki, itt is csak sárga egyenruhás földön fekvő alakokat lehetett látni. Az ajtót erős fémpántok védték a behatolóktól. De Picúr nem is ott akart bejutni. Az egyik emeleti ablakot célozta meg és sikeresen fel is mászott az épület melletti kiszáradt fára. Nem is tudta mikor látott zöldellő lombokat utoljára. Néhány korhadó csonk jelezte csak, hogy itt valaha fák is voltak. A félelem hatására hihetetlenül ébernek érezte magát. Gyermekkori képek, szép emlékek, zöldellő erdőkben tett hosszú séták villantak emlékezetébe. Lehet, hogy meghalok gondolta, mert emlékfoszlányai a jelenben értek véget és filmként peregtek le elméjében. Szerencsére alacsony volt és könnyű, így könnyedén bemászott a nyitva hagyott ablakon. Ezek az ablakok sohasem maradtak nyitva éjszakára, ezt is Márkus beépített emberei intézték így. A szobában félhomály volt, csak a számítógépek képernyői villogtak. A fal mentén volt a vezérlőpult, a hatalmas képernyőn egy térkép kivetített képe látszott. A térképet vízhálózat borította és fúrótoronyszerű ábrák jelölték a kitermelőhelyeket. Picúrnak hevesen dobogott a szíve, salopétájából előbányázta Márkus utasításait és sebesen pötyögni kezdett a billentyűzeten.

Az emberek már egyáltalán nem használtak számítógépeket, de Márkus sokat mesélt róluk gyermekkorában. A lány úgy érezte mintha ismerné őket, olyan pontosan megfeleltek a férfi leírásának. Bonyolult számkódokat gépelt be és pontosan betartotta a kapott utasításokat. A képernyőn megjelent egy piros csík, csak el kell érnie a száz százalékot és akkor sikerült. De hol marad Márkus ilyen sokáig? Lehet, hogy nem is él már. Teste görcsösen összerándult a félelemtől, kicsire összekuporodva megbűvölten bámulta a képernyőn futó csíkot. Már csak egy utolsó kódra volt szükség, de az már Márkus feladata volt. De hol marad már ilyen sokáig? A csík abbahagyta a villogást, az előkészületek véget értek. Picúr egyre jobban aggódott a férfi miatt. Már régen itt kellene lennie. Lassan kezdte feladni, fogalma sem volt hogyan tovább. Biztosan elfogták és akkor mindennek vége. Most mit tegyen? Hirtelen zajt hallott, a nehéz vaspántok megmozdultak. Rátalálnak, elkapják! Vége van! De nem, mégsem. Az ajtórésben csapzott barna fej jelent meg, arcán vércsík húzódott végig. Megviselt volt és fáradt, de ő volt az és élt. Márkus éppen csak egy bátorító mosolyt engedett meg magának. Tisztában volt vele, mennyire félhetett a lány és milyen nagy dolgokat vitt véghez, de nem volt vesztegetni való idő.  

Márkus begépelte az utolsó kódot, amelynek megszerzése kis híján az életébe került. De megérte a kockázatot. Az enter billentyűre kattintva lélegzetvisszafojtva várták az eredményt. A térképen villogni kezdtek a vízlelőhelyeket jelző ábrák, az egyik éppen itt volt a közvetlen közelükben. Földrengésszerű robbanás zaját hallották, a morajlás hangja betöltötte a levegőt. Lassan hajnalodott. Szerte a világon minden egyes vízlelőhelyen kristálytiszta vizű források törtek felszínre és mindent elborított az éltető nedű. Emberek rohantak ki házaikból és ujjongva üdvözölték a természeti katasztrófának beillő árvizet.

A forrásokból láva módjára tört elő a friss, tiszta víz és óriási robajjal zúdult alá. Márkus a vízkitermelő szerkezetek önmegsemmisítő funkcióját indította el visszaadván a vizet az embereknek. Az Állami Légió vezetői halottak voltak, a megmaradt tagok nem tehetek semmit. A Márkus által vezetett összeesküvők átvették a hatalmat és elfoglalták a bázist.

                                                    ***

Ugyan a robaj hamarosan lecsendesült, de a víz tovább csordogált a forrásokból. A kiszáradt föld szomjasan itta az életet adó folyadékot, amelyből olyan sokáig kellett hiányt szenvednie. Újra zöldülni kezdett minden és a világ nem csak egy száraz, hulladékkal teli, végtelen sivatag volt többé. Kezdett hasonlítani arra a világra, amelyre Picúr gyermekkorából emlékezett. Mosolyogva állt most hosszú kék ruhájában, lobogó szőke hajával az egyik hűs vizű forrás mellett. Hálát adva merítette bele a jól ismert kelyhet a kristálytiszta vízbe és elkezdte a szertartást. 

VÉGE