A tarhonyasütő

A rendőrautó ott áll meg, ahol a legjobban útban van mindenkinek. Kiszáll a két zsaru (egykor hekusoknak nevezték őket, amikor még nem voltak ilyen sokan), és egymás után meszelik le a balszerencsés járgányokat. Közúti ellenőrzés. Néha csak a pirosakat állítják félre, mert olyan kedvük van, vagy mert fülest kaptak („törzsőr, mindenki gyanús, aki vörös!”) De a legtöbbször nem ússzák meg a szürkék sem, suhanjanak akármilyen árnyalatban. Mindenki a pokolba kívánja a zsarukat, akik természetesen csakis a mi érdekünkben – valszeg azért vállalták be az újabb névadó ünnepséget, mert a hekus nagyon emlékeztet a szekusra, az meg szinte sértés számba megy. Kár pedig, mert valamikor a két háború között volt még Hekus Lonci is, a mindkét nembeli bűnözők nagy örömére. Hekus Lonci jó húsban volt, és alaposan elbánt a bűnözőkkel, persze csak a városi folklór szerint.

Akkor még volt romantika, ma már az is visszahúzódott a tankönyvek lapjai közé, és nagy a boldogság, amikor végre kicsengetnek.

A közúti ellenőrzés nem tartozik a kedvencek közé. Feltartja a forgalmat, meg aztán bárkinek lehet eggyel kevesebb vattacsomag a mentőládájában, esetleg a kesztyűtartójában lapul egy bicska, és nem igazán lehet megmagyarázni, hogy miért. Állítólag közveszélyes elemeket is lekapcsoltak már egy ilyen ellenőrzésen. A zsaruk dolgoznak, a tőlük elvárható, maximális lelkesedéssel. Jó fogás esetén befigyelhet egy kitüntetés, viszont ha minden rendben találtatik, a fakabát leteszi a lantot, akárcsak az irodisták, és hazaballag a házi pokolba, a bőgő és verekedő gyerekek közé. Nehéz eldönteni, mi a jobb, három nap folyamatos szolgálatban, vagy odahaza fél nap pihenés. Még jó, hogy fölesküdtek a fegyelemre, és nem kell választani. Az is jó, ha szép idő van, nem áznak-fáznak a nagy semmiért. Mit képzel ez a sok törvénytisztelő állampolgár? Azért vagyunk itt, hogy bírságoljunk, és bírságolunk is, a jó édes anyjukat nekik.

Békés cseszegetéssel teltek az órák, még végre fogtak valamit, szaknyelven szólva, nagy halat. A nagy hal papírjai már két éve lejártak, azonkívül a központtal való gyors egyeztetés alatt kiderült, hogy a súlyos szabálysértő nem is létezik. Nem szerepel az összesítésben. Vagyis hát. szerepel, de a halottak között.

Szabó Gyula tarhonyasütő kisiparos nagyon is elevennek látszott, és minden zavar nélkül válaszolgatott a kérdésekre. Igen, tudom, hogy lejárt, csak még nem volt érkezésem. Tervbe van véve, csak hát nagyon sok a munka manapság. Megélénkült a piac, alig győzzük sütni a tarhonyát. Van maguknak fogalmuk arról, hogy ez milyen kényes munka? Ha fehér marad, nem veszik át; visszadobják, ha barnább, mint az EU-szabványban megengedett. Be is vettem a lányomat a vállalkozásba színellenőrnek. A készárut összehasonlítja a közönséges makarónival és a szénné égett lapcsánkával, aztán ha minden okés, aláírja a műbizonylatot. – A rendőrök azt mondták, egyelőre ne feszegessük a tarhonyasütés rejtelmeit, inkább azt árulja el, Szabó úr drága, hogyan van az, hogy ön halott? – Nyaralni voltam, felelte Gyula elfogulatlanul, sosem nyaralok együtt a feleségemmel, mert még el találunk válni, és a magánéleti válság árt a nettó jövedelemnek. Törökországba mentem, tudják, ott vannak azok a híres tündérkémények. – A zsaruk el tudtak tekinteni a tündérkémények részleteitől, legyenek azok bármekkora hírességek. Lényeg, a szokatlanul meleg időjárás megviselte Gyula szervezetét, meghalt a nyaralás negyedik napján, azóta se fizették vissza az igénybe nem vett három napot. A szállodából persze azonnal kitették, mert kellemetlenül érintette a vendégeket. Bár nem a halál ténye zavarta őket, hanem a szag. Később kártérítést is követeltek, de amilyenek ezek a mai utazási irodák, egy huncut garast se fizettek. Arra hivatkoztak, hogy vis maior volt, amire nem terjed ki a biztosítás.

A zsaruk hitetlenkedve hallgatták, de nem tehettek mást, tovább kellett engedniük. Semmilyen szabályzat nem tiltja, hogy a halottak ne vezethessenek autót, amennyiben határidőre befizetik a bírságokat. Gyula azonban nem fizette be, sem határidőre, sem azután, mert olyan szabály sincs, hogy valakinek két évvel a halála után még mindig fizetnie kellene.

Ekkor a törvény gépezete csikorogva ugyan, de megindult, mert ha egy halott a jogait emlegeti, akkor a kötelezettségeket is be lehet hajtani rajta, visszamenőleg, egészen az utolsó jégkorszakig. A rendőrség elrendelte, sőt foganatosította a kivizsgálást, ami már komoly dolog.

Először is azt kellett megállapítani, hogy Szabó Gyula élt-e valaha, mert aki nem élt, az meg se halhat, következésképpen megtévesztette a hatóságokat. Az ilyesminek utána lehet nézni a népességnyilvántartásban, de ugyebár a népességnyilvántartó a népességet tartja nyilván, és nem Szabó Gyulát. Ezért a zsaruk kiszálltak a Dobozolt Tojás utcába, ahol is megállapítást nyert, hogy Szabó Gyuláné, született Cider Annamária pechjére éppen otthon tartózkodik. A megtört özvegy minden kényszerítés nélkül bevallotta, hogy a legjobb férj és apa két évvel ezelőtt elhunyt Törökországban, és hátrahagyott egy, a csőd szélén álló vállalkozást, amelyet ő egyedül virágoztatott fel. Azóta egyedül süti a tarhonyát, és az üzlet virágzik. A zsaruk megtekinthették a kemencéket, ahol azonban olyan égett szag terjengett, hogy nem időztek sokáig. Abszolút érthető, hogy a kappadókiai társasutazás résztvevői kártérítést követeltek, valamint az is, hogy nem kaptak semmit. Maradtak volna Antaljában, vagy még inkább otthon, ha ennyire igényesek.

Szabó Gyula a pesterzsébeti temetőben nyugodott, egy böhöm nagy, rózsaszín, piszkei márványtömb alatt. Akárki megszámlálhatta a sírra kiültetett árvácskákat. Nem kétséges, hogy ahol árvácskák vannak, onnan a halott sem hiányozhat. Összetartoznak, mint a borsó meg a héja, a koporsó meg bármelyik ragadozó madár.

Sajnos az aktát nem lehetett lezárni, mert az egy dolog, hogy Szabó Gyulát eltemették, de a bírságot akkor is be kell fizetni, a büntető kamatokkal együtt, mert valamiből fenn kell tartani a pénzbehajtó intézményeket.

A boldogtalan özvegy szóba sem jöhetett, mert annak idején lemondott minden örökségről. Persze nem nagyvonalúságból, hanem azért, mert ház és autó, tarhonyamezők, tarhonya- és arcpirító berendezések eleve az ő nevén szerepeltek. Sosem derült ki, hogy mi volt az örökség azon része, amelyről született Cider Annamária lemondott.

Szabó Gyulát többször is berendelték, aki jött is, és nagyon sajnálta, hogy nem tudott segíteni. Száni vagyok, mondta, majd kifejtette, hogy az összes erőszakszervezet közül a rendőrség a legszimpatikusabb. Különösen azok a derék legények, akik áramszünet vagy műszaki hiba esetén kiállnak egy-egy útkereszteződés közepére, és forgalomirányítanak. Fárasztó lehet, hogy egész nap lóbálják és emelgetik. Minden tisztelet azoknak, akik bemutatnak az egész forgalomnak. Meg az autósoknak is, akik simán elüthetnék ezeket a derék legényeket, és egy csapásra megszűnnének a fővárosban a dugók. Például a felső-magyarországi félédes Rosé Cuvée dugója, amit a dugóhúzóval sosem sikerül pontosan középen eltalálni. – Hagyjuk, mondta szigorúan a főtörzs, nem szeretem a félédest, és tudja maga, mi az, hogy küvé? Hát én megmondom magának, egy moslék, egy pancs, amit már régen be kellett volna tiltani. – Gyula úgy vélte, jó az, csak fröccsnek kell tekinteni, és nagyon egészséges. – Macskafröccs az, védte a maga álláspontját a zsaru, egy vicc az, kérem, közelében sem járt az alkoholnak. Továbbá, csak nőknek való, azokba meg kár még a rozi is, elszemtelenednek, aztán az a következő lépés, hogy a porszívót rásózzák a férfiakra. Akik ugye egész nap keményen szívóznak, és ha véletlenül hazamennek este, jár nekik a nyugalom. – Nagy igazság, ismerte el Gyula, a porszívót direkt a nőknek találtuk ki, különösen a hosszú és merev csövét. De nekik semmi sem elég, az én Annamáriám is mindig azt mondja, hogy szívott már eleget, szívjon most már más is.

Itt a zsaru hirtelen észbekapott, és úgy gondolta, jó lesz témát váltani. Homályosítson már föl, hogy van maguknál a házasság. Az asszonyt nem zavarja?

Zavarja, de még mindig jobb, mint a rubinréka vagy a konditerem.

Nem úgy értem, hanem az, hogy maga hivatalosan halott.

Kérem, én teljesen privát halott vagyok. Az önkormányzattól se kapok támogatást.

Hát de – amikor kettesben maradnak az asszonnyal?

Olyan nincs. Amikor kettesben vagyunk, én nem vagyok ott. Tudja, Pesterzsébeten mindig csend van, és sokkal jobb a levegő. Életem legjobb döntése volt, hogy ott választottam parcellát magamnak.

Valami nem tetszik nekem, mondta magában a zsaru, amikor Gyula angolosan távozott. Lehet, hogy csak egy rossz érzés, de úgy érzem, ez a tarhonyás át akar ejteni engem. Mondjuk, nem ez lenne az első eset. Biztos ami ziher, még egyszer kihallgatom az egész rokonságot.

Össze is terelte őket, aminek senki sem örült, mert utoljára két éve látták egymást a temetésen, és úgy számítottak, hogy most lesz néhány nyugalmas évük. De azért elmondták becsülettel ugyanazt, amit azelőtt. Szegény Gyula holtan tért haza Törökországból, ez a kappadókia nevű koktél volt az utolsó az életében. Csak a vérző szívű özvegy viselte rosszul az újabb faggatást, és meg is jegyezte bosszankodva: Persze hogy meghalt, muszáj volt neki. Nem azért kötötte meg azt a magas összegű életbiztosítást, hogy még évtizedekig várjunk a zsére. – Most végre leesett, és hangosan csörömpölt. Értem, rikkantott a főtörzs, egy közönséges biztosítási csalás! Elrendelem a letartóztatást.

Gyula meg se mozdult, és még a csuklóját se tartotta oda, hogy kattanjon a bilincs. Kopasz feje fénylett, szemeiben nem csillant meg az értelem, fülei elálltak, bajusz-szakáll rendben, nyelve hegye kilóg, mintha odabent nem lenne elég helye – aztán a gyulai körvonalak szép lassan elhalványultak, az egyik a másik után, előbb a teste, aztán a ruhája is. Kopasz feje fénylett még egy kissé, mint egy designer lámpa, aztán az utolsó szikra is kihunyt, és az egész Gyulából nem maradt más, csak a hang, különösen ellenszenves átmenet a tenor és a bariton között: Hányszor mondjam még magának, hogy én tényleg halott vagyok?

Na, ilyenkor van az, hogy nagyon hiányzik az OPNI.