A

    Szerelem

         bajnoka

Rudolf, másnap reggel, irgalmatlan fejfájásra ébredt. Mintha feje, egyszerre több oldalról is szét akarna repedni. Amikor kinyitotta szemeit, fájdalomtól vibráló tekintetét végigvezette az ismeretlen szobában. Mielőtt a tegnap esti borzadalmas emlékeit próbálta volna felidézni, akkor jött rá, hogy anyaszült meztelenül feküdt az ágyban. Ekkorra már minden porcikája remegni kezdett. Eleve még arról sem volt fogalma, hogy mit kereshetett egy idegen szobában, arról meg még annyira sem, hogy miért volt meztelen.

Majd ekkor a mellette lévő takaró alatt megmoccant valami. Rémülten kapta a megfelelő irányba tekintetét, majd lázasan felhőkölt, mintha nem kapott volna levegőt.

-          Zsófi???

Abban a pillanatban, ahogy kiejtette a takaró alól kibújó, kócos frizurás, álmosan pislogó lány nevét, hirtelen megcsúszott az ágy szélén s a földre zuhant. A farcsontja hangosan koppant a szőnyegen, de ahogy leesett már pattant is fel.

Zsófi jókedvűen kinevette a fiú ágyról lefelé való zuhanását, majd hirtelen lefojtotta kacaját, amikor Rudolf vérvörös szemekkel meredt rá.

-          Mégis mi a francot keresel te az ágyamban?!

A fiú még saját hangja hallatán is megijedt. Hiszen ő senkivel nem szokott kiabálni.

-           A te ágyadban? – nyögdécselte rekedt hangon Zsófi.

-          Arra válaszolj, amit kérdeztem! – szegezte rá figyelmeztetésképpen a mutatóujját, majd hirtelen újabb remegés hullám haladt végig testén, amikor látta, hogy a takaró lecsúszik a lány meztelen felső testéről. – Te is meztelen vagy? Ez meg hogy lehet?

A lány kéjes mosolya még jobban feldühítette. Az ágyon előre dőlve, könyökét megtámasztotta a puha párnában, állát pedig tenyereire helyezte.

-          Kettőt találhatsz! – felelte önelégült mosollyal.

Rudolf hirtelen elveszette türelmét. Egy belső hang, azt súgta neki, hogy ne bántsa a lányt, hanem inkább tőle tudja meg a tegnap esti történteket. Ám már késő volt.

-          Azt mondtam válaszolj!!!! – üvöltötte torkaszakadtából.

Zsófi megijedt és térdre pattant az ágyon, a takarót pedig, mint valami pajzsot, maga elé feszítette.

-          Megmondanád, hogy miért kiabálsz? – nézett ki a takaró mögül, azokkal a rémült barna szemeivel.

-          Tudtam, hogy nem tudsz leszállni rólam, de nem feltételeztem volna, hogy ennyire mániákus vagy!

Rudolfnak immár nem csak a hangja, de egész teste reszketett az idegtől. Testén hideg fájdalom hatolt keresztül, ami elsősorban az előbbi eséstől keletkezett, másrészt pedig rémületes érzése támadt, aminek még csak hangot, sem mert adni.

-          Miért vagyok mániákus? – kérdezte homlokráncolva Zsófi, aki döbbentségében még a takarót is leejtette maga elől. – Csak mert egy ágyba próbáltam feküdni azzal, akit a világon mindenkinél jobban szeretek?

 Rudolf még csak véletlen sem tudott reagálni a lány mondatára, mivel elképedt arccal bámult maga elé, Zsófi bájos meztelen felső testére. Végül megrázta fejét és újból agresszíven tekintett a lányra.

-          Na, ne prédikálj itt nekem! Mit kerestél te én mellettem? Miért vagyunk pucérak?

-          Mert megkívántalak és rád másztam, tessék most jobb? – hadonászott mérgesen a karjaival Zsófi.

-          Megkívántál? – ismételte meg a szót Rudolf, mintha életében nem hallott volna erről. – Mégis mit képzelsz, ki vagyok én neked? A pasid? Na és mi az, hogy megkívántál? Mi vagyok én csokis puding?

Egy pillanatra a fejéhez kapott és dühösen szitkozódva fordult el a lánytól. Később azonban reménykedő pillantásokkal hajolt oda hozzá.

-          Ugye nem volt köztünk semmi?

Zsófi elfojtotta feltörő nevetésrohamát, miközben az orrát vakargatta. Amikor azonban Rudolf erősen a párnába öklözött, a lány ismét megugrott az ijedtségtől.

-          Komolyan mondom, kapsz egy pofont, ha még egyszer ezt csinálod! – legyezgette a tenyerét, bosszús arccal Zsófi.

Rudolf az ajkára harapott, amivel igyekezte levezetni dühét ám nem járt sikerrel. A harag egyre jobban csak gyülemlett benne.

-          Igen megtörtént, lefeküdtünk! – suttogta a lány, majd fejét lehajtva, várta, hogy frizurájának előre lógó hajszálai a szemébe lógjanak.  Ezek után már képtelen volt a fiú szemeibe nézni.

Rudolf teste mintha megfagyott volna. A lány előtt guggolt és nem tudott moccanni sem. Tekintete megmerevedett Zsófi bájos arcán.

-          Tudom, most nagyon haragszol rám – hangsúlyozta színpadiasan a lány. – Akkor sem bántam, hogy megtettem! Akkor bánkódnék, ha nem tettem volna meg!

Ezután felkelt az ágyból és hozzáfogott az öltözködéshez. Rudolf is így tett. Még csak meg sem kérdezte, hogy merre voltak a ruhái, jobbnak látta inkább magától megtalálni őket. Miközben a nadrágja felhúzását végezte, lábait többször is mellé dugta. Teste megállás nélkül reszketett. Még a levegőt sem tudta ütemesen venni, hol vett, hol nem.

Ami most járt a fejében, tartott tőle, hogy sosem fog tudni megválni, még csak a gondolatától sem: Zsófi megerőszakolta.

Amint felöltözött, köszönés nélkül elindult a kifelé vezető ajtóhoz. Zsófi abban a pillanatban felpattant az ágyból és a fiú után igyekezett, de Rudolf agresszíven fordult hozzá.

-          Soha többet nem akarlak látni!

Úgy érezte, egy cseppet sem sikerült véglegesen leráznia, így bátran adta ki magából, a felgyülemlett felszültségének hatásait.

-          Te mániákus, semmirekellő kis ribanc! Azt képzeled, hogy én a te játékszered vagyok? Nagyon tévedsz! Köztünk soha az életben nem lesz semmi, megértetted?

Zsófi riadt szemekkel, állt a dühtől reszkető fiú előtt.

-          Azért nagyon remélem, egyszer még láthatlak! – hallatszott halk suttogása, ami úthengerként hatolt végig a fiú lelkén.

Nagy marha vagy, azt ugye tudod? Oké, butaságot tett, nem lett volna szabad, de nézz rá! Most jobb így látni?

A fiú dühösen hessegette el gondolatait, majd úgy érezte, legszívesebben szétütné az ajtókeretet, olyannyira tombolt már benne a düh. Még saját gondolatai is ellene szólnak.

-          Ahol mi legközelebb látni fogjuk egymást, az a te halálos ágyad lesz! – suttogta kegyetlenségtől izzó szemekkel egyenest bele a lány döbbentségtől megmerevedett arcába.

Ezután elfordult tőle és hangosan becsapta maga mögött az ajtót.  A lányt pedig magára hagyta az üres szobában. Egy hosszan, lefelé vezető lépcsőn haladva, olyan gyorsan szedte a lábait, amilyen gyorsan csak tudta.  Tisztában volt vele hogy nem utóbbi mondatának nem kellett volna hangot adnia, de helyzetét próbálta könnyíteni azzal a gondolattal, hogy így véglegesen sikerül leráznia magáról Zsófit.

  Amint a hálószobába ért, kellemetlen ital és dohányfüst szag csapta meg az orrát. Az ablakon át bevilágító nap sugarai, a kanapén és a földön fetrengő fiatalok hasát sütötte.

  Ekkor Rudolf a fejéhez kapott. Norbertet és Rékát sehol sem látta. Majd a zsebébe nyúlt, s kivéve onnan mobiltelefonját, megpillantott benne egy üzenetet, melyet reszkető tekintetével, nyomban olvasni kezdett.

 S ezután fellélegzett.

  Norbert még a hajnali órákban üzent neki, hogy hazaindult Rékával.

  Elhagyván a házat, még csak maga mögé sem nézett. Abban reménykedett, hogy soha nem fogják zaklatni gondolatai azokról a történtekről, melyekben a tegnap este folyamán volt része.

 Ennek ellenére, testében meglepően kellemes bizsergést érzett. Úgy vélte, ez csak a Zsófival való kiabálás miatt érezte, nem pedig testi együttlétük következménye.

Heves léptekkel haladt át egy parkon keresztül. A fák hosszan emelkedtek a magasba, lombkoronáikkal pedig egy hatalmas burkot képeztek a park fölé, így a nap sugarai csak aranyló csíkokban hatolt be közéjük, a frissen levágott gyep takaróra.

Miközben orrát lógatva, zsebre vágott kezekkel sétált, váratlanul valaki megszólította.

-          Szia, Rudolf!

A fiú abban a pillanatban megtorpant és az érkező hang irányába nézett. Egy lány, aki nem sokkal a hozzá legközelebb lévő padon ücsörgött, megszólította. Szívét kellemes meleg érzés öntötte el. Ugyanis ő volt az a lány.

Anikó, kinek mosolya olyan csodálatos volt, akár a gyémánt ragyogása. Sötétbarna, vállig érő lenhaja és testének gyönyörű alakja, szemet kápráztatóan hatott Rudolfra.  Amint a lány elrugaszkodott a padtól, apró szökkengetésekkel közelítette meg a fiút.

  Még távolból is lehetett érezni azt az édes illatot, azonban közelebbről érezvén, szinte a rózsaszín felhők fölé emelte a fiút. Anikó amilyen bátran a fiúhoz sietett, hasonlóan nyújtotta arcát felé.

Most meg kell, hogy pusziljam?

    A gondolat, hidegzuhanyként hatolt végig a testén. Ugyanis az este folyamán rengeteg alkoholos italt gurított le torkán, melynek, már ha hatása nem is, de szaga annál inkább árad szájából. Így száját összezárta, amilyen erősen csak tudta és a lány arcának mindkét oldalához óvatosan hozzáérintette. Különös volt, ugyanis mintha a lány is hasonlóképpen végezte volna a baráti puszik átadását. Semmi cuppanást, csak selymes bőrének érintését érezte arcán.

-          Szia, Anikó! – köszönt a fiú, majd ekkor vette észre, hogy lábai közé, csak úgy árad befelé a hideg levegő. Maradék önbizalma ettől tüstént elillant, majd kapkodó mozdulatok közepette tornázta fel nadrágján a zipzárt. - Upsz, bocsánat!

-          Semmi gond, az öcsém is így szokott a városban járkálni! – legyintett könnyelműen Anikó.

Mekkora egy idióta vagy! A saját húgod előtt nem égsz le ennyire, nem hogy még életed szerelme előtt! Birka!

   Rudolf érezte, ahogy remegő testét, valaki egészen más irányítja. Tenyereit zavarodottan legyezgette combjai körül, majd csukott száján belül, fogait vicsorgatta. Mintha egy tigris lépkedne a gyomrában, fokozatosan felfelé haladva, kínzó görcsös fájdalmakat hagyván annak helyén. Hirtelen megnőtt az önbizalma. Oly bátran s merészen mélyedt el azokban a ragyogó barna szemekben, mintha egy nagy kád lett volna, teli habos fürdővízzel.

Itt az alkalom, ragadd meg a kezét és kérj tőle randevút!

   Miközben fogait csikorgatta, tekintete Anikó gyönyörű szemeinek fogságába esett.

-          Jó újra látni! Hogy vagy mostanság? – tette fel fojtott hangon a kérdést.

-          Készülök a Pest megyei táncversenyre, már csak egy hónap van hátra! – felelte örömittasan a lány, majd megcsóválva fejét, jobbra-balra libbenő hajának édes illata megbirizgálta Rudolf orrát.

-          Az klassz! Hol szoktatok gyakorolni? Nagyon szívesen megnéznélek!

Rudolf lelkendezése mintha csillapította volna a tigrist. Tisztán emlékezett rá, hogy Anikó számtalan városi és fővárosi táncversenyt is megnyert már.

-          Rendben, ahogy akarod! – vonta meg a vállát, majd ezúttal vállait vágyakozóan körözgette teste körül. - A Sport Csarnokban szoktunk, este 6 órától, este 8 óráig, mégpedig hétfő, szerda és pénteki napon!

A fiú megkönnyebbülten elmosolyodott. Immár nem csak csillapodott, hanem meg is szűnt létezni lelkében a tigris. Szabadon engedvén gondolatait, már lapozgatta is az elkövetkezendő napok programjait, majd ötletesen felkiáltott.

-          Tudod mit? Hétfőn elmegyek és megnézlek! Biztos nagyon ügyesen táncolsz!

   Anikó befejezte vállkörzéseit. Mosolya akár az esti égen a csillagok, mozdulatlan maradt. Tekintete azonban komorabbnak tűnt, szemeinek ragyogásába, mintha szürkeség ült volna.

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy ezután már egyikük sem tud felhozni témát. Ettől még jobban átjárta Rudolf testét a hideg, majd tenyereit immár olyannyira gyorsan mozgatta, hogy a porcok roppanását is lehetett hallani.

-          Én amúgy egészen jól tolom a focit! – szólalt meg hosszas csend után. - Az idei meccseinket, eddig zsinórban megnyertük! Vasárnaponként vannak a bajnoki meccseink, általában délután fél 1-es kezdettel! Ha kedved tartja, gyere el nyugodtan!

Kérlek, mond, hogy eljössz! Mond, hogy köszönöd szépen a meghívást és hogy ezt már mióta vártad tőlem!

-          Majd meglátom! – hallatszódtak a lehangoló hatású szavak. - Mit szólsz ehhez a ragyogó időhöz? Pedig sajnos nemsokára beköszönt az ősz!

Amikor a lány az égig nyújtózkodó fák lombkoronái felé emelte, Rudolf csalódottan nézett Anikó tekintetének irányába.

Talán túl gyors voltál, cimbora! Máskor jobban kérdezz bele a témájába és attól előbb meg fog jönni a kedve!

-          Biztos lesz még részünk bőven, ebből a remek időjárásból! – felelte Rudolf, miután intő példáként nyugtázta gondolatának tanácsát. - Tavaly is csak november eleje felé jöttek a hidegek!

-          Annyira utálom, amikor vastagon be kell öltözni, ki nem látok a sapka meg a sál mögül! Rajtam van vagy két kiló ruha és még mosolyogjak is a hidegben!

Azon a kellemes, aranyos hangon, melynek hallatán, Rudolf az egekig tudna emelkedni, most olyannyira barátságtalanul érkeztek Anikó szájából, hogy a fiú egy pillanatra zavarba jött.

Biztos ebbe a lányba vagyok én olyan nagyon szerelmes?

-          Te most vársz valakire?- fordult hozzá Rudolf, amire azonnal megkapta a választ.

-          Barbival találkozom, azután elkísérem Kecskemétre, egy állásinterjúra! Mázli, hogy pont egy szombati napon tartják mi? Na és te mi járatban?

Jééé, csak érdeklem valamilyen szinten!

-          Házibuliban voltam!

-          Az igen! – ekkor a karórájára nézett, amitől jobban elhúzta, csókolásra teremtetta rózsaszín ajkát. - Jól bírod! Reggel 8 óráig?

-          Tegnap délután meccsem volt, így estére rettenetesen elfáradtam, így ott aludtam!

Anikó arca ekkor felvidult. Abban a pillanatban, hogy a fiú befejezte a mondatát, már csak azt érezte, hogy valaki erős lendülettel elugrik a teste mellett, egyenesen Anikó nyakába. Hosszas ölelkezés után a fiú kiderítette, hogy a hosszú szőke hajú, csinos vékony alkatú lány, bizonyára Barbi lehetett. Ettől kezdődően, olyan önfeledten kezdtek társalogni egymással, amitől a centikre mellettük álló Rudolf úgy érezte, ő csak egy kínos mosollyal megáldott szobor.

-          Szia Barbi! Na, felkészültél? Nagyon remélem, írtál magadnak motiváló beszédet, mert én most nem fogok tudni súgni!

-          Jól van, na, ne aggódj, nagyon odateszem magam! – legyintett az orra előtti levegőbe Barbi.

Azzal mindketten hátat fordítottak és elindultak a park túlsó irányába. Amikorra Rudolf teste, szoborhoz hasonlóan ledermedt, Anikó a válla felett hátrafordította fejét.

-          Szia, Rudolf! Majd beszélünk, jó legyél!

Amikor Barbi is hátranézett, majd megpillantotta a hervadt mosolyú fiút, érdeklődve nézett Anikóra.

-          Ki ez a pasi?

-          Ez? – biccentett fejével hátra Anikó. – Ez csak Rudolf! Tudod, a focista, aki együtt volt az évfolyamtársunkkal, Mónival.

-          Eléggé fanyar képe lett, amikor megjöttem! – jegyezte meg az orra alatt Barbi. – Lehet, hogy udvarolni próbált volna neked, nem gondolod?

Anikó flegma arckifejezéssel felvonta a szemöldökét, majd egy pillanatra hátranézett, s amint visszafordult, félhangon megjegyezte.

-          Attól mentsen meg az ég!