A

                              Szerelem

                              bajnoka

 Majd kinyitotta szemeit.  

  Mindenesetre nehezére esett, mivel a sok sírástól úgy érezte, mintha ólomsúlyok ültek volna rá szemeire.   Körülnézett.   A kisebb helyiségben, hófehér falak, mindenféle gyógyszerrel és kötésekkel teli vitrines szekrények és az alatta lévő, magas és annál is inkább kényelmes matrac láttán, értetlenül pislogott maga körül.

 - Nocsak, magunkhoz tértünk? - szólalt meg mellette egy ismeretlen férfihang.

    Erre lassan oldalra fordította a fejét, s amikor egy alacsony, kopasz, szemüveges, férfi pillantott, meg, aki hófehér köpenyben, arcán pedig ünnepélyes mosollyal ült az íróasztalánál, továbbra is ugyanazzal az értetlen arccal meredt maga elé.

Mi a fene folyik itt? 

Megpróbált volna felülni, de az orvos erre a fejét csóválta.

 - Ne keljünk még fel, pihennie kell még a fejecskének! - utasította neki a férfi, arcán pedig még mindig feszült a mosoly.

A fejem? Szóval mégis megtörtént!

    Amikor óvatosan megtapogatta izzadt feje tetejét, furcsálta, hogy saját hosszú hajába túrt, és nem a gézcsomóba.  Még nyomogatta is a feje tetejét, de semmiféle szúrós fájdalmat nem tapasztalt.   Ezután, végignézett a testén, ahol az összekoszolt, hófehér Cegléd labdarúgó csapatának meze virított.  

Kis szoba, barátságos fehér köpenyes férfi, a testén Ceglédi mez, de a feje körül a vastagon feltekert géz, sehol. Én mindjárt megbolondulok!

- Na, hogy vagyunk? - közelítette meg őt az alacsony doktor, aki figyelmesen megvizsgálta majd kicsit hátrébb lépve, szemüvege körül kikukucskálva, várta a véleményt.

 - Köszönöm...- lihegte Rudolf, akinek hangjában némi ingerültséget lehetett hallani. - Engedje meg, hogy megkérdezzem...

   Mielőtt befejezhette volna kérdését, váratlanul az ajtó kicsapódott.   Erre mindketten ijedten kapták a tekintetüket a bejárati ajtó felé.    Rudolf nagyra nyílt szemmel és leeső állal lesett maga elé.   Norbert sietett be hozzá.   Barátja, aki immár civil ruhába öltözve, hosszú szőke hajtincseit  elsöpörvén maga elől, ijedten pislogott a vele szembe, matracon fekvő Rudolfra. Majd amikor megközelítette, Rudolf tusfürdő és sampon illatát érezte barátján.

 - Hogy érzed magad? - kérdezte Norbert, aki közben úgy lihegett, mintha kiló métereket futott volna.

 - Jól vagyok - válaszolta zavarosan pislogva Rudolf. 

  Norbert látszólag megkönnyebbült, majd megtámasztotta magát a falnál. Úgy tűnt, már nem is zaklatta magát tovább, elsőre el is hitte barátjának, hogy állapota rendben van s inkább kifújta magát, mint hogy újabb kérdéseket tegyen fel. Az orvos is megelégelte Rudolf sovány válaszát, majd elfordult és az íróasztalához visszacsoszogva, helyet foglalt és a papírmunkáit folytatta. 

 - Hahó! - kiáltott fel Rudolf, immár türelmetlenül.

Norbert és a doktor, azonban úgy néztek rá, mintha most látnák Rudolfot itt először.

 - Mi a baj? - meredt rá érdeklődve a doktor. 

 - Megkérdezhetném, hogy milyen nap van ma? - nézett rá Rudolf először a doktorra, majd a még mindig falnak támaszkodó Norbertre.  Végül barátja adott választ.

 - Vasárnap - felelte egyszerűen, ám mivel azt látta, hogy ez nem elég válasz Rudolfnak, így gondterhelten folytatta. - 2013 szeptember..

Rudolf nem hallgatta végig barátját.

2013 szeptember? Hófehér idegenbeli mez? Barátságos doktor? Kényelmes matrac? Hiszen ez akkor a Ferencváros másodcsapata elleni találkozó! Ahol elájultam a pályán! 

   Hirtelen leugrott a matracról, legnagyobb meglepetésére, erősen és egészségesen és boldogan a látszólag megdöbbent Norbertre meredt.

 - Szóval nem 2015?  Nem történt meg?!  Még a Ceglédben focizok? Hurráá!!!

    Az íróasztalnál ülő doktor, még a szemüvegét is levette zavarában, annyira nem tudta eldönteni, hogy páciense, csak úgy elrugaszkodott a fekvő matracról, majd boldogan a karjaiba vette barátját és jobbra-balra forgatni kezdte.  A hosszas tánc után végül letette Norbertet, aki szédülten kapott a saját fejéhez.

 - Pajti, nagyon sajnálom - nézett azonban rá, sajnálkozó tekintettel Norbert. - Neked lehet hogy súlyos agyrázkódásod volt!  Minden rendben van?

Rudolf a kezeibe kapta barátja kétségbeesetten pislogó arcát és boldogan belekiabálta.

 - Minden rendben van, Norbert! Éppen ez az! Csak álom volt! Nem történt meg!

 - Mi volt álom? - rántotta le magáról barátja kezeit Norbert. - Miről beszélsz? Ne szórakozz már!

 - Tök mindegy, barátom, nem számít! -legyintett, az orra elé Rudolf.  Ismét ráhanyatlott a matracra és behunyta szemeit.  Akkora megkönnyebbülést érzett a lelkében, amilyet életében még soha.    S ez az érzés, már megmutatta neki, hogy már semmi más se fontos ő neki az életben, csakis egyvalaki: Zsófi!

  Amint boldogabbnál boldogabb gondolataiba burkolózott, Norbert közelebb sétált hozzá.  Látszott rajta, hogy nagyon megrémiszti őt barátja viselkedése, s amit ezután szeretne mondani neki, tartott tőle, hogy ettől még jobban el fogja veszíteni a fejét Rudolf.

 - Figyelj, pajti - kezdte félénken. - Nem akarlak még jobban kizökkenteni a nyugalmi állapotodból, de...nem is tudom hogy mondjam...én úgy láttam....

Norbert azonban sokáig teketóriázott a mondattal.  Rudolf felült és érdeklődve meredt rá, amitől kissé jobban csúsztak Norbert szájából a szavak.

 - Na, szóval, azt szeretném neked mondani, de ígérd meg hogy...

 - Norbert! - vigyorgott rá Rudolf. - Pajti, be vagy tojva? Vagy mi? Mondjad már, nem eszlek meg!

Norbert a tenyereibe dörgölte az arcát, majd utána egy szusszal elhadarta mondani valóját.

 - Szóval, Zsófi a lelátón volt és szurkolt neked! 

Rudolf, aki olyan képet vágott, mintha egy kancsó hideg vízzel öntötték volna nyakon, lassú léptekkel elindult Norbert felé.

 - Ezt komolyan mondod? - dadogta Rudolf.

Norbert válasz helyett, inkább csak a fejével bólintott. Pillanatnyilag úgy állt ott Rudolf előtt, mintha attól tartana, hogy barátja testéből, hamarosan egy földönkívüli lény fog kibújni. 

 - Tehát, Zsófi most is odakint van? - emelte fel a karját és mutatott a kifelé vezető ajtóra Rudolf. - Ott kint, a lelátón?

- Már biztos elhagyta a stadiont, hiszen már negyed órája vége a mérkőzésnek - felelte Norbert, aki még mindig maga elé tartotta tenyereit, védekezésként. - A vasútállomáson még talán utoléred! Mert, mit akarsz tőle? Csak tetszik neked, igaz?

    Rudolf erre nem szólt egy szót sem, még csak nem is bólogatott, hanem barátjára mosolygott.   Norbert ezúttal is ki tudta olvasni Rudolf tekintetéből az igazságot.    Annak ellenére, hogy nem csak meglepte, de jelenleg meg is rémisztette barátja furcsa viselkedése, mégis úgy érezte, hogy a hosszú éveken át tartó, bezárkózott, érzelmeit elfojtó Rudolf immár megszűnt, s helyét a jó öreg Rudolf vette át, akit már kisgyermekkora óta ismer.   Az az eltökélt, semmitől meg nem hátráló, mindenre elszánt Rudolf, aki mindig is volt, leszámítva életéből azt a jó pár évet, amikor lelkileg hullámvölgybe került.   Ennek a hullámvölgynek azonban vége.   Most itt állt Norbert előtt, tetőtől-talpig szerelmesen, boldog arccal s tettre készen. 

 - Szóval, fülig belé vagy esve - fejtette meg helyesen Norbert, amire Rudolf már magabiztos bólintással válaszolt, majd megveregette barátja vállát. - Nem Anikó jelentette számodra életed szerelmét, hanem Zsófi! Akkor csak jól sejtettem én!

 - Köszönöm, hogy elviselted a kiállhatatlan formámat - biccentett Norbert felé, köszönetnyilvánítóan. - Igazi barát vagy!

 Norbert, aki erre meglepődött arcot vágott, csak a vállát vonogatta s könnyelműen hozzátette.

 - Pajti, ne szórakozz, én mindig itt leszek! - azzal a csuklóján lévő órájára nézett, majd később azt, sietősen Rudolf orra elé nyomta. - Ám a Ceglédre induló vonat, nem lesz mindig itt! Azt ajánlom siess!

   Rudolf hirtelen kizökkent a nyugalmi állapotából, s azzal a lendülettel kirohant az orvosi szobából, egyenesen végig a stadion hosszú folyosóján. Útközben, látta, hogy vele szembe Flórián bácsi és Zsolti bácsi, akik eltűnődtek a korábban eszméletet vesztő, mostanra rakétából kilőtt ifjún, most mindketten tapssal buzdították Rudolfot, bármely felesleges kérdés feltétele nélkül.

    Amikor kiért a stadionból a nyílt utcára, hirtelen azt sem tudta, hogy merre van a vasútállomás.   Nagyon nagy mázlija volt.   Egy szürke autó, éppen akkor fékezett le előtte, amikor megpróbált volna a járdáról átsurranni a túloldalra.  Ijedten visszalépett, az előtte lefékezett autónak az ablaka automatikusan lefelé csusszant s ekkor pillantotta meg az autóvezetőt, aki egy látszólag jól öltözött, öltönyös, fekete félrefésült frizurájú, szemüveges férfi volt.   Látszólag egy cseppet sem volt megrémülve a majdnem gázolásba torkollott fékezéstől. 

 - Nagyon sietünk igaz? - biccentett barátságosan Rudolf felé, az ablaknyíláson kikönyökölve.

 - Nem túlzok, ha azt mondom, ez életem legsietősebb útja! - zihálta neki Rudolf, akinek a lábaiban még izzott a sebesség. 

 - Akkor jó - felelte elégedetten a férfi, s megtapogatta a mellette lévő üres ülésnek a háttámláját. - Van itt még mellettem hely, ha annyira legsietősebb utad előtt állsz, akkor a lehető legsietősebben, el is viszlek!

   Rudolf nem hagyott magának időt a szerencséjén való merengésre, sem az ismeretlen s mégis barátságos férfi minősítésére, szó nélkül beszállt mellé az autóba.   Amint becsukta maga mellett az ajtót, villámgyorsan a férfi felé fordult és már hadarta is.

 - Kérem, vigyen ki engem a vasútállomásra, sajnos nem tudom, hogy merre van! 

    Valóban jó gyorsan elhadarhatta, mivel a fiatalos arcú férfi, a stadion utcájáról való kifordulás után, még értetlenül pislogott maga elé, azonban pár másodperc múlva, ötletesen emelte fel az állát.   Majd kiértek az autóktól hemzsegő főútra és abban a pillanatban hogy sebességet váltott, Rudolf tehetetlenül hanyatlott az ülése háttámlájára.   Szinte csak úgy süvített befelé a füle mellett a szél, olyan gyorsan mentek. 

 - Kitalálom - szólalt meg a férfi, méghozzá olyan barátságos hangvitellel, mintha már évek óta ismerné a mellette ülő Rudolfot. - Egy lányhoz sietsz!

 - Ja, ja - ejtette ki a száján ezt a két szót Rudolf, mivel ennél többet nem is tudott volna, hiszen az őrült sebességtől, amennyivel az autó ment, nagyon megrémisztette.

 - Ez nemes szándék! - bólintott elismerően a férfi, aki Rudolffal ellentétben, dicséretre méltóan megőrizte a hidegvérét. - Az ilyen utasokat szívesen kocsikáztatom, ha kell, akár egyik városból átviszem a másikba! Bár most neked megfelel a vasútállomás is igaz? Akkor, ha jól emlékszem, már itt is vagyunk!

   Rudolf észre sem vette, ahogy a hirtelen sebességből végül lelassítottak és szép, óvatosan bekanyarodtak a hatalmas vasútállomással szemközti park mellé. 

 - Nézze, sajnos nincs nálam pénz, de ha óhajtja, adja meg a címét, vagy a bankszámláját és utalok rá valamennyi összeget, ha kell - hadarta zavarosan Rudolf, aki látszólag még mindig a sebes kocsikázástól szédelgett. 

 - Ugyan már - tartotta fel ellentmondóan a tenyereit a férfi. - Elég, ha megtalálod a lányt! Sok sikert!

Rudolf köszönetnyilvánítóan bólintott a férfi felé, s a kezét nyújtotta.

 - Még be sem mutatkoztam! Csikós Rudolf vagyok!

A fiatal férfi, jóleső mosollyal az arcán, nyugtázta a fiú barátságos jellemét, majd kezet rázott Rudolffal.

 - Dr. Szűcs Lóránt! - mutatkozott be, majd elégedetten bezsebelte Rudolf meghökkent reakcióját és elbúcsúzott tőle.

Rudolf egy pillanatig jéggé dermedten állt a park szélén és követte tekintetével a szürke autót, egészen addig, ameddig csak tudta. S mikor az egy másik utcára elfordulva eltűnt, behunyta szemeit és a fejét rázogatta. Ez biztos csak véletlen!

    Azzal futásnak eredt és meg sem állt, egészen az állomás, hatalmas csapóajtójáig, ahol mindkét kezével erősen belökte maga előtt a két ajtót és az utasoktól telt aulába érve, jobbra-balra nézett.   Először tekintetét kapkodta minden egyes vonatra váróra, de hiába, rengetegen voltak, s ez még nagyobb türelmetlenséget váltott ki belőle.  Szerencsére ott volt mellette egy recepciós ablak, amely előtt éppen nem állt senki, így gondolkodás nélkül odasietett.

 - Kezét csókolom, elnézést - kiáltott be az éppen rejtvényt fejtő, ötvenes éveiben járó, szemüveges hölgynek, aki olyan lassan emelte fel a fejét, hogy Rudolf nem várt a kérdéssel. - Kérem, nagyon fontos, keresek egy lányt, szükségem lenne egy hangos bemondóra! Használni akarom! Hol találhatom meg?

   A néni még jó néhány másodpercig mit sem sejtően pislogott a hófehér mezes fiúra, majd a feje fölé mutatott. Rudolf ebből nem sokat tudott leszűrni, majd mikor elégedetlenül elrugaszkodott az ablaktól, jobbra tőle, egy felfelé vezető lépcsőt pillantott meg.   Gyorsan felfutott rajta, ám a lépcső melletti falon, többféle táblát is látott, amelyek minen bizonnyal figyelmeztetések voltak, az illetétketeln behatolók részére.   Természetesen nem vette komolyan a felhívást, ettől még ugyanolyan gyorsan szedte a lábait a lépcsőn.

    Ezután felérve, tőle balra, rögtön egy ajtót talált, melynek ablakán bepillantva, Rudolf  egy sötétkék ruhás, termetes, bajszos férfit látott aki kövér ujjait a pocakján összekulcsolva, a székében szunyókált. 

   Kopogás nélkül benyitott hozzá, s végigpásztázva az ismeretlen helyiséget, a hosszú íróasztalon, nyomban megtalálta a mikrofont. Arra azonban nem figyelt, hogy a kövér férfi felriadt s észrevette őt.  Azonban, bármely feltartózatást mellőzvén, érdeklődve meredt a mikrofont szorongató Rudolfra.

 - Már vége a meccsnek? - meredt a férfi, éppen az ásítása előtt néhány pillanattal, majd lapát tenyerét,a szája elé tette, azután pedig ugyanolyan érdeklődő arccal kérdezte. - Mennyi lett a végeredmény?

 - Fogalmam sincs, azt hiszem, 2:2 - vonta meg a vállát Rudolf, majd utána az íróasztalon lévő mikrofonra mutatott. - Ne haragudjon, amiért betörtem, de sürgősen használnom kell a mikrofont!

A férfi, először Rudolf mutatóujját nézte, majd utána a mikrofon felé fordította a fejét, utána pedig még kényelmesebben elhelyezkedett a székében s így szólt.

 - Kiskomám, nekem a kilences is páros - majd erősebb hangon hozzátette. - Csak azért, mert az én fiam is focizik! Egy politikust már nem engednék be! Ezt vedd tiszteletnek!

   Rudolf egy fejbólintással hálálta meg a férfi kedvességét. Erősen a markába fogta a mikrofont, és az ablakhoz lépve, a lenti aulában ácsorgó tömegre nézett.

Jól van, Szerelem bajnoka, most vagy soha!

 - Egy szerelmes fiú, arra kéri az ő szíve választottját, hogy szíveskedjen eltekinteni a kellemetlen vonatúttól és válassza az én kellemes, szeretetteljes ölelésemet! Ígérem, nem fog csalódni bennem! Aki még nem tudná, hogy ki vagyok, szívesen bemutatkozom hát, Csikós Rudolf vagyok, aki még az életét is feláldozná az ő igaz szerelméért, akit Zsófinak hívnak! Kérlek, Zsófi, ha itt vagy, jelezz, kérlek!  Vedd tudomásul, hogy te már az enyém vagy és történjen bármi, sosem foglak elhagyni!  Te vagy az a lány, akit a nagy könyvben írtak meg nekem!  Te vagy az a lány, aki egyetlen okkal született a földre, mégpedig azért, hogy az én életemet boldoggá tehesse! Akinek a sorsa nem más, mint az én életem értelme!  Akivel bármikor nézhetem a nyári estéken, a hullócsillagokat, a fűben fekve!  Majd fölé hajolva, szerelemtől ragyogó szemeiben gyönyörködnék, míg selymesen puha arcát simogatnám!  Nekem te vagy az a lány, akiről a fiúk, már kisgyermekkoruk óta álmodoznak!  Te vagy az én igaz Szerelmem, Zsófi!

  Azzal letette a mikrofont, majd azt látta, hogy a lent álló emberek, mindnyájan felfelé néznek ő rá és hol értetlen képet vágva, hol gúnyosan nevetgélve mutogatnak felfelé.

   S ekkor látta, hogy hirtelen a nagy tömegből, egy lány ugrott ki, s olyan vágyakozóan nézett fel, azokkal a gyönyörű szép, barna szemeivel, melyekben ott ragyogott az a töretlen boldogság, az a nyugalom, ami mindennél többet ért Rudolfnak.   S ezt látvány, ahogy Zsófi odalent állt és egész teljes jelenlétét, önfeledten, vágyakozva kínálta fel ő neki, Rudolf a szívéhez kapott és örömmel ébredt rá arra a tudatra: Zsófi él és virul.

    Rudolf villámgyorsan kirohant a kis helyiségből, leszaladt a lépcsőn, ahol leérve, stoplis cipői kissé megcsúsztak az aula csempéjén.  Zsófi ott állt előtte pár méterre s az a lány másra sem várt, csak arra, hogy valaki megölelhesse. 

  Ahogy a két fiatal összetalálkozott, testük s ajkuk egybe olvadását, az őket körülvevő hatalmas tömeg, füttykoncerttel és vastapssal ünnepelte. Bár voltak sokan, akik Rudolf beszéde alatt gúnyolódtak, mutogattak felfelé a fiúnak, ám azok is, mostanra elismerően csapták össze tenyerüket és hosszan fütyültek. 

 - Szeretlek! - suttogta Rudolf, a hosszasan történő csók után, Zsófinak, akinek forró arcán, két oldalt öröm könnypatakok folytak le. - Szeretlek téged, Zsófi!

 - Én is szeretlek téged, Rudolf - rebegte neki Zsófi, majd reszkető tenyereit, amelyek már szinte jég hidegek voltak, a fiú arcára tapasztotta őket. - Mindig is szerettelek téged, sosem akartam neked rosszat!

 - Tudom, tudom, szerelmem - ragadta meg a lány mindkét kezét Rudolf. - Sajnálom, hogy olyan bunkó voltam veled, én sem ismertem magamra, de tudnod kell, te mutattad meg nekem, hogy ki vagyok valójában! S mivel tudom, hogy ki vagyok, azt is tudom, hogy te ki vagy! Az én igaz szerelmem!

  Azzal szorosan magához ölelte a lányt és megcsókolta.  Csókjaikat, még mindig kisérték az ünnepélyes tapsviharok és a füttykoncertek, egészen addig, ameddig a két ifjú, szenvedélyesen egymásba olvadva, élvezték életük első közös boldog perceit.

Eltűnődöm, mennyit vártam Rád...hosszú évek, több mint gondolnád, eltűnődöm, mennyit álmodoztam én, s ami eddig álom volt, most mind az enyém! 

Ezért vagyok én, a Szerelem bajnoka!

                                    VÉGE