A

                              Szerelem

                              bajnoka

    A kapu mögötti szurkolótáborból, üvöltve ugrottak fel a zöld színben pompázó nézők és örömittas kiabálások közepette ünnepelték a hajrábeli győztesnek ígérkező gólt.     Rudolf nem nyitotta ki a szemeit, hanem csak mosolygott, hiszen tudta.   Ez valóban gól volt.

                                        Ferencvárosi TC         -          Újpest FC

                                                  2                      :                    1

                                                      II. félidő     85' perc

   Érezte, ahogy csapattársai egyenként ráugranak örömükben és a földbe döngölik.   Nem tiltakozott ellenük.   Csak feküdt, hason a fűben és behunyt szemmel próbálta újból visszaidézni a fejében elhangzott mondatot.   Zsófi hangja volt, az biztos. 

    A hosszas gólöröm ünneplése után, társai felállították, ám a hálálkodás még nem fejeződött be.   Amint a felezővonal felé kocogtak, Rudolf érezte, hogy valaki sebesen közelíti meg őt a háta mögött.  Vele szemben, csapattársai rémülten tekintettek rá, majd villámgyorsan megfordultak s ők is Rudolf felé vették az irányt.   Mire Rudolf megtorpant, s maga mögé nézett, csak annyit látott, hogy egy felbőszült, lila fejkötős, Újpesti szurkoló teljes erőből fejtetőn vágta őt egy kemény tárggyal. 

   Lassan kinyitotta szemeit.  Az előtte úszkáló, halványszürke foltok mögött, azt látta, hogy egyszerre négy fej hajolt fölé. Immár, gyanította, hogy nem a pályán fekszik.  Elsősorban ott volt felette édesanya, Erika.   A hosszú, festett vörös hajú, kék szemű hölgy arcán, ahol a gyönyör, a családja iránt érzett büszkeség és a női erő feszült, ott most a váratlan kétségbeesés és félelem idomai húzódtak.   Mellette pedig lánya, Réka, akinek immár érett, nőies arca és sminkjének legalább a duplája látszott az arcán, mostanra ugyanolyan rémülten meredt az ágyon fekvő bátyjára.  Réka mellett ott volt még Norbert, mellette pedig Vurstli.   Őket nem nagyon változtatta meg az idő múlása, viszont arcukról ugyanúgy látni lehetett a félelmet.

- Rudolf! - szólítgatta óvatos, ám elcsukló hangon Erika. - Kisfiam! Hogy érzed magad?

  Rudolf nem tudott válaszolni.  Mégpedig, azért, mert hatalmas megkönnyebbülés érte, hogy újra láthatja a családját. Már nagyon hiányoztak neki.  Másrészt, azonban miután körülnézett, a hófehér falak, a mellette s vele szemben egyaránt sorakozó, ágyak és az orrában már érződő, elviselhetetlen klór szaga, már eszébe juttatta a helyet, ahová került. 

 - Kórházban vagyok? - kérdezte, kimerülten Rudolf.

 - Igen, Rudolf, itthon vagy, Cegléden - bólintott neki édesanyja.

   A fiú arca ettől még jobban elsápadt és karjaival már rá próbált volna támaszkodni az ágy mindkét szélére, hogy felemelkedhessen, ám azonban nem járt sikerrel.   Amikor fejét megemelte, hirtelen szúró fájdalom hatolt bele, amitől nyomban elveszítette még azt az apró lendületét is, ami erőt adhatott volna neki a mozdulásra.   Erika nyomban fia testéhez kapott, majd felhúzta takaróját egészen Rudolf mellkasáig.

 - Nem szabad mozognod! - szólt rá, még mindig félelemtől remegő hangon Erika. - Nagyon súlyosan megsérültél!  Egy drukker beszaladt a pályára és fejbevágott téged egy sörös üveggel.  Betört a fejed és elveszítetted az eszméletedet!  Ott voltunk, mindnyájan a meccsen, hogy meglepetést szerezzünk, de sajnos rosszul sült el!

 - Miért hoztatok haza? - tette fel a kérdést Rudolf, aki a kellemetlen, lüktető fájdalomtól, még mindig nem tudta kinyitni a szemeit. - Ott lenne a helyem! Még véget sem ért a rangadó!

 - Haver, nyugodj már le, az a fontos, hogy veled minden rendben legyen! - hallatszódtak Vurstli, ezúttal komoly szavai, melyeket Rudolfnak még így félkómás állapotban is szokatlan volt hallani, a mindig tréfás és komolytan fiú szájából. - Különben is megnyertétek a meccset, egymagad két góllal legyőzted az Újpestet! 

 - Nagyon büszkék vagyunk rád, cimbora! - érintette meg a vállát Norbert.

Rudolf fejében, azonban továbbra is csak egy kérdés forgott, méghozzá az, hogy miért kellett elhozni őt Pestről?  Semmi szükség nem volt arra, hogy megint ebben az ócska, undorító intézményben feküdjön, ahol élete legborzalmasabb pillanatait élte át. 

 - Vissza kell mennem, Pestre!

 - Nem mész sehova! - rivallt rá erős hangon Réka. - Főleg nem fogsz többé abban az átkozott csapatban játszani!  Nem értem, miért nem volt neked jó itthon Cegléden, itt soha nem bántott senki!  Miért éri meg neked, vad állatok között játszani?

  Rudolf olyan könnyen engedte el fülei mellett húga kiabálását, mint amilyen könnyen a kellemes tavaszi szél áthatolt a kórház, nyitott ablakának, lenge függönyén.  S utána hiába is fordította fejét édesanyja felé, Erika ezúttal nem szólt rá lányára.   Édesanyja arcát így látni, még sokkal kellemetlenebb érzés volt számára, mint kórházi ágyon feküdni, méghozzá, vastagon gézzel bekötött fejjel. Sosem látta még ennyire fájdalomtól elgyengülten.  

 - Rudolf, nem akarom hogy komoly bajod essen! - tette össze a két tenyerét Erika. - Ezek a drukkerek félelmetesek!  Nem azért mennek ki focimeccsekre szurkolni, mert érdekli őket a sport, hanem hogy verekedhessenek!  Nem akarom, hogy a fiam legyen, az áldozatuk! Megmondom őszintén, már akkor sem tetszett az ötlet, amikor bejelentették, hogy megvásárolnak téged a Ceglédtől!

 - Akkor, miért nem mondtátok nekem, hogy nem akarjátok, hogy elmenjek? - méltatlankodott Rudolf.

 - Mert láttuk rajtad, hogy nagyon megörültél annak a lehetőségnek! - magyarázta Norbert, akinek a legjobban sikerült megőriznie a hidegvérét. - Nagyon össze voltál törve, mert akkor történt a borfesztiválos találkozód!   A sok fájdalmasan múló nap után pedig mindenkinek öröm volt látni téged boldogan!  Ezért gondolta édesanyád, hogy ad egy esélyt a Pesti életnek! 

  Rudolf hosszan barátja arcát nézte.  Őszinte szemeiben nem látott sem hazugságot, sem pedig sajnálatot, csupán az őszinteséget.   Ezért is tisztelte nagyon barátját.   Mindig meg tudta mondani Rudolfnak azt, ami éppen a szívén volt.   S úgy érezte, még ha nehezére is esett elfogadni, hogy családjának igaza van.   Ez a két év, amit a zöld sasok klubjában húzott le, maga volt a kemény kiképzés.   Minden napját, mintha egyik napról élte volna, a másikra.   Eleinte érdekesnek tűnt számára Pest. Reggel felébredt, elment a pszichológusához, azután pedig edzésre, majd STOP. Hiába járt az idő délután felé, a napja már lezárult.   Ekkor érezte igazán, hogy az élete üres és céltalan. 

 - Na, gyorsan kapd össze magad, mert már nagyon csapatni akarok egy bulit, és azt szeretném, ha te is ott lennél! - zökkentette ki hirtelen a nyugalmi állapotából Vurstli. - Gyerünk, vegyük le azt a kötést, úgy nézel ki, mint a török szultán mostoha fiának a postása!  Meg amúgy is, hogy akarsz így a kiscsajod elé állni?

   Réka ekkor villámgyorsan a nála jóval magasabb Vurstli felé fordult, mire a fiú észbe kapott és mindkét tenyerét a szája elé nyomta.   Rudolf azonban értetlenül pislogott az ágya előtt álló és szólni nem akaró Vurstlira, majd Rékára, aki még mindig az ajkához szorította a mutatóujját.

 - Most miért titkolóztok előtte? - mutatott Norbert a kórházi ágyon fekvő Rudolfra. - Előbb utóbb úgy is megtudná!  Gyerünk, mondjátok el neki! Vagy elmondjam én?

Réka szemrehányóan nézett barátjára, Vurstli pedig továbbra is befogott szájjal csóválta a fejét, hogy ő egy szót sem fog szólni.  Norbert pedig nem várt sokáig.

 - Na, jó, akkor én mondom el neki - vonta meg könnyelműen a vállait a szőke fiú, ám amikor barátja ágyához fordult, gondterhelten sóhajtott. - Rudolf, tudnod kell arról, hogy Zsófi is itt van a kórházban! 

 - Mi történt vele??

 - Az édesapjával tegnap súlyos autóbalesetet szenvedtek! - vette át a szót Erika. - Az apja belehalt a sérüléseibe, de Zsófi túlélte, de az állapota nagyon súlyos! A lány szívelégtelenséggel született, így az orvosok, az életben maradása érdekében, szívátültetést akarnak! 

Jajj, könyörgöm, csak ezt ne!