A

                              Szerelem

                              bajnoka

   - Túl van már a műtéten? - rebegte Rudolf, akiből akarata ellenére tört elő a sírás. - Jobban van?

Ahogy a fiút, teljes egészében megszállta a félelem és a gyengeség, ezt látván Réka is elsírta magát, majd Erika is a könnyeit potyogtatta.

 - Nem, nincs túl a műtéten, Rudolf - csóválta a fejét Erika. - Mert nincs neki még donorja!

 - Mi az hogy nincs neki? - pattant fel az ágyról a fiú. - Hogy lehetnek ennyire tehetetlenek az orvosok? Ők a milliárdos faszfejek, szerezzenek neki szívet, vagy én tépem ki a mellkasukból!

Amikor Vurstli és Norbert éppen az ágyhoz indult volna, Rudolf figyelmeztetően feltartotta nekik a mutatóujját. Erre mindkét fiú megtorpant.

 - Rudolf, kérlek szedd össze magad! - kérlelte őt az édesanyja. - Azzal senkinek sem lesz jobb, ha elveszíted a fejed!

 Rudolf nem sokáig erőlködött. Visszahullott az ágyra és arcába temette mindkét tenyerét. Csak zokogott és zokogott. Jól éreztem én, hogy Zsófi bajban van!

Azzal lelökte magáról a takarót, s újból az ujját feltartva figyelmeztette a vele szembe álló Norbertet és Vurstlit. 

- Hova akarsz menni? - förmedt rá barátja, akinek indulatossá vált arcából ki lehetett olvasni, hogy akár még tettlegességhez is folyamodna, annak érdekében, hogy Rudolf az ágyában maradjon. - Nincs magánál! Lélegeztető géppel tartják életben! 

- Mellette a helyem! - zihálta Rudolf, akit ezúttal már nem csak a két fiú, hanem húga és édesanyja is próbált feltartani.

 - Rudolf, nem tehetsz semmit! - rángatta az összekulcsolt kezeit Erika, akinek a sírástól már teljesen eltorzult a hangja. 

 - Ne álljatok az utamba! - üvöltötte torka szakadtából Rudolf.

    Erre újabb borzalmasan szúrós fájdalom hatolt a fejébe.   Hirtelen megszédült, de szerencséjére meg tudta magát támasztani ágya szélében, ahonnan egy nagy lendülettel elrugaszkodott s olyan gyorsan surrant át a két fiú között, hogy időt sem adott nekik a reakcióra.  Pillanatok alatt kirohant a kórteremből, miközben fájdalomtól lángoló fejét fogta mindkét kezével.   A nővérkék, akik a kórterem folyosójának egyik szegletében beszélgettek, nyomban a fiú után rohantak. Rudolf hallotta, hogy legalább hatan-heten futhattak utána.

   Szerencsére annyira nem fájt a feje, hogy ne tudja, Zsófi melyik emeleten lehetett.   Csupán egy emeletet futott fel a lépcsőn, majd felérve, lábával erősen berúgta a kemény üveges ajtót, majd mielőtt az becsukódhatott volna, átcsusszant a nyíláson.   Itt már nem rohant, lelassított, de lábaiban még benne volt a futásra készség. 

   Amikor besétált a megfelelő osztályra, a befelé vezető folyosó előtt nem sokkal, két nővérke jött vele szembe.   Amint meglátták, hogy a fiú hosszú betegruhában és vastagon gézzel kötözött fejjel érkezett, hirtelen egymásra néztek és tétlenkedő pillantásokkal próbálták feltartóztatni a fiút.   Mielőtt azonban szólhattak volna egy szót is, Rudolf rajtuk is ugyanolyan könnyedén és gyorsan átsurrant, mint az előbb Norbertet és Vurstlin.   Úgy tűnt, az őt üldöző nővérkéket szépen lehagyhatta, mivel még mindig nem érkeztek meg hozzá, vagy eltévedhettek.

   Az első kórterem ajtaján befordult és ösztönösen a jobb oldalt felsorakozó, négy ágyat bámulta.   Üresek voltak.   Elégedetlenül rántotta el a fejét, s nézte át a velük szemben lévő másik négy ágyat.   Csupán két idős, alvó beteget látott bennük, de Zsófit sehol.   Ekkorra ért oda mellé a két nővérke, akiken az imént átsurrant.

 - Mond csak szépen, téged kerget valaki? - meredt rá az idősebbik nővérke, aki kolléganőjével ellentétben, éppenséggel annyira kordában tudta tartani a félelmét, hogy ha remegő hangon is, de meg merte szólítani Rudolfot.

 - Te mond nekem szépen, melyik ágyon fekszik Tóth Zsófia? - fordult felé határozottan Rudolf, mire a vele szemben álló nővérke, minden ellentmondást mellőzvén a következő kórterem ajtóra mutatott.

 - Gondolom, az elme osztályról szökhettél, de a főorvos úr majd ellátja a bajod.   A következő ajtó, jobbra elfordulsz, első ágy - hadarta gépiesen.

Rudolf köszönés nélkül kikerülte a nővéreket, és ahogy hallhatta, a következő kórteremhez sietett.   Ám amikor belépett, s rögtön oldalra nézett, azt kívánta, bár csak szót fogadott volna Norbertnek és az ágyában maradt volna. 

  Élete szerelme, álmainak gyönyörű hölgye, ott feküdt, látszólag mozdulatlanul s kiszolgáltatott állapotban az ágyon.  Gyönyörű, barna frizurája, melynek minden egyes hajszála mindig lenszálként simította meg az arcát, most minden egyes szál kifakultan terültek szét a feje körül,  másfelé hanyatlott a párnára. 

  Így látni Zsófit, ahogy ott feküdt, orrnyílásaiból kilógó lélegeztető csövekkel, mozdulatlan, élettelen jéggé dermedt testével fekve az ágyon, szinte félelmetes volt.  S mégis elragadóan gyönyörű.  Mozdulatlan arcának, csodaszép nőies idomait látván, még most is hevesen megdobogtatta a fiú szívét.  Mégis, annyira kellemetlen volt ezt a lányt így látni.  Ilyen rászorultan és gyengén. 

- Zsófi - ismételte szinte másodpercenként a lány nevét Rudolf, amint darabos, apró léptekkel közelített az ágy felé.  Szemeiből vízesésként törtek elő a könnyei,  amelyek arcának mindkét oldalán, hosszú patakban folytak le, s hangosan pottyantak a lábfejére.   A fiú pillanatok alatt elveszítette öntudatát, s most megtörten, térdre hullva, a lány ágyához esett és homlokát a mozdulatlan, s jég hideg kézre tapasztotta.   Egyre csak sírt.   A fájdalom, ami most elárasztotta testének minden egyes porcikáját, annyira elgyengítette, hogy még a fejét sem tudta felemelni Zsófi puha kezéről.   Hosszú percekig ott térdelt és egyre csak sírt. Homlokát, ahhoz az élettelennek tűnő, jéghideg kézhez szorította, ami ami régen, oly finoman és simogatóan megérintette az arcát. Bárcsak most is meg tudnál simogatni! 

   Végül egy mély, határozott hang szólította meg, amitől végre sikerült úrrá lennie teste irányításán s felemelte a fejét.   Két orvos állt a kórtetem ajtajánál.   Az egyik legalább két méter magas, enyhén kopaszodó, szemüveges férfi volt, míg a másik alacsonyabb és fiatalabb, ráadásul első ránézésre, mintha már ismerte volna Rudolfot.   A fiú is könnyedén felismerte őt.   Dr. Szűcs Lóránt volt, aki két évvel ezelőtt, rátalált az utcán az összevert Rudolfra és behozta őt a kórházba.   S azóta, a fiatal doktor semmi életjelet nem adott magáról, egészen mostanáig.

 - Mit képzelsz te magadról, csak úgy bejössz ide? - torkolta le őt a magasabbik orvos, akinek nem csak a magassága volt elismerésre méltó, de még a fizikuma is. Lassan elindult a fiú felé, majd mikor a közelébe ért, a kifelé vezető ajtóra mutatott. - Na, húzzál innen marha gyorsan kifelé, mielőtt szétrúgom a segged!

   Rudolf nagy nehezen felállt, ám nem fogadott szót a nagyhangú orvosnak.   Nem is vette őt komolyan.   Gondolta, csak azért mert talán főorvos, még nem hatósági személy.  Így nagy ívben megkerülte a gorilla alkatú férfit és Lóránt felé vette az irányt.

 - Mikor lesz jobban? - tette fel neki a kérdést Rudolf, aki még a torkában is érezte azt a fájdalmat, ami Zsófi láttán terjedt el benne. 

 Mielőtt azonban Lóránt engedelmesen válaszolhatott volna, a magas orvos újabban rákiabált Rudolfra, amitől még ő is megugrott félelmében.

 - Takarodjál ki innen, a fenébe, semmi közöd nincs hozzá!!!

   Rudolf szembefordult a magas, nála jóval magasabb férfival s bátran a szemébe nézett.   Érezte, hogy ilyen alkalom még soha sem adódott az életében, s azt is, hogy ezt most nagyon meg fogja bánni, de akkor sem engedhette meg, hogy csak úgy kirakják őt, válasz nélkül a kórteremből.

 - Azt kérdeztem, mikor lesz jobban? - mutatott Rudolf az orvos háta mögött lévő ágyra, mire a férfi az ujjait felmutatva készült elszámolni háromig. 

 - Mire hármat számolok, eltűnsz innen, vagy úgy bebugyolállak egy kényszerzubbonyba, amit még jövő karácsonyra sem fognak leoperálni rólad, te taknyos!

Rudolf ökölbe szorította kezeit. Ha szép szóval nem, de akkor majd másféle módon megtanítalak választ adni!

  Mielőtt elindulhatott volna a férfi felé, Lóránt elkapta az ökölbe szorított kezét és nagy erővel kihúzta őt a kórteremből.   A fiú olyannyira beszámíthatatlan állapotba került, hogy amíg a fiatal doktor éppen egy másik kórterembe rángatta át, ő mindaddig mereven nézett a magas orvosra és veszettül a fogait csikorgatta.   Végül bevezette őt Lóránt egy üres kórterembe, hangosan becsapta maguk mögött az ajtót, Rudolfot pedig leültette a hozzájuk legközelebbi ágyra.  

- Szörnyen fáj a fejem - lihegte Rudolf.

   Lóránt hanyatt fektette az ágyon, majd pillanatok alatt, egy pohár vízzel jelent meg a fiú előtt.   Rudolf értetlenül pislogott a férfira, hiszen még arra sem emlékezett, hogy kiment volna a kórteremből, de már vissza is érkezett. 

 - Igyál - tolta a pohár vizet, Rudolf orra alá. - Sokkot kaptál! 

   Rudolf néhány korty után visszahajtotta fejét a párnára és próbálta megnyugtatni, még mindig remegő végtagjait.   Jelen pillanatban még ő maga sem tudta megmagyarázni, hogy mi történhetett vele.  Teste úgy reszketett, mintha egy jégkockákkal teli ágyba feküdt volna.    A fiatal orvostól kapott víz azonban, kissé megnyugtatta, könnyebben tudta venni a levegőt és mellkasában lüktető dühét is csillapította.

-  Meglep, hogy újra látlak! - dunnyogta a fiú, mire Lóránt ünnepélyesen rá mosolyogva, a gallérját igazítgatta.

 - Igen, az embert gyakran érik meglepetések, nem igaz? 

 - Az attól függ, milyen formában!

 - Egy régi, jó barát váratlan felbukkanását, hogy neveznéd másképpen?

A pontos válasz helyett, Rudolf felült az ágyon és vérvörös szemekkel meredt a fiatal orvosra.

 - Ne térjünk el a témától! Miért nem akarjátok megmenteni?

 - Most te kiről beszélsz? - hajolt közelebb hozzá Lóránt, akinek az arcáról, azon nyomban eltűnt a mosoly, helyette pedig érthetetlenséget tükröző idomok látszottak.

 - Arról a lányról, aki ott fekszik azon az ágyon és tehetetlenül vár egy új szívre! - mutatott a kifelé vezető ajtóra Rudolf, s érezte, hogy a harag újból elködösíti a tekintetét. Próbált rajta pedig uralkodni, ám Zsófi állapotának látványa, folyamatosan pumpálta belé a dühöt.

 - Rudolf, minden orvos a lány életéért kockáztat, de ha nem találnak új szívet, akkor ők sem tudnak mit csinálni! Egyenlőre nincs donorja! Megértem hogy fontos neked, de ettől még nem hibáztathatod az orvosokat!

Lóránt határozott és őszinte szavai után, Rudolf tehetetlenül hanyatlott vissza az ágyra.   Úgy érezte, mintha most is Vingendorf ágyában feküdne. Mivel a pszichológussal való beszélgetésekről megmaradt emlékei, viszonylag megnyugtatták, így arra gondolt, Lórántnak is elmondja, mindazt ami jelenleg a nyelvén volt. 

 - Tudod, úgy érzem hogy én nekem, csak ő mellette van helyem az életben! Mintha a sors arra a célra küldte volna a világra, hogy engem boldoggá tegyen! Egyszerűen olyan erős kötődést érzek iránta, már csak egy puszta gondolataimtól is, amelyben ő szerepel, hogy úgy érzem, minden akadályt le tudnék érte győzni! Ezt az akadályt is le akarom! Meg akarom őt menteni! Azt akarom, hogy visszakapja az életét, mert ennek a lánynak, a szeretet és a törődés jelenti a lételemeit! Szüksége van egy szerelmes csókra, egy erős ölelésre! Nekem, pedig ő rá!

 - Szerelmes vagy belé, igaz?

Rudolf arcán ekkor széles mosoly jelent meg, ami nem csak az arcát, hanem a lelkét is megtisztította, a rossz érzéseitől.

 - Úgy érzem, igen! Éppen ezért is fogom azt tenni, amit most teszek! Neki adom a szívemet! Most már van neki donorja!

Majd felállt és eltökélten fordult a leeső állú Lóránt felé, aki ezúttal még levegőt is elfelejtett venni. Arcának furcsa állásától, leesett róla a szemüveg és a cipőjére esett, ő azonban nem hajolt le érte, még csak oda sem nézett. Mindvégig döbbenten bámult Rudolfra.

 - Rudolf... - dadogta zavarosan a fiatal orvos. - Te tudod egyáltalán.....hogy mit....beszélsz?

Mire Rudolf türelmesen megvárta, míg Lóránt befejezi a mondatát, elégedetten csípőre vágta kezeit és így szólt.

 - Azt hiszem, pontosan tudom, hogy mit kell tennem! 

 - Nem adhatod neki a szívedet! - vitatkozott vele Lóránt, mivel sikeresen felülkerekedett zavarodott állapotán, így minden akaratával azon volt, hogy lebeszélje Rudolfot, a meggondolatlan ötletről. - Gondolj a családodra, gondolj a jövődre!

 - Nem érted Lóránt? - vágott a szavába Rudolf, miközben arcán szélesedett a mosoly, ami lelkének teljes megnyugvását jelképezte nála. - Én nekem Zsófi jelenti a jövőt! Mit gondolsz, vicceltem amikor az előbb kiöntöttem neked a lelkemet? Nem! Komolyan gondoltam! Ez a lány az én múltam, jelenem és jövőm! Mert mindháromban, jelentős szerepet töltött be! Nem hagyom őt meghalni! 

 - Ebből elég! - húzta el vízszintesen a jobb tenyerét maga előtt Lóránt, mintha azzal elvágott volna egy képzeletbeli kötelet. - Nem csinálsz butaságot! Ilyen őrültséget, még életemben nem hallottam! Értelmes, okos és talpraesett srácként ismertelek meg! Vannak szerető szüleid, rendes családod, kiválóan helytállsz a sportágadban, és mindezt egyik pillanatról a másikra el akarod dobni?

   Rudolf nem lázadt fel a fiatal orvos szavai ellen.   Bár kissé lüktetett benne a feszültség, hogy hamarosan ismét elveszíti a fejét és akkor ágyastól felborítja a vele szemben álló doktort.   Erre azonban nem került sor.   Csak állt, csípőre tett kézzel, arcán elégedett mosollyal és csak pislogott az indulatoktól duzzadó arcú Lórántra. 

 - Rendes család, szerető szülők, sport - ismételgette elismerően Rudolf. - Sajnos, nem tudok ezekre gondolni, amikor azt látom, hogy a szerelmem a másik kórteremben haldoklik! 

Amikor hátat próbált volna fordítani, Lóránt odaugrott hozzá, elkapta Rudolf jobb karját és visszarántotta maga elé. 

 - Kérlek! - vicsorogta az arcába Lóránt. - Ne csináld ezt! Megértem, hogy hős akarsz lenni, de ezzel nem oldasz meg semmit! 

 - Hős? - nézett rá, homlokát ráncolva, Rudolf. - Nem, Lóránt, nem vagyok hős! Én bajnok vagyok! A Szerelem bajnoka!

Azzal határozottan kirántotta a karját, Lóránt egyre csak gyengülő szorítása alól, s hátat fordítva, elhagyta a kórtermet.