A

                              Szerelem

                              bajnoka

    Az elkövetkezendő hét első napját, azzal kezdte, hogy elment Vingendorf úrhoz.

 Hiába sütött száz ágra a nap, hiába jött meg bankszámlájára a fizetés, minden apróbb pozitívum, ami érte, hiába való volt számára.  Amikor a pszichológus úr ajtót nyitott neki, arcán a tőle megszokott tapasztalt, nyugalmas mosollyal üdvözölte, mint ahogy általában szokta.

 - Elnézést hogy múlt héten nem jöttem - bólintott felé Rudolf, elnézést kérően.

Vingendorf úr, összehúzta szemeit és a levegőbe legyintett.

 - Az ember nem lehet mindig mindenütt ott - majd arcára barátságos mosoly virult és a háta mögé mutogatott. - Gyere nyugodtan, éppen most főztem kávét! 

   Vingendorf úr mindig is szívesen látta Rudolfot.   Ha a fiú számára volt valami, ami jelen pillanatában a legjobban esne, akkor az egy tapasztalt pszichológussal való beszélgetés volt.   Pont erre volt most szüksége. 

Mint ahogy eddig, most is a konyhába vették útjukat először.  Ott Vingendorf úr kitöltötte kisebb bögrébe a kávét és átnyújtotta Rudolfnak. A fiú ellentmondás nélkül kortyolt bele.  Nem tartott attól, hogy esetleg cukor helyett, só lett volna benne.

    Átmentek a nagyszobába, ahol a pszichológus út elfoglalta helyét a nagy fotelban, Rudolf pedig lehanyatlott a hosszabb fekete ágyra.  Ujjait összekulcsolta és a mellkasára helyezte tenyereit.  Ezután sóhajtott egy nagyot.

 - Ha én írnám életem könyvét, nem azzal kezdeném, hogy "hol volt, hol nem volt" hanem hogy egyszer volt és nagyon remélem, hogy ehhez hasonló, soha többet nem lesz - majd oldalra fordult, ugyanis kíváncsi volt a férfi reakciójára.

 - Halljam - intette tovább Vingendorf úr.

 - Tizennyolc éves koromban, éppen egy szórakozó helyen voltam, amikor odajött hozzám egy gyönyörű lány, aki táncra hívott engem.  Elmentem vele.   Pedig elhatároztam, hogy örökre elfelejtem, hiszen korábban mindig zaklatott, hogy így meg úgy volt szerelmes belém! 

- Álljunk csak meg - emelte fel a mutatóujját Vingendorf úr, s arcán, ahol eddig az értetlenség, most a határozott ellentmondás indulata feszült. - Megbeszéltük, hogy elfelejted ezt a lányt!  Tudod mit mondtam!  Ez egy méreg, ami szépen lassan, felemészt téged!

   Rudolf ezúttal erőt vett magán. Soha nem fogom őt elfelejteni!

Felült az ágyon, s mindkét kezével, erősen a szélébe kapaszkodott.

 - Nem ő jelenti számomra a mérget! - rázta meg a fejét és szinte zihált, ahogy az éveken át, elfojtott érzelmek, most hirtelen kitörni készültek belőle. - Hanem az órák, a napok, a hetek, a hónapok, melyeket nélküle töltök! Nem tudok egyszerűen nem ő rá gondolni, hiszen szeretem! 

 - Az előbb azt mondtad, hogy korábban le akartad őt rázni! - ismételte meg Vingendorf úr, a nemrég elhangzott mondatot, ám nem ezzel koránt sem tudta megtántorítani Rudolfot.

 - Mert tartottam tőle! - majd ekkor mutatóujjával, erősen a mellkasára koppintott. - Később rájöttem, hogy az saját érzéseimtől tartottam, amiket nem mertem neki kitárni!  Már akkor is szerettem őt!  Tetszett, ahogy általános iskola alsóban, az órák közti szünetek alatt, folyton odajött hozzám és kedvességből nyalánkságokat hozott nekem!  Tetszett, hogy még egy béna viccemmel, amin még talán a kutyám sem nevetne, de őt mindig sikerült vele megnevettetnem!  Tetszik, hiányzik, szerelmes vagyok belé!

  Vingendorf úr türelmesen végighallgatta Rudolfot.   Természetesen voltak véleményei, melyek mind, Rudolf érzései ellen szóltak, mégis mindet kikerülvén, egy kérdéssel állt elő.

 - Mit gondolsz, mit fog gondolni, ha ismét a szeme elé kerülsz?

- Nem érdekes - intette le a kérdést rögtön, Rudolf. - Csak az számít, hogy vele lehessek!  Nézze, lehet, hogy most ez így hirtelen és váratlanul jött, lehet hogy ha elmennék Ceglédre, már másnap jönnék is vissza csalódottan, de higgye el, nekem megéri!  Mert látom őt!  Látom, Zsófit!

Vingendorf úr olyan lassan görbítette mosolyra az ajkát, hogy Rudolf szinten nem győzte kivárni. 

 - Zsófi - ismételte meg halkan a lány nevét a pszichológus úr.

 - Igen - bólogatta Rudolf. - A világ leggyönyörűbb lányának a leggyönyörűbb neve!

   Rudolf sosem érezte még magát, ennyire eltökéltnek.  Ezúttal nem voltak kételyei az általa meghozott döntései felől, nem akart rágódni rajtuk, biztos volt önmagában.  Ezentúl sosem fogja magát emészteni, a megoldhatlan lelki problémái miatt. 

    Talpra állt s odasétálva Vingendorf úrhoz, tisztelettudóan kezet rázott vele.  Látszólag a pszichológus úr, amióta vendégül láthatta Rudolfot, mindig is erre a pillanatra várt.  Büszkén mosolygott a fiúra s a kezét nyújtotta neki. 

 - Köszönöm, hogy meghallgatott, Vingendorf úr! - hálálkodott Rudolf.

 - Én köszönöm, hogy segíthettem visszaadni neked a lelked!

Így hát Rudolf, kész tények elé állította magát.   A héten, részt vesz minden edzésen és szombaton, azaz a nagy Pesti rangadón, pályára lép a rivális Újpest FC ellen.   Vasárnap pedig vonatra száll és irány Cegléd.