"Minden jó

               úgy kezdődik el,

                           hogy tudjuk jól,

                                            majd véget ér"

    Mire kilépett a folyosóra, egyszerre több láb dobogását hallotta.  Azt látta, hogy a korosztályra, két nővérke kíséretében, egyszerre négy magas orvos sietett be. Köztük a gorilla alkatú férfi, aki ezelőtt majdnem rátámadt Rudolfra, most azonban még csak annyira sem pazarolta az időt, hogy az előtte ácsorgó fiúra nézzen.
    Zsófi kórtermébe futottak be mindannyian és heves, kapkodások közepette, egymást türelmetlen szavakkal megilletve, láttak munkához. Rudolfnak fogalma sem volt arról, hogy mit csinálhattak, de mivel már első megérzésére, mellkasa újból lüktetni kezdett a dühtől, így ösztönösen elindult futva a kórterem felé.    Amikor elérte volna, az egyik orvos szándékosan becsukta előtte az ajtót.   Ő erre azonban kinyitotta és Zsófi ágya felé fordult.   A lány ágya melletti gép, vészjóslóan és hosszan sípolt. Rudolf nem volt tisztában az orvosi műszerekkel, annyit azonban ő is le tudott pontosan szűrni, hogy ha egy beteghez biztosított gép hosszan sípol, akkor az, semmilyen esetben sem jelent jót.
 - Mi történt vele? - kérdezte kétségbeesetten Rudolf.
Kérdésére azonban nem csak hogy nem válaszolt senki, de még csak oda sem figyeltek rá.   A sietős mozdulatok, egyre nyugtalanabb szóváltások elnyomták Rudolf fejvesztett kiáltozását a kórteremben.  Az ágy melletti gép, azonban még mindig hangosan és hosszan sípolt.
 - Szólaljon már meg valaki!!! - üvöltötte Rudolf, szinte már torka szakadtából.

  Továbbra sem sikerült felhívnia senkire a figyelmét, csupán tétlenül állt, remegő lábakkal az ágy szélén, míg könny áztatta szemeivel, Zsófi mozdulatlan s falfehér testét figyelte. A látvány, hogy a lány, akit a legjobban szeret a világon, s a tudat, hogy mégsem tud segíteni az életén, olyannyira elgyengítette, hogy lábai egyszer csak összecsuklottak alatta.
   A földre zuhant, de abban a pillanatban hogy homloka a talajnak ütközött, már készült is volna talpra állni.   Összeszedvén minden erejét, az ágy szélébe kapaszkodott s felemelkedett.  

    Ekkor azt látta, hogy az egyik orvos, egy furcsa, fekete színű gépet, azaz defibrillátort csatlakoztat Zsófi ágya mellett lévő géphez.   Ezután a gépen található SOKK gomb megnyomására utasította az egyik orvost, majd közben felhívta a körülötte álló, tetőtől-talpig verejtékben úszó kollégáinak a figyelmét,  hogy a gomb megnyomása után, ne érjenek a beteghez s álljanak odébb.  Miután mindenki szót fogadóan intett, az orvos, a tenyereire húzta a műszer kellékeit, melyek egy-egy kábellel voltak biztosítva a defibrillátorhoz.   Az orvos, mielőtt még engedélyt adhatott volna kollégájának, a műszer elindítására, sóhajtott egy nagyot: látszott rajta, hogy ha volt valami, amitől még orvos létére ő is megrémült, akkor az ennek a műszernek a használata.
 - Sokk! - kiáltotta el magát határozottan.
  Erre a szóra a két nővérke, és a két orvos, akik ebben a helyzetben csak ingerült arccal s tehetetlenül tudtak ácsorogni, hosszan hátraléptek, míg kollégájuk, egyszerre két mutatóujját is a műszer paneljén található gombra nyomta.
  Amint a két tapadó korongszerű tárgy Zsófi mellkasához ért, a defibrillátor aktiválására, a lány egész teste megugrott az ágyon.   Ám nem tért magához.  Az egyetlen, rövidke kis pillanat, amikor a műszer sokkoló hatására, mozdulni látszott a teste, már hanyatlott is vissza az ágyra, s ugyanolyan mozdulatlan és merev maradt, mint azelőtt.
    Az orvosok azonban nem adták fel.   A sokkolás után, mesterséges újraélesztést alkalmaztak Zsófin.   Ám a sikertelen próbálkozások, az egymás felé irányuló goromba szavak, csak egye jobban kivette az erejüket.   S mivel mind a négy orvos másképpen akarta megoldani a látszólag megoldhatatlan helyzetet, így munkájuk, hamar vitába torkollott.   

    Rudolf, akinek a sírás és a megállás nélküli üvöltözés annyira kivette az energiáját, hogy még két kézzel is alig tudta magát tartani a kórházi ágy szélén, csak lógott ott tehetetlenül és minden pillanatban Zsófiért könyörgött.   Könnyekkel eláztatott arcát, már java részt úgy eltorzította a fájdalom, hogy akár rá sem lehetett volna ismerni.
 - Könyörgöm, mentsék meg! - üvöltözte megállás nélkül. - Nagyon szépen kérem, ne hagyják meghalni! Kérem! Mindent megteszek érte, csak ne hagyják őt meghalni, nagyon kérem! Zsófi, térj magadhoz! Kérlek! Nagyon megbántam, amiket veled műveltem, hogy olyan csúnya dolgokat mondtam neked! Nem érdemelted őket Te ennél sokkal többet jelentesz nekem! Életben kell maradnom, érted? Életben kell maradnod, mert kellesz nekem! Nagyon kérlek, könyörgöm, térj magadhoz, ne hagyj itt engem! Szeretlek! Szeretlek téged, Zsófi!!!
    Az orvosoknak, azonban már a harmadik újraélesztési kísérletük fulladt kudarcba.   Hiába siettek, hiába próbáltak, a lehető legnehezebb helyzetükben is alkalmazkodni egymás elvárásaihoz, már a lány állapotán és a hosszan sípoló gép hangján, nem tudtak változtatni.   Egy pillanatra megálltak és mind a hatan, leeresztett fejjel néztek maguk elé, néma csendben.   Ezután az orvos, aki minden erejével Zsófit próbálta újraéleszteni, elfordult az ágytól és dühösen a földhöz vágta a defibrillátor kellékeit.    S még beléjük is rúgott egyet.   Rudolf mindezt elnémultan, nagyra nyílt s kisírt szemekkel követte figyelemmel, majd fejét jobb és bal irányba forgatta, amint elhaladtak mellette az orvosok és a nővérkék. Hirtelen felpattant, hiszen fogalma sem volt róla, hogy miért akarták abbahagyni az újraélesztést.
   Akaratosan a kifelé vezető elé állt, testével pedig feltartva mind a hat kórházi dolgozót.
 - Mit képzelnek maguk? - üvöltött rájuk, immár rekedt hangján s újra előtört belőle a sírás. - Húzzanak vissza mindnyájan és mentsék meg az életét! Mert szükségem van rá! Ha őt hagyják meghalni, akkor engem is!
    A vele szemben álló orvosok csak a fejüket csóválták.   Nem szóltak Rudolfhoz, nem szálltak vele vitába, még az a nagydarab férfi sem, aki nem sokkal ezelőtt majdnem nekiment.   Ő is csak az orrát lógatta, majd szemüvegét levéve, kórházi köpenyének ingujjába törölte könnyező szemeit.   A nővérkék hamar kiszöktek Rudolf hónai alatt, majd hamarosan tértek is vissza papírokkal, melyek Zsófi adatait tartalmazták.
 - Ugye nem hagyják őt meghalni? - ragadta meg Rudolf annak az orvosnak a grabancát, aki ezelőtt megállás nélkül küszködött a defibrillátorral. - Nagyon kérem!
 - Sajnálom, fiam! - csóválta a fejét az idősödő orvos, akinek elcsukló hangjában az őszinte sajnálat hallatszott. - Már nem tehetünk érte semmit. Megállt a szíve.
   Erre Rudolf elengedte az orvost.  Vele együtt, mintha a testét összetartó izmok is elengedték volna magukat.   Egyik pillanatról a másikra kiment testéből az erő, lelkében az összes eddig átélt jó és a helyét hatalmas fájdalom és gyengeség telitette meg.   A földre zuhant, összecsuklott, és sírt.    Közben hallotta, hogy a nővérkék, szipogva diktálják egymásnak Zsófi teljes nevét, a lakhelyét és a fontosabb adatait.   Rudolf hallott valamit, amiből semmit nem tudott kikövetkeztetni, látni meg nem látta, mert a fájdalom, egyszerűen nem engedte mozdulni.   Azt hallotta, mintha a nővérkék több chipses zacskót csörgettek volna az ágy felett, majd minden pillanatban győzködő szavakat mondogattak Zsófinak a túlvilágról.
Nem hagyhatom! Nem engedhetem hogy elhagyjon engem! Ő az enyém és nem veheti el tőlem senki! Még a halál sem!
  Rudolf le küzdötte azt a borzasztó fájdalmat, ami a földre taszította. Felpattant, azaz csak felkelt, hiszen nem tudott még talpra állni, és az ágy felé kúszott.  Ekkor már látta: Zsófit egy hosszú, fekete zsákba illesztik bele, amiből a lánynak már csak a falfehér arca látszott ki.
Istenem! Csak ezt ne!
   Ekkor irgalmatlan hangos üvöltés visszhangzott a kórteremben.   A nővérkék ijedten elrugaszkodtak Zsófitól és hatalmasra nyílt szemekkel meredtek az ágy szélére felkapaszkodó Rudolfra.    A fiú annyira üvöltött, hogy ezzel nem csak távol tartotta a nővérkéket, de a benne rejlő összes energiáját is kiadta.     Amikor az ágy mellé térdelt, minden erejével azon volt, hogy kiszabadítsa Zsófit a rémisztő fekete zsákból.    Erre a nővérkék, nyomban ellenszegülve odaléptek, és leszedték a fiú görcsösen remegő kezeit a lányról.     Azonban úgy tűnt, hogy még ketten is kevesek ehhez a feladathoz, mivel Rudolf egymás után lökte őket félre.     A nővérkék erre segítségért kiáltoztak, s nemsokára visszatértek az eddig odakint tanácskozó orvosok, akik szó nélkül belemarkoltak Rudolf kórházi ruhájának a grabancába és félrehúzták a fiút.
    Rudolf egyre távolabb került Zsófitól, de nem adta fel, próbált küzdeni tovább, annak érdekében, hogy kiszabadítsa a lányt a zsákból.   Még azután is, hogy minden erejét felőrölte az üvöltözés, karjait hosszan maga elé nyújtotta ki, s ujjai végével minden áron el akarta érni az ágyon fekvő lány arcát.   Nem tudott már többé a közelébe férkőzni.   Az orvosok, együtt sokkal erősebbek voltak nála, s a kórterem másik végébe húzták, mindaddig, amíg a nővérkék kapkodva elvégezték a dolgukat.    Ezután pedig Zsófit egy hordágyra emelték, és papírokkal, mindennel együtt, kitolták őt a kórteremből.
    Később, az orvosok is elengedték Rudolfot.   A fiúnak már látszólag elfogyott minden ereje.   Már üvölteni, de még csak egyetlen szót sem tudott szólni, annyira kimerült.    Egy pillanatig ülő helyzetben maradt a talajon, majd végül a bal oldalára borult.   Az orvosok csak úgy otthagyták, nem kísérték őt vissza a saját kórtermébe, de még csak meg sem kérdezték tőle hogy melyik osztályon tartózkodott.   Elengedték és egyedül hagyták az üres kórteremben.
    Rudolf hanyatt fordult a hideg talajon és úgy érezte, hogy ez volt élete utolsó erőfeszítése.   Már nem érezte sem a kezeit, sem pedig a lábait. Nem voltak ott mellette a szerettei, nem segíthetett neki senki ebben a nehéz helyzetben s osztozni sem osztozott vele senki, a fájdalmában. Csak ő rá maradt minden.    S ezzel együtt, az a borzasztó, kegyetlen tudat: hogy Zsófi nincs többé!

                                                                     Befejező rész következik