A

                              Szerelem

                                    bajnoka

     A szörnyűséges hétfői tömegközlekedés ellenére, Rudolf rekordidőt döntve, ért haza.  Általában a pszichológus úr lakásától, egészen az ő lakásáig, olyan negyed óra lehetett az út durván.  Többször is megfordult már a fejében, hogy kerékpárral, biza célszerűbb lenne megtenni, ám tekintettel arra, hogy az NB I-es nagyok között játszik, így az állóképességet növelő gyaloglás mellett döntött. 

   Amikor hazaért, belépve lakása küszöbén, jobb tenyerével ösztönösen a falon kezdett tapogatózni.  Elmosolyodott.  Ilyenkor ugyanis eszébe jut, hogy közvetlen a bejárati ajtó küszöbét átlépve, fent jobb oldalt, a Ceglédi szobájában van a villanykapcsoló.  Itt, a Pesti lakásban, bizony még jó néhány lépést meg kell tenni, egyenesen a nappalijának csaknem a bejáratáig, míg megtalálja a kis előszobának a villanykapcsolóját.

   Amint feloltotta a villanyt, s ledobta a cipőit, a konyhába indult.  A hűtő kisfagyasztó részében kotorászott.  Talált ott fagyasztott csirkemellet, két tálca csirke alsócombot és egy kiló pörköltnek való marhahúst.  Kihajolt a hűtőszekrényből s a fali órára pillantott.  Keserű mosollyal az arcán csóválta a fejét s becsukta a hűtő ajtaját. 

Ma inkább rendelek pizzát! Ez a kevés idő, jó lesz pihenésre!

   Így is tett!  Elővette mobiltelefonját és a kerülethez legközelebb tartozó pizzéria telefonszámát tárcsázta.   Mire a vonal másik végén felvették a telefont, addigra sikerült eldöntenie, milyen pizzát egyen.  Songoku pizza. Sonka, gomba és kukorica.   A legjobb kombináció!    A futár bejelentette, hogy 15 perc múlva már viszi is a megrendelt ételt. 

     Ezután Rudolf besétált a szobájába és elégedetten hanyatlott rá az ágyra.   Olykor még önmagán is ledöbbent, mekkora elégedettséggel tudja őt eltölteni egy doboz pizza.   Vagyis, még soha nem örült azelőtt ennyire egy pizzának.

    Mindkét kezét a tarkója alá helyezte s behunyt szemekkel, eltöprengett azon, hogy vajon hogyan kerülhetett a Ceglédi malomtó széli sportpályától, egészen az NB I-es bajnokságig. Mindig is erről álmodott.

   Bár ha az álma teljesen valóra vált volna, akkor most a Debrecen labdarúgó csapatában focizna.   Ez azonban nem jött neki össze.   Ám tisztában van azzal, főleg amióta elhagyta Ceglédet, hogy az embernek felesleges a jót keresnie a változásban.  Ugyanis ha az mégis beköszönt az életében, az éppenséggel attól lesz jó, hogy váratlanul éri. 

  A Zöld Sasoknak becézett foci csapatban játszhat, nagy esélyük van a bajnoki arany meghódítására, és viszonylag anyagilag is jól keres.  Nincs oka a panaszra.

  Ám amikor a fociedzésnek vége, és az öltözőben ücsörögve, az ablakon kitekintve, amelyen túl virágzó tavaszi fák nyújtóznak a magasba, rögtön szülővárosa jut eszébe.  A Jó öreg Cegléd.  Még ha közel sincs akkora, mint Pest, de otthon mindenki ismerte egymást.  S ha ott a sportpálya öltözőjében, egy fárasztó edzés után bizony sokszor reménykedő gondolatok közepette kinézett az ablakon: vajon fogok én, valaha is a nagyok között focizni?

  Pár perc múlva megérkezett a pizza, amit Rudolf, szinte pillanatok alatt befalt.  Hátralévő falatokkal a szájában, homlokráncolva pislogott a konyhaasztalán kiterült üres pizzás dobozra, miközben a feje búbját vakargatta.  Az előbb ez még tele volt!

  Ezután összeszedte a focis cuccait: mezt, sípcsontvédőket, stoplis cipőit, tisztálkodási szereket, majd mindezt gondosan elhelyezve sport táskájába, útnak indult edzésre.

 A gyalogút, a stadionig olyan csendes, hogy még ha számára időbe is telik elsétálni odáig, de soha nem hallgatott volna közbe zenét.  Élvezte ezt a ritka csendes zónáját Pestnek.  Bizony ritka, mert ez egy zajos város. 

Hófehér trikó volt rajta, alatta koromfekete térdig érő horgásznadrág, ami felsőjéhez hasonlóan, sokkal inkább a nyári öltözködési formához tartozott.  Rudolfnak azonban már az is elég volt, a hosszan tartó, borzadalmas hideg tél után, ha még csak pár órára is, de kisütött a Nap. Így hát ki is használta a tavaszi ruhakollekcióját.

  Az Üllői úti stadion mellett, közvetlen volt egy kisebb fogadó, ami a Klub tagjainak részére szolgált egy kis kikapcsolódást, egy kellemes forró csokoládé vagy esetleg egy hűsítő üdítő erejéig.  Ugyanis egy fárasztó edzés, vagy akár egy vasárnapi bajnoki mérkőzés után, egy ilyen formában történő lazítás sokat jelentett.  Emellett a fogadó meleg konyhás volt, így ugyanúgy szolgáltak fel benne előételeket illetve frissen sülteket. 

  A stadion, csodálatos volt! Magas épület, ami szép, terebélyesen emelkedett ki az Üllői úton, akár egy hegyek közt a legmagasabbik csúcs. Nem csak belül, de kívül is látványos volt. 

   Amikor Rudolf a stadionba lépett, mindig olyan érzés töltötte el, amikor Cegléden lépett be minden alkalommal a városi sportcsarnokba. Természetesen itt nem csak a falak hófehér, hol pedig zöld színét, hanem a helyiségek nagyságát is meg lehetett tőle különböztetni, szülővárosának sportcsarnokától.

  Egy hosszú folyosón sétált végig.  A bal oldalon, falon csüngtek a Klub korábbi focicsillagairól készített bekeretezett fényképek.  Rudolf minden alkalommal megtekinti a fényképeket.  Hiszen ennyit megérdemelnek a még fekete-fehér képen szereplő tehetségek.

  Végigsétált a folyosón, majd ismét balra fordulván, egy felfelé vezető lépcsőn folytatta útját.   Ez vezetett az öltözőbe.   Mire felért egy kétfelé ágazó folyosó elé ért. Gondolkodás nélkül és újfent, a bal oldalt választotta. A jobb oldali folyosó, a Klub vezetőségeinek az irodájához vezetett.

   Mielőtt beérhetett volna az öltözőbe, már messziről hallotta, csapattársai vidám hangját. Pont mint Cegléden.  Az ott megszokott, öltözőbe való lépés előtti csapat moraja, itt is megcsapta a fülét.  Öröm volt hallani.  Még akkor is, ha a csapat jó része, nem magyarul hanem más nemzetiségű nyelven szórakozott.  A Ferencvárosban alapvetően holland származázú volt a vezető edző is.  A csapatban azonban szerepelt orosz, finn, szlovák és brazil játékos is. Persze voltak magyarok is, még ha sokan úgy tartják, hogy az NB-I-es csapatban nincs magyar játékos.  Pedig van, csak kevés.

   Rudolf belépett az öltözőbe, csapattársai erre boldogan köszöntötték őt. Ilyenkor a fiúnak mindig olyan érzése támadt, mintha születésnapján érkezett volna edzésre.  Mindenki kezet fogott vele, üdvözölte, a nem magyar származású játékosok, - akik ugyanazzal a lelkesedéssel fogadták, mostan megérkezett támadó játékosukat - még vállveregetéssel is köszöntötték Rudolfot.  Annak ellenére, hogy ő volt a Fradi legfiatalabb tagja, ugyanolyan tekintélyt szolgált a csapatban, mint mindenki más.  Nem kivételeztek vele.  A csapatba való debütálásakot nem csinálták azt vele, - mint ahogy sajnálatos módon, szinte minden más focicsapatban - hogy nem játszatták bajnokikon.  Minden alkalommal lehetőséget kapott.  S ennek köszönhetően termelt a múlt szezonban 17 gólt, amivel csupán 1 góllal maradt le a gólkirályi címtől.  Még a tavalyi nyári Európa Liga selejtező körében, a skót Glaskow Rangers csapata ellen, a hazai idevágó meccsen is betalált egyszer a kapuba. 

  Emellett, ahogy Ceglédi focicsapatában, úgy itt a Fradinál is megtalálta azt a csapattársát, akihez a legközelebb állt, nem csak mint játékostárs, hanem mint barát.  Odahaza Norbert jelentette neki , itt azonban, Balogh Károly, aki nem csak a Ferencváros csapatkapitánya, hanem Rudolf volt csapattársának a bátyja volt.  Károly, öccséhez hasonlóan kistermetű volt, ám fizikumát tekintve, rengeteg időt szánt testének kondícionállására. Rendszeresen edzett, széles válla, és karjai voltak.  Az izmos, látszólag rombolásra teremtett alakú fiú mögött, egy vajpuha lelkű, kedves és szorgalmas Károly lakozott.

   Rudolf sokat köszönhetett neki.  Károly már korábbról is ismerte őt, persze csak látásból, még amikor a fiú, az ő öccsével focizott Cegléden. Ritkán jött le Ceglédre egy-két meccset megnézni, azt azonban nem felejtette el, ahogy Rudolfot látta játszani.  Amikor egy csapatba került vele, a szárnyai alá vette, megtanította az NB I-es csapatokon belüli technikákra és úgy viszonyult hozzá, mint egy barát. 

    Átöltöztek, felöltötték magukra a csodaszép fehér alapon, zöld csíkokkal áthúzott mezt és lesiettek a pályára.  Baráti hangulat ötvözte most is a csapatot,  úgy mint általában.  A hatalmas pályához kisétálva, Rudolfban szinte minden alkalommal feltámadta bizonyítási vágy.  Összeszorított fogakkal, izzadó tenyerekkel és izgalomtól remegő lábakkal lépett ki az Üllői úti stadion gyepére.  Néhány csapattársa, mielőtt átléphette volna a pálya menti fehér csíkot, egy pillanatra letérdelt, majd jobbjával keresztet vezett magára, s a nyitott stadion mennyezete felé tekintett.  A hol zöld, hol pedig fehér székekkel teli szektorokban, mostanra nem ült senki. Csend volt, nyugalom, akár egy élő golf meccsen. 

   Ekkor megjelent a vezető edzőjük is.   A kreol bőrű, fekete, hullámos frizurájú, negyveneséveiben járó férfi búskomor arcállását, bizonyára nem az éjszakai pankráció mérkőzés műsorváltozása okozhatta, hanem a tegnapi Lombard Pápa FC csapata ellen vívott, hazai 1:1-es döntetlenje. Talán nem csoda, hogy még mindig nem tudta feldolgozni, a bajnokságban éppen a kiesés szélén álló csapat elleni döntetlent.  Sötét s annál is szigorúbb tekintetét végigpásztázta a csapat minden tagján.  Még Károlyon is, akinek köszönhetik azt az egyetlen gólt.  Az edző mögött ott állt egy hosszú, copfos hajú, medve termetű segédedző, akinek mindkét kezében volt egy-egy háló, benne teli focilabdákkal.  Az edző másik oldalán, pedig egy jól öltözött, hátrafésült frizurájú fiatal férfi állt, aki az edző tolmácsa volt. 

  Edzőjük megillettecsapatát, néhány mondattal, melyet ha csapatukból éppenséggel senki sem értett, de a mérges hangnemet és a haragos arcmimikát látván, lehajtották a fejüket.  Majd később, mikor befejezte, oldalra pillantott s várta, hogy tolmácsa mindent elmondjon érthetően a csapatnak.  A fiatalember így is tett.  Előrébb lépett s így kezdte.

- A tegnapi mérkőzésünk teljesítménye, a vicc kategóriába tartozik. Ha a pályán ilyen teljesítményt nyújtunk, akkor nem szándékozom elvárni mindenkitől az edzésre való bejárást! Ha a hetvenhét éves édesanyámat látom így játszani, akkor azt tanácsolnám neki, hogy menjen és íratkozzon be a Lombard Pápa focicsapatába, mert még ott is jobban fociznak! Elsősorban, ami a legfőbb problémám volt a meccsen, az a helytelen labdamegtartás! Ha passzolunk, akkor értelemszerűen figyeljük azt is, hogy hova és kinek megy a labda! Általában az ellenfél, nem adja az ellenfelének a labdát, de sajnos sok ehhez hasonlót láttam tegnap! Ha ez nem megy, akkor visszamegyünk U-6-os szinte és ennek megfelelően gyakorolni fogjuk az alapvető feladatokat, mint például a labdamegtartás! Most pedig 20 kör bemelegítő futás, egy bolyban! 

  A csapat szó nélkül futásnak eredt, a pálya mentén, méghozzá úgy, ahogy az edzőjük utasította, egy bolyban.  Hallgattak.  Nem volt kedvük viccelődni, még csak rá sem mosolygtak egymásra, ugyanis nagyon a szívükre vették, ha edzőjük elégedetlen mondatokkal kezdeményezte az edzést.  A bemelegítő körök után, a segéd edző vezényletével, gimnasztikai gyakorlatokat hajtottak végre.  Miután ez is meg volt, az edző újabb utasítására párba álltak, és mindenkihez került egy-egy labda.  Az edző nem viccelt.  Az edzésen a labdamegtartást gyakorolták.  Látszott rajtuk, hogy olyannyira megviselte őket ez a helyzet, hogy mostanra még csak véletlenül sem tudták a lábaiknál tartani legalább két másodpercig sem a játékszert.  Össze voltak zavarodva, kapkodtak, hiába próbáltak volna bizonyítani edzőjüknek, aki most is a pálya szélén állt, karbatett kézzel és szikrát hányó tekintettel. 

  Az edzés végén, az edző bejelentette, hogy aki akarja, hazaviheti a labdát és aludhat vele, hátha megszokja, hogy a labda a közelében van. Ugyanis az edzés alatt látottakból, egy cseppet sem nyugodott meg. Rudolf, csapattársaival együtt, felsétált az öltözőbe.  Amikor felértek, mindenki előkészítette magának a tusfürdőjét és a törölközőjét és fürdeni indult.  Rudolf is így tett.  A zuhanyozás mindig meghozta a kedvét.     Lemosta róla a kedvtelenítő izzadtságot és tiszta energiával töltötte őt fel. 

   Miután átöltöztek, Károllyal együtt hagyta el az öltözőt.  Károly még az edzés elején üzente neki, hogy ne siessen haza, ugyanis meghívja ebédelni a fogadóban.  Rudolf erre ellentmondás nélkül fejet bólintott. Hiába falt be edzés előtt egy egész doboz pizzát, most is korgott a gyomra.

  Bementek a fogadóba, ahol szinte csak ők ketten voltak a vendégek, és leültek a sarokba, azaz a szokásos helyükre.  A pincérhölgy nyomban odasietett hozzájuk, kiosztotta az étlapokat és felvette az ital rendelést. Ezután elviharzott, de pár másodperc múltán már hozta is a megrendelt Colát és a Tonicot.

- Még egyszer köszi, hogy meghívtál - húzta magához a Coláját Rudolf.

- Nagyon szívesen - biccentett neki Károly, aki barátja hangneméből, most is rögtön kiszúrta a szomorúságot. - Remélem ettől jobb kedved lesz!

- Most is jó kedvem van -jelentette be méregtelenül Rudolf, miután hosszan az üdítőbe kortyolt.

- Ne haragudj, de nem úgy veszem észre - húzta a száját Károly, majd kényelmesen hátradőlt és karbatette kezét. - Tudom, ezt már unalmas tőlem hallani, hiszen szinte mindig ezt mondom, de tudod, amit meséltél nekem arról a lányról, aztán ami történt veletek és most itt vagy már kereken két éve, nem is tudom hogy mit mondjak. Hiányzik?

  Rudolf is hátradőlt, pont azzal a lassú mozdulattal, mint ahogy Károly. Ám, nem tette karba a kezét.  Szándékosan várt a válasszal.   Bár a nyelve hegyén volt, úgy gondolta mi lenne, ha ezúttal az ellenkezőjét mondaná. Magához vette a Coláját, belekortyolt s így szólt.

 - Igen - felelte, majd a nyelvére harapott, amiért ezúttal sem ment neki a füllentés.

- Tudtam én - mosolyott rá Károly. 

- Meg se kérdezd, bele se kezdj, nem fogom megkeresni - emelte fel a mutatóujját Rudolf, közben próbálta megőrizni nyugalmát.  Károly, tömzsi termetének ellenére, lenyűgözően tudott uralkodni magán.   Vagyis, inkább csak nem szerette a hangos szavakat, a kiabálást és az idegeskedést, ezért is lehet, hogy ő mindig ója nyugalmának állapotát.

- Pedig én látom rajtad! Amikor belépsz az öltözőbe, vagy amikor elindulunk bemelegítő futásra, de főleg akkor látom rajtad hogy hiányzik, amikora a mérkőzés kellős közepén a szurkolótáborra nézel.   Mintha ott akarnád keresni.   Szerinted tudja, hogy itt játszol?

    Rudolf elengedte a füle mellett barátja utolsóként hallott kérdését, azonban az előtte szólókban tökéletesen igaza van.   Mindig, ha kimegy a bajnoki mérkőzéseken a pályára, nyomban körülnéz a szurkolókon. Mindenütt csak artikulátlanul üvöltő fejeket, sört vedelő és éppen büffögni készülőket és csendben szotyolázgatókat lát, de sehol nem...sehol nem látja azt a gyönyörű, barna szempárt, melyben mintha ezt esthajnal csillag ragyogna. Azt a mosolyt, amely az ő önfeledt vidámságát tükrözi, s egyúttal szerelmes lángot gyújt az ő szívében. Nem. Nem lát még csak ehhez hasonlót sem, hiába is keres.

- Nézd - hajolt hozzá közelebb Károly, s megvárta, míg Rudolf nagynehezen elrugaszkodik a gondolataitól és barátjára vezeti bamba szemeit. - Ha akarod, elkisérlek Ceglédre, látom nincs hozzá elég bátorságod, de ne emészd magad! Te mindent megtettél! Már azzal nyertél nála, hogy felálltál ősszel mindenki előtt arra a színpadra!

- Kudarcot vallottam, Károly - sóhajtozta erre kedvtelenül.

- Nem! Nem te vallottál kudarcot! Hanem az a lány! Mert nem tudta akkor elmondani neked, hogy mit érez irántad!

- Mert ott volt a pasija, hát nem figyeltél rám? - horkant fel Rudolf.

Károly megcsóválta a fejét.

- Ez butaság! Most ott volt érted, de ahogy elmesélted, sírva fakadt! Most ha neked van egy barátnőd és az exed feláll érted a színpadra, elmondja hogy mennyire szeret téged, és te erre sírva fakadsz mert annyira meghatódsz, akkor melyikőjüket választod? Az exed, vagy a barátnőd?

- Mittudomén, a lányoknál ez egészen másként zajlik, Károly! - húzta el a fejét Rudolf.

- Most ezt úgy mondtad, mintha a lányok egy egészen külön faj lenne!

- Mert azok is! - vonta a vállát Rudolf.

- Ez butaság! - legyintett Károly. - Ugyanolyan érző, szerető szívek, mint te vagy én, akik másra sem vágynak csak egy olyan fiúra, mint te! Mert te igenis vetted a fáradtságot és felmentél arra a színapdra! 

- Még érző, szerető szívek, te jó ég, honnan vetted ezt a langyi szöveget? -mosolyogta meg barátja kijelentését Rudolf, mire Károly is mosolyogni kezdett, de aztán hamar komorra váltott az arca.

- Én csak azt akarom mondani, hogy én szerintem, amit te átéltél vele, az is egy mérkőzés volt! Az első félidő kezdetekot összemelegedtetek, de te ellökted őt magadtől, ám a hajrában megpróbáltad visszahódítani. Félidő! Nem kudarc, hanem félidő! Míg mindketten szusszantok, az érzelmeitek felfrissülnek és bizony mindketten érezni fogjátok, hogy mi számotokra a legfontosabb! A második félidő, még csak ezután kezdődik! Ez rajtad áll!

 - Miért pont rajtam? - csattant fel Rudolf, mire Károly töretlen nyugodtsággal válaszolt.

- Mert te vagy a lovagja! Egy lovagnak pedig nem szabad feladnia!

  Rudolf dühösen szuszogott maga előtt.    Emellett csodálta Károlyt.  Nem csak hogy lelkesíteni próbálta őt, de mindvégigúgy megőrizte a nyugalmát, mint ahogy eddig még soha senki.   Ez a fiú tud valamit! 

- A pszichológusom ma azt mondta, hogy próbáljam őt elfelejteni - szólalt meg Rudolf, miután a pincérhölgy megérkezett s felvette az étel rendelésüket.

- Nézd, barátom, én vagyok pszichológus - emelte fel a tenyereit szabadkozva Károly. - Én pedig azt látom, hogy már ha csak rá gondolsz, ez a lány, mintha gyógyszer lenne a számodra! Egy beteg ember, pedig nem gyógyul meg gyógyszer nélkül!

Az én betegségemre már pedig feltalálták a gyógyszert, csak nem nekem!