A

                         Szerelem

                                bajnoka

-          Szia, Rudolf! – integetett neki jókedvűen Móni. – Úgy gondoltam, megleplek egy kis reggelivel, aztán láttam, hogy még aludtál, így inkább nyitva hagytam az ajtódat, hogy a finom illatokra ébredj!

-          - Ez kedves tőled! – bólintott köszönetnyilvánítóan Rudolf. – Először megijedtem, amikor megláttam, hogy nyitva az ajtóm, azt hittem betörtek!

Móni ekkor felnevetett, majd saját magára mutatott.

-          Csak én törtem be! Aludtál, mint a bunda! Remélem nem baj hogy már reggel eljöttem!

-          Nem, dehogyis! – tette ki maga elé tenyereit Rudolf, mintha egy láthatatlan fal elől tolta volna el magát. – Valóban megéreztem az illatokat és hálás vagyok, hogy reggelivel vársz!

-          Ez természetes – mosolygott rá Móni. Néhány pillanatig tétlenül és persze szótlanul néztek egymás szemeibe, míg végül a lány ijedten a háta mögé nézett. – Öhm, közben sütöm ám a csirkemellet, de ülj le nyugodtan! Mit szeretnél inni? Teát, kakaót, kávét?

-          Majd egy kakaót, de ráérsz akkor elkészíteni, amikor már kész van a reggeli – foglalt helyet a konyhaasztalnál Rudolf.

  Érezte, hogy egyre jobban kezd felébredni, amit persze nem a hamarosan elkészülő kávé illata okozza, hanem a tőle, néhány méterre neki háttal álló, gyönyörű női testalak.   Szuszogásai egyre hosszabbak elnyúltak, miközben heves gondolatai már egészen Móni levetkőztetéséig sodorták.   Amikor Móni lehajolt a lábánál lévő szerkényhez, kinyitván annak ajtaját, egy áttetsző tálat vett ki onnan.   Rudolf minden pillanatot figyelmesen követett a szemeivel, azonban valami furcsát észlelt az egészben.   Miután Móni kivette az üvegtálat, még nem egyenesedett fel, hanem hátranézett Rudolfra.   Az a kéjes, nőies mosolya oly maga mutogatóan látszott.   Úgy itta be magába a fiú tekintetét, mintha tiszta energiaként hatott volna rá. Olyan csinos volt.

  Móni végül felegyenesedett, Rudolf pedig kényelmesen hátradőlve, könnyelműen megjegyezte.

-          Ha sokáig nézel, a csirkemell odaég!

-          Jól hallottam? Valaki aggódik az ennivalóért?

-          Csak sajnálnám, ha kárba veszne a sok finom falat!

-          Finom falat? Honnan veszed, hogy ezek finomak lesznek?

-          Onnan hogy a te kezeid munkája!

  Móni felsóhajtott és jóleső mosollyal az arcán fordult a gázrezsó fölé. Miután megállapította, hogy a csirkemellek már eléggé megsültek, eltekerte a serpenyő alatt a kapcsolót.    Mielőtt átszedte volna a frissen sült húsdarabokat átszedni az üvegtálba, megfordult, és szerényen Rudolfra nézett.

-          Édesanyád szerint, jó hatással vagyok rád!

A fiú előredőlt és könyökével megtámasztotta magát az asztal szélén, állát pedig a tenyereire helyezte.

-          Gondolom elmesélted neki a kapcsolatunk történetét is, amit ő szívesen meghallgatott! – felelte félkedvűen.

-          A nők, már csak ilyenek! – tárta szét a karjait Móni, színpadias mozdulattal. Rudolf néhány pillanat erejéig, magabiztos tekintetével méregetni kezdte Mónit, aki hasonló bátorsággal a mosolyában tűrte a fiú nézését.

-          Lehet egy kérdésem?  - szólalt meg végül Rudolf.

-          Tedd hát fel!

Ismét hátradőlt a székben és igyekezte magát mindennél hatékonyabban előadni, mintha egy igen előkelő zsűri tag lenne.

-          Bejövök még neked?

  Még saját maga sem hitte el, hogy ezt most valóban megkérdezte Mónitól.   Utólag már úgy érezte, hogy csak a múlt emlékei kényszerítették volna, ő igazából ezt meg se szerette volna kérdezni.

Mivel már nem volt visszaút, így a szék háttámlájának támaszkodva, karba tett kézzel ült és várt a válaszra.   Móni azonban egyszerűen és zavartalanul válaszolt, persze kérdéssel.

-          Ha válaszolok, az változtatna közöttünk valamit?

-          Ha akarod igen, ha akarod nem! – vonta meg a vállát Rudolf.

Móni komorra változott arcára ismét visszatért az a boldog mosoly, amely nélkül szinte képtelen volt létezni.   Ez a mosolyt ő olyan szívesen hordta arcán, mintha egy hétköznapi karóra lett volna.

-          Akkor igen! – biccentett egy előkelő kacsintással a lány.

  A finom reggeli, mintha újult energiaként töltötte volna fel Rudolfot. A falatozások közben, olykor egymásra néztek, de csak egy mosolyt ejtettek arcukon, hangot nem.

  A reggeli után, Móni kicserélte a fiú térdén a kötést.   Rudolf oda, se mert nézni, nem akarta látni a sebét, de még hallani sem, ahogy a rátapadt géz leválik a lábáról.   Mindenesetre élvezte Móni finom kézmozdulatait, amint óvatosan körbetekeri friss gézzel, a műtött térdet.

   Ezután a nappaliba indult, ahol  kényelmesen elhelyezkedett a széles franciaágyon, ahol mindkét oldalát körültapogatózva, a tévé távirányítóját kereste.   Sikertelen tapogatózásai következtében már azt érezte, hogy tenyere Móni jobb combjára került.   Zavaros pislogások közepette próbált szabadozni Móninak, aki csak hanyatt fekve, tenyereit az arcába temetve nevette meg a kínos történteket.

  Rudolf még a füle töveiben is érezte, azt a melegséget, ami elárasztotta őt akkor, amikor lágyan megfogta Móni combját.   Szégyellte magát emiatt, jobban odafigyelhetett volna, hogy hova nyúl, azonban nem bánta meg.   Látván maga mellett Mónit, akinek arcán még most is fénylett az a bátor mosoly, melyet a reggeli készítéskor is viselt.

-          Ezt nem kellett volna! – legyintgette a mutatóujját a fiú felé Móni.

-          Miért? – vonta fel a szemöldökét Rudolf, aki a felháborodottságát próbálta eljátszani. – Nincs pasid!

-          Na és ha van? – fordította oldalra a fejét Móni, pont ugyanazzal a mozdulattal, ahogy egykor Zsófi is csinálta. – Hallod? Hozzád beszélek! Rudolf, figyelsz rám?

  Rudolf egy percig sem volt képes a mellette fekvő Mónira koncentrálni, ugyanis olyan érzése volt, mintha testét, egy alacsony nyomású áram ütötte volna, méghozzá megállás nélkül.   Életében megtörtént már, hogy megrázta őt az áram, vagy kint a nagypapájának farmján, megcsípte a villanypásztor, most azonban szinte élvezte testének minden másodpercében történő rázását.

- Hogy-hogy eljöttél megnézni?

- Megígértem, nem? – vonta meg a vállát Zsófi, aki édesen mosolyogva, fejét a bal vállára hajtotta. -  Elmegyek a szombati meccsedre is! A Debrecen ellen játszotok ugye?

   Az a lágyan történő, precíz mozdulat, ami abban a pillanatban, akár az áramszünet, megállított körülötte minden történést.  Csak is kizárólag maga elé tudott nézni, ahol azokkal a ragyogó barna szemekkel találkozott.

-          Hahó! – rázta fel őt Móni a hosszas gondolkodásából. – Itt vagy?

-          Igen, ne haragudj – rázta meg a fejét végül Rudolf, ám érezte, hogy nem teljesen vált meg a gondolatoktól. – Csak kicsit elméláztam.

-          Na és miről? – kérdezte fontoskodó pislogások közepette Móni.

Rudolf most is egy egyszerű hazug válasszal felelt, mint mikor a kórházban autógázolást felelt a balesetére.

-          Rólad!

  Móni látszólag megkönnyebbült és fejét Rudolf mellé hajtotta.  Jól esett neki hogy ezt hallhatta a fiútól.   Rudolf pedig, már nem szégyellte, jól esett neki, még ha néhány másodpercre is, visszaemlékeznie Zsófira.

  Amikor szemeit kinyitotta, álmosan tapogatózva kereste nadrágja zsebében a mobiltelefonját, majd sikeresen kihúzva, az időt próbálta volna leolvasni a kijelzőről.   Miután megállapította, hogy legalább két és fél órát aludt a nappaliban, elégedetlenül visszadobta az ágy szélére a készüléket.   Fáradtan a párnára hanyatlott és nagyokat sóhajtozva leste a citromságra mennyezetet.

  Úgy érezte, mintha elalvás előtt, Zsófi mellett feküdt volna az ágyon. Talán csak Móninak az a hasonló fejmozdulata ragadta meg érzelmileg a fiút.  Nem tudta elképzelni, hogy még Zsófi viselkedésének formái is képesek voltak megmozgatni benne érzéseket.

  Még most is üvölteni tudott volna a benne lappangó haragtól, hogy nem léphetett pályára a Debrecen ellen.   Ki kell hagynia egy fél szezont és majd csak tavasszal kezdhet edzésekre járni.   S mindez Zsófi miatt.   Ennek ellenére, sokkal szívesebben feküdt volna a reggeli beszélgetést követően, Zsófi mellett az ágyon.  Amikor belenézett Móni csodaszép kék tekintetébe, az őszinte érzelmek hullámai között sodródva, nem látott mást bennük, csak a saját mosolyogó, ám mégis bánatosnak tűnő arcképét.

   Egyik pillanatról a másikra elrugaszkodott azoktól a gondolatokból, melyek mind Zsófihoz fűzték.  Keserű arcképpel felült az ágyon és kelletlenül megcsóválta a fejét.

Én esküszöm, hogy nem vagyok normális!