A

                                       Szerelem

                                                  bajnoka                 

    A vereséggel zajló Cegléd – Debrecen meccsen való bánkódása alatt, Rudolf észre sem vette, hogy édesanyja megérkezett.

   Erika ezúttal is Norbert és Réka társaságában jelent meg.   Feltűnően jó kedvük volt, ami Norbert önfeledt humorának volt köszönhető.    Rudolf gyanakvó tekintettel fogadta szeretteinek felhőtlen jó kedvét.   Persze próbált mosolyogni rájuk, hiszen világért sem akarná azokat a vidám arcokat átváltoztatni értetlenül, lefelé görbülő ajkú arcra.   Próbált úgy tenni, mintha egyáltalán nem tudna a tegnapi meccs eredményéről.

  Erika nem éppen a tőle megszokott módon üdvözölte fiát, csupán leguggolt az ágyhoz és egy lágy csókot nyomott fia arcára, utána felegyenesedett és hátrébb lépett, hogy Rékát és Norbertet is odaengedhesse.   Réka különösen vidám volt, méghozzá bátyja felé is, holott a legutóbbi találkozásukkor ő is részese volt a nagy lekiabálásnak. Mostanra viszont sértődés nyomát sem lehetett észrevenni a lányon. Norbert pedig olyan volt, mint mindig.   Meleg, baráti kézfogással köszöntötte barátját és újra meg újra, megkérdezte, hogy, hogy érzi magát.   Azonban szó nem esett a 4-0-s vereségről.    Sem Norbert nem hozta szóba, sem pedig Rudolf.   Azt azonban, hogy Rudolf tud a végeredményről, Norbert könnyedén le tudta olvasni az arcáról.

Történt azonban még valami, amitől Rudolf arcára, továbbra sem húzódott mosoly.    Erika bejelentette neki, méghozzá elég nyers stílusban, hogy ma éjszaka elutazik a férjével, Krisztiánnal Stuttgartba, ahol a fiú édesapjának lesz egy német üzletemberrel, egy eléggé kínos reklamációra utaló tárgyalása.    Rudolf erre csak bólintott egyet s már számolgatta is a napokat a fejében, hogy meddig lesz egyedül Rékával a házban.   Miután azonban húga, aki majdnem kicsattanva az örömtől megemlítette, hogy elkíséri Norberttel együtt Erikát Németországba, szinte nem jutott szóhoz.     Először várta, hogy egyikük végül elnevesse magát és bevallja neki, hogy ez csak vicc volt, de erre nem került sor.   Mint egy hideg, kancsó víz, úgy hatolt keresztül a kellemetlen érzés, Rudolf hátán.    Nem tudta megérteni, hogy ha egyszer végre valahára kiszabadul ebből az elviselhetetlen intézményből, akkor miért akarják azonnal otthon hagyni.   S ekkor érkezett meg Móni.   Rudolf továbbra is szótlan maradt, amikor a gyönyörű lány, immár rendes, utcai ruhában megállt előtte az ágyánál.

  Végre Rudolf is húzhatott magára utcai ruhákat, bár nem mintha jobban érezte volna ettől magát.   A kedve továbbra sem derült jobbra, sokkal inkább, percről percre rosszabb lett.   A kórteremből való kifelé séta közben eléjük toppant a korosztály csinos, vékony főnővére, aki nyomatékosan felhívta Rudolf figyelmét a sport legalább négy hónapos hanyagolásáról és az általuk ajánlott, porcerősítő tabletta rendszeres adagolásáról.   Ezután elhagyták a kórházat és az autók felé sétálva, Móni lelkesen felajánlotta, hogy ő szívesen hazaviszi Rudolfot, ugyanis neki is a parkolóban áll az autója.   Erika remek ötletnek tartotta, s még hozzátette, ők úgyis később mennek haza, ugyanis még hárman vásárolni szeretnének.   Így hát Rudolf és Móni, szorosan összeölelkezve, indultak el a járda túlsó irányába, Móni sötétkék Suzuki autója felé.   A lány nagyon figyelmesen tartotta a séta lassú tempóját Rudolffal, aki azonban hálát adott az égieknek, hogy már nem érez fájdalmat a térdében.   Csupán zavarta, hogy a vastag kötés, bal lábának minden egyed hajlításakor, viszketős érzést kölcsönöz.

-          Rendes tőled, hogy hazaviszel! – hálálkodott az orra alatt dunnyogva Rudolf.

-          Ó, hát nagyon köszönöm!- tette tenyerét a mellkasára Móni, mielőtt még elindultak volna az autóval.  Majd oldalra fordítva fejét Rudolfra mosolygott. - Nahát, te tudsz ilyen udvarias is lenni?

-          Belátom, mostanában nagyon harapós voltam. – sóhajtotta a fiú, de nem érezte lelkiismeretének könnyedségét. - Sajnálom!

-          Nem lehetett ám rád ismerni! – jegyezte meg Móni, miközben hátrafelé kezdett tolatni, majd ráfordulva a főútra, lassan elindultak. Egy darabig csendben ültek egymás mellett és az autókkal hemzsegő utat bámulták, amikor Móni ötletesen felszólalt. - Jut eszembe, egy nővérkét ki is rúgtak, mert állítólag felpofozott téged!

-          Jól tették! – vágta rá bosszúsan Rudolf. - Az egy fehér ruhába öltözött boszorka volt!

-          Mondjuk, ebben igazad van! – nevetett fel jókedvűen Móni. - Én sem kedveltem! Túlságosan hirtelen haragú volt és sokszor bunkó megjegyzésekkel illette meg a betegeket.

Rudolfnak esze ágában sem volt részletesen kioktatni Mónit a közte és a könyörtelen nővérke közötti konfliktusról, helyette kihasználta az alkalmat és egy másik témába vágott bele.

-          Na és engem?

-          Mit téged? – érkezett nyomban az értetlen kérdés Mónitól, aki még csak a szemeit sem fordította Rudolfra, hanem a vezetésre összpontosított.

-          Engem kedvelsz? – ismételte meg bátran Rudolf, s fogalma sem volt, honnan jön neki ennyi bátorság, amikor Móni társaságában van. Mindenesetre, felszabadultabbnak érezte magát.

-          Úgy hiszem, erre nem kell választ adnom! – felelte Móni, aki sokkal inkább a magabiztosságát próbálta megjátszani a fiú előtt, hangja azonban elárulta róla, hogy kissé tartózkodva fogadta a kérdést. Rudolf mosolyogni kezdett a lányra.

-          Miért is nem?

-          Mert nagyon jól tudod a választ!

-          Én nem tudok semmit!

  Az egyik balra vezető kanyar után, úgy tűnt, mintha Móni lehúzódni készült volna, az egyik közeli kisbolt mellett. Rudolf sejtette, hogy a lány most bejelenti, persze a mentségére, hogy gyorsan beugrik egy üdítőért és máris jön.   Azonban nem ment minden úgy, ahogy a bátorságtól tomboló fiú elképzelte.   Móni valóban lelassított és megállt, de nem a bolt mellett, hanem kicsivel utána.    Leállította az autót és szembefordult Rudolffal. Tekintete olyan tiszta volna akár a derült égbolt, azonban roppant elszánt.

-          Te kedvelsz? – tette fel a kérdést. A vele szemben ülő Rudolf arcáról, egyik pillanatról a másikra eltűnt a magabiztos mosoly, ám koránt sem volt megijedve a válaszadástól, hanem habozni kezdett. Móni azonban, elő szeretettel a szavaiba vágott.  - Mond meg őszintén! De ha most nem mered, az se baj! Lesz elég időd a válasszal, ugyanis én vigyázok rád az elkövetkezendő egy hétben!

Rudolf majdnem felnyögött a döbbentségtől.

-          Tessék?

-          Anyukád megkért, hogy legyek veled, mert azt szeretné, ha kicsit jobban formádba hoználak téged! Na, örülsz neki?

  Egy teljes hét Mónival.   Nem kell se iskolába, sem edzésekre járnia. Ez így elég érdekesen fog zajlani.   Rudolf válasz helyett, hanyatt dőlt az ülésben és tekintetét a homlokával egy szintben lévő fényvisszaverő üvegre szegezte, ahol saját zavaros szemeit látta.   Mintha nem is az ő szemei lettek volna. Nem látott mást bennük, mint félelmet.

   Másnap reggel már sokkal kipihentebben és frissebben kelt.      Kellemes érzéssel töltötte el, hogy már nem érez kínzó fájdalmat a térdében, csupán a kötés miatt tapasztalt viszketéseket, melyek olykor azonban idegesítették.

  Lassan felkelt és az ágya szélére ült.   Nyújtózkodott egy nagyot, de azt is elővigyázatosan, nehogy megint behatoljon egy láthatatlan nyíl a térdébe.   Ezután elégedetten leeresztette karjait, s ekkor vette észre, hogy szobájának ajtaja nyitva van.   Riadtan nézett a jobb majd a bal oldalára, mintha attól tartott volna, hogy míg ő aludt, addig idegen emberek beférkőztek hozzá s kipakolták a szobáját.   Szerencséjére, erre azonban nem került sor, ugyanis a szobában minden a maga helyén volt, viszont továbbra sem volt tisztában azzal, miért van nyitva az ajtó.

  Megpróbált felállni, s ha volt valami, ami még a saját ágyában való ébredésnél is kellemesebb érzéssel töltötte el, akkor az a fájdalommentes talpra állás volt.   Persze ettől még nem akart teljesen ránehezedni a baljára, inkább csak bicegett.   Amint kiért a szobájából, a lépcsőn való lefelé vezető lépkedései közben, ínycsiklandozó illatok ölelték körbe az orrát.   Gyanítani kezdte, hogy valaki lehetett a konyhában.

  Amikor nagy nehezen leért a lépcsőn – ugyanis ezekkel az óvatoskodó tyúklépésekkel szinte jobban elfáradt mintha rendesen tette volna meg ugyanezt a távot – elővigyázatosan dugta be a konyhába a fejét.   Egy magas és csinos lányt látott a gázrezsónál, amint éppen jókedvűen danolászott, s még a csípőjével is riszált közben.   Hosszú, festett szőke haja copfba volt összefogva, melynek a vége leért egészen a háta közepéig.   Rudolf azonnal felismerte a lányt.   Először alig tért magához, azt hitte, hogy csak képzelődik.   De amint a lány szembefordult vele, és örömittasan rámosolygott, már biztos volt abban, hogy ez nem álom.   Hanem valóban Mónival áll szemben a konyhában.   Móni olyan üdének és gyönyörűnek tűnt, mintha egy angyal lett volna igazából.

-          Szia – köszönt Rudolf.

-          Szia, Rudolf! – integetett neki jókedvűen Móni. – Úgy gondoltam, megleplek egy kis reggelivel, aztán láttam, hogy még aludtál, így inkább nyitva hagytam az ajtódat, hogy a finom illatokra ébredj!