A

                   Szerelem

                          bajnoka

     A liftbe való ki s beszállás közben, Rudolf reménykedett benne, hogy elromlik valami és órákra bent kell, hogy ragadjanak, ami persze nem történt meg.

   Ezután folyosóról-folyosóra jártak, míg végül egy sokkal kisebb helyiségbe vezette be a srác Rudolfot.    Itt már hallani lehetett a jókedvű orvosok hangját, és ahogy a kemény műtét előtt, egymásnak mondott viccein nevetnek.

   Egyszerre három orvos hajolt fölé. Az egyik, Takács úr volt, aki még most sem akart emlékezni a tegnap esti találkozásukra, de Rudolf már nem is nagyon bánta. A másik kettő orvos azonban elköszönt Takács úrtól és elhagyták a műtő elő helységét.

   Rudolf kétségbeesetten követte szemeivel a két távozni készülő orvost, akik helyett azonban megérkezett két hölgy.   Egyáltalán nem voltak csinosak, sőt még kedvesek sem.   Amikor szemügyre vették a fiút, tettek is egy-két rossz indulatú megjegyzést.   Szinte hiányzott neki az a boszi nővérke, ő vele legalább veszekedhetett.   Végül betolták Rudolfot a műtőbe.

  Itt már úgy érezte, hogy történjék bármi, de meg kell, hogy szökjön. Ez nem egy műtő, hanem egy kínzókamra.   Középen állt egy ágy, amely fölött egy fúrógép lógott.   Igaz, elég keskeny és kicsi fúróval volt ellátva, mégis a menekülés szándéka támadt fel Rudolfban, amikor meglátta.

  Mégsem mert feltenni kérdést, még azt sem hogy az a félelmetes gép mire való, helyette engedelmesen felfeküdt az ágyra.

Ezután Takács úr egy maszkot emelt a fiú arca fölé s így szólt.

-          Na, szép álmokat Csikós úr!

Még hogy szép álmokat? Ennyi erővel azt is mondhattad volna, hogy „neked véged, enyém a győzelem!”

Rudolf, ahogy beleszagolt a maszkba, azonnal álomba merült.

   Kellemetlen szúró fájdalomra ébredt.

Úgy érezte, mintha élete legrosszabb álmából kelt volna fel.   Térde majd szétrobbant a fájdalomtól, homloka pedig gyöngyözött az izzadtságtól.

-          Már túl vagy rajta Rudolf!

Erre a kedves hangra kinyitotta a szemét. Móni állt az ágya szélén, arcán a megszokott kedves mosolyával.   Nem csak ő volt ott egyedül. Rudolf jobb kezét édesanyja zárta be tenyereibe, majd szeretetteljesen fiára mosolygott. Norbert és Réka is ott volt az ágyánál, bár nem úgy tűnt mintha ők is olyan nyugodtak lettek volna, mint Erika és Móni, de örültek annak, hogy vége a műtétnek.

-          Nem nézel ki valami jól, pajti! – dünnyögte az orra alatt Norbert, akinek hosszú szőke hajának csapzottsága is a kórházba való sietős fésülködés miatt volt.

-          Legközelebb, ha üdítőért akarsz menni, az ágyhoz kötlek! – szegezte az ágy felé a mutatóujját Réka.

-          Az ágyhoz kötjük! – erősítette meg akaratosan Norbert, akinek indulatos arca végül barátságos mosolyra változott.

-          Nagyon fáj! – suttogta Rudolf. - Kérek fájdalomcsillapítót!

-          Már kaptál, az csöpög az infúziódba! – mutatta Móni, az ágy mellett ágaskodó állványra biztosított zacskót, amire Rudolf elégedetlenül pislogott.

-          Nem ér semmit! Még mindig nagyon fáj!

-          Kitartás, hamarosan elmúlik! – nyugtatgatta Móni. - De ha nem elég, szólok a nővérkéknek és hozni fognak!

Erika hálás mosollyal az arcán fordult a fiatal lányhoz.

-          Köszönöm Móni, hogy ilyen kedves vagy Rudolffal!

-          Igen, ezt mi is köszönjük! – fordult oda hozzá Réka. - Nagyon klassz csajszi vagy!

-          Ez csak természetes, hiszen ez a dolgom! – felelte büszkén Móni, miközben csillogó szemeit, többször is Rudolfra vezette.

-          Már hány éves is vagy? – kérdezte tőle Réka, ezzel megzavarva a két fiatal közötti szemkontaktust.

-          Húszat töltöm idén! – válaszolta Móni.

-          Az szép! Két évvel vagy idősebb Rudolfnál?

Réka döbbentségére, Norbert egy kényelmes megjegyzést tett.

-          Tudod Réka, ők régen együtt voltak!

Rudolf szemrehányóan nézett a barátjára, akinek ettől még szélesebbre terjedt az arcán a mosolya.   Móni azonban olyan gyors elhatározásra jutott, mintha valaki gondolatban irányította volna.

-          Szerintem én most megyek, nemsoká műszak átadás lesz, de később visszanézek még hozzád!

Rudolf arca egyik pillanatról a másikra megváltozott, s arcára ismét visszatért a boldogságát sugalló mosolya.

-          Várni foglak!

-          Rendben, sziasztok! – integetett kifelé menet Móni.

Rudolf lopva édesanyjára nézett, aki úgy vigyorgott Rékára, mintha egy frappáns vicc utáni nevetést próbálna visszatartani. Pont úgy, mint Norbert.

-          Tehát várni fogod?  - hajolt közelebb az ágyhoz a szőke hajú fiú. - Hűha, pajti nem semmi ez a csaj!

-          Szerintem Móni talpraesett és csinos lány!  - tette hozzá elégedett hangon Erika.

-          Szerintem balfék vagy, ha nem próbálod meg újra meghódítani!  - jegyezte meg Réka, a maga csípős és őszinte stílusán. - Mert azt látom, hogy még mindig nagyon odáig van érted!

-          Az kizárt! – ejtette vissza fejét a párnájára Rudolf.

-          Egyszer már jártatok és te szakítottál vele! – folytatta a múltról való magyarázkodását Norbert, aki már egészen közel hajolt Rudolf ágyához.

-          Befejeznéd a múlt felhánytorgatását? – kérte őr béketűrő hangon Rudolf, miközben torkában már érezte, hogy valami nagyon készül onnan kitörni. Édesanyja azonban úgy viselkedett, mintha Norbert árnyéka lett volna. Az asszony felállt és rosszallóan karba tette kezeit, akár egy matematika tanár, a helytelenül megírt dolgozatok láttán.

-          Nem értem, mért nem szeretsz tisztában lenni a dolgokkal!

-          Mi lenne, ha békén hagynátok? – csattant fel Rudolf. - Nem veszitek észre, hogy rettentő fájdalmaim vannak? Csak fárasztotok itt a hülye szövegeitekkel! Én tudom, mi a jó nekem és ne ti! Jobban teszitek, ha ezt észben tartjátok!

A kórterembe ekkor egy alacsony, duci nővérke sietett be, majd nézett körbe mind a négyükön azokkal a riadt nagy barna szemeivel.

-          Gond van? – kérdezte óvatos hangon, mire Erika intett neki.

-          Ugyan, semmi probléma! Éppen menni készültünk.

Rudolf azonnal megbánta, amiket mondott.   Tenni azonban már nem tudott ellenük.   A hangok, ahogy elhagyták a száját, mint az éles pengék, úgy hatoltak a szeretteibe. S most azt kellett végignéznie, ahogy az édesanyja, a húga és legjobb barátja, a jó hangulatot gyászolva fordultak el Rudolf ágyától, s egy halk köszönés után elindultak a kórteremből való kifelé vezető ajtó felé.

   Rudolf dühösen csapott bele az öklével az ágya szélébe, de abban a pillanatban, ahogy ezt megtette, már rándult is össze a fájdalomtól. Ami egyenesen a térdéből áradt, s kihatott minden porcikájára.    Remegő kezével lehúzta magáról a takarót, s megpillantotta vastagon bekötött bal térdét, majd a belőle kilógó hosszú, vékony csöveket, melyek egy kisebb tartályba szívták le a műtét után keletkezett váladékot.   Ijesztő látvány volt.   Mintha nem is az ő lába lett volna.

Mérgesen visszalendítette lábaira a takarót és elkeseredett arccal hanyatt dőlt.   A párna, még mindig kőkemény volt, nem tudott megpuhulni Rudolf feje alatt.   Soha nem gondolta volna, hogy valaha ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerül.

   Az elkövetkezendő napok, melyeket a kórházban töltött, szinte maga volt a pokol.   Továbbra is tombolt benne a harag, akkor, amikor a nővérkék ételt hoztak neki, akkor, ha éppen fájdalomcsillapítóval jelentek meg, de még akkor is, ha éppen reggel tíz órakor orvosok sokasodtak az ágya előtt és az orruk alatt dunnyogva vitatták meg a sorsát.

  Leginkább Móni felbukkanását várta.   S nem éppen azért, hogy gyönyörködtethesse szemeit volt barátnője csinos mellein és fenekén, hanem mert amióta a fehér ruhás emberekkel teli intézményben tartózkodik, csak ő az egyetlen, aki egy pillanatra feledtetni tudja vele a rossz történteket.

   A szombati napon, már hajnali négy órakor ébredt.   Nem mintha addig zavartalanul pihent volna, mivel a térdfájdalmai óránként ébresztették, erős nyilalós fájdalom kíséretében.    Másrészt pedig jól tudta, hogy csapata ma csap össze az NB 1-es bajnokcsapattal, a Debrecennel.   Emiatt nem csak a térdében, hanem a szívében is hatalmas fájdalmat érzett.   Lehetősége adódott, egy pályán játszania, a kedvenc csapata ellen, de két szipirtyó miatt most egy barátságtalan helynek, legkényelmetlenebbik ágyában kell feküdnie, méghozzá rettenetes fájdalmakkal.

   A délelőtti tízórai vizit után, azonban úgy álomba merült, mintha valaki altatólövedéket köpött volna egy csövön keresztül a nyakába.   Órák hosszon át aludt.

  Lassan kinyitotta a szemeit. Az ablakon bevilágító, gyenge őszi napsugarak egy csinos, fehér ruhás lány alakját világították meg, az ágya mellett.   Olyan egyenesen és kecsesen állt, mint egy divatmodell.

   Rudolf nagy nehezen kidörgölte szemeiből az álmosság porait, jobban szemügyre vette a lányt. Olyan gyönyörűen mosolygott a fiúra, mintha most hallaná, hogy idén hat napod lesz a karácsony.  Ezzel az önfeledt mosollyal még Rudolfot is megdöbbentette.

-          Jó reggelt, álomszuszék! – köszöntötte jókedvűen Móni. – Hogy vagyunk, hogy vagyunk?

-          Jól – bökte ki Rudolf, hosszas gondolkodás után a választ. – Miért mondod, hogy reggel, hiszen nemrég volt vizit!

Móni felkuncogott, majd egy fejmozdulattal elhúzta szemei elől szőke tincseit s így szólt.

-          Vasárnap van Rudolf, méghozzá reggel hét óra!

A fiú, ha tehette volna, akkor úgy rugaszkodott volna el az ágytól, ahogy csak tudott volna.   De mivel nem tehette, így csak a fejét kapta fel a párnáról.   Ez azonban szörnyű térdfájdalomba került neki, amitől hosszan felszisszent.

-          Nyugi, minden rendben van, a főorvos úr azt mondta, hogy ma haza mehetsz! – nyugtatgatta Móni, aki még mindig a nem létező hat napos karácsony mámorában volt.

-          Valóban? – szisszent fel fájdalmából Rudolf. – Ez remek!

Móni lehúzta a takarót Rudolfról, majd lehajolt, s egy nagy piros mosdótálat helyezett óvatosan az ágy végére.   Amikor Rudolf szemügyre vette, méghozzá rosszat sejtő tekintettel a tálat, utána rögtön Mónira nézett.

-          Itt a fürdetés ideje! – mosolyogta kéjesen a lány.

Mónit még soha nem látta ennyire vidámságtól lángoló arccal.   S most hogy alkalma nyílt rá, valahogy nem is akart ennek a látványnak ellenállni.   Elcsodálkozott azon, hogy vajon hogyan tud ekkora figyelemfelkeltést okozni önmagával Móninak.

-          Várj, egy pillanat, te mire készülsz? – kapta el ösztönösen Móni csuklóját, aki már teljesen beáztatta a kék színű szivacsot a vízben.

-          Megfürdetlek! – vigyorogta a lány, mintha éppen ezzel csak viccelődött volna, igazából pedig komolyan gondolta.

-          Te, engem? – mutatott először a lányra, aztán önmagára Rudolf.

Erre Móni csípőre vágta a kezeit.       

-          Rudolf, hiszen te is tudod, hogy már mindenedet láttam!

A fiú lélegzet elakadva pislogott Mónira.

-          Rendben, csak óvatosan!

Móni gyanúsan mosolyogva nézett egy pillanatig volt párjára, azután szemeit végigpásztázta a fiú meztelen felső testén, majd végül az alsónadrágján. Mosolya ekkor kezdett szélesebbé válni.

-          Eddig nem fürdetett meg téged senki? – emelte fel érdeklődő tekintetét a fiúra.

-          Nem, mert nem engedtem! – felelte közömbös mosollyal Rudolf.

-          Na és nekem engeded?

A lány elragadó mosolya mögött, hófehéren rikító fogak, nem csak Móni szépségét, hanem ápoltságát is tükrözték. Rudolf úgy érezte, mintha az a tigris, aki még egykor Anikónál, majd később Zsófinál költözött belé, mostanra ismét megjelent benne, ám ezúttal Móni előtt.

A lány kezére nézett, melyben a vizes szivacsot tartotta. Majd ösztönösen Mónira nézett s azután újra visszavezette akaratos tekintetét a szivacsra.

-          Igen – bukott ki végül száján a szó, amire Móni, azonnal cselekedett. Egy pillanatig sem habozott. Először szép lassan mosdani kezdte a fiú mellkasát a kellemes meleg vizes szivaccsal. Miután ezzel megvolt, beáztatta a vízbe, majd kicsit megnyomkodta s ezúttal a hasi részeket simítgatta.

Rudolf behunyta a szemeit és átengedte magát a kellemesen simogató érzéseknek.

-          Készen állsz? – tette fel remegő hangon a kérdést Móni, melyet úgy látszik, most tett fel életében először.

-          Úgy érzem, igen – bólintott rá Rudolf.

Ketten voltak a lány szobájában. Az emeleti helységben, szinte még egy köhintés is hatalmas zajt tudott csapni, ami tisztán hallható volt odalent a hatalmas nappaliban, vele együtt Móni szüleinek a szobájában is.

Rudolf az ágy előtt állt, reszkető lábaival pedig egy tapottat sem volt képes előrehaladni Móni felé, aki az ágyon térdelve, hangosan vette a levegőt. Mindketten nagyon féltek, pedig jól tudták, most nem annak a pillanatban kell megtörténnie, ahol bármi okuk is lenne a félelemre.

Azt várták, hogy egymás iránt érzett szeretetük, jobban kibontakozzon ezen az estén egymás között és megtörténjen.

Rudolf rávette magát a döntő lépésre. Igazából fogalma sem volt róla, hogy sikerült neki, de sikerült. Lassan odalépett Móni elé, olyan közel, hogy éppen meg tudhassa csókolni az akkor még festett barna hajú, szépségtől csillogó kék szemű lányt. Móni testének karcsúsága és tipikus nőies testtartása, különös érzést váltott ki Rudolfból.

Kezével, óvatos mozdulattal beletúrt a lány hajába, akinek erre tartózkodó arcán, vidám mosoly jelent meg.

Majd odahajolt hozzá és megcsókolta Móni ajkát. A lány visszacsókolt neki. Majd felemelte üde, könnyű kezeit és megsimította velük Rudolf tarkóját s végül ő is beletúrt a fiú hosszú hajába ám ó jócskán vadabbul. Pillanatok alatt elveszítette a tartását és hanyatt borulva az ágyon, magára húzta Rudolfot.

Kellemes meleg érzés zárta össze testüket. Az ágy recsegő, hangon, mintha jajveszékelt volna, holott közben csak nyikorgott a fiatalok intenzív mozdulataira. Móni a kényelmes puha párnára hajtotta a fejét és szemeit behunyva, halk nyögésekkel töltötte meg az ágytól recsegő szobát.

Amikor Rudolf hosszú tincsei rátapadtak az izzadt homlokára, azt látta, hogy Móni arca teljesen kisimult az általa nyújtott kellemes érzéstől.

-          Eddig egyik fiúd sem tudott neked ilyen csodás estét nyújtani? – kérdezte lihegve Rudolf.

-          Nem, mert nem engedtem! – csóválta meg a fejét a párnán Móni.

-          Na és nekem engeded?

A fiú kérdésére, válaszul egy kéjes kacsintás érkezett Mónitól.

Ez az éjszaka, csak a kettejük szeretetéről szólt. Rudolf lassú csókokat nyomott a lány mellkasára, majd szépen fokozatos haladt lefelé. Amikor már elérte a lány testrészének egy bizonyos pontját, hallotta, amint Móni erősen markába szorítja az ágy paplan huzatát s hangosan felnyög. Ezután felcsússzant a lány fölé, melynek következtében Móni átkarolta Rudolf nyakát. Mélyen egymás szemeibe néztek, majd még a behatolás előtt a lány odasúgta Rudolfnak.

- Szeretlek!