A

                              Szerelem

                                     bajnoka

   Rudolf ébren volt és mégsem tudott magához térni.

Ami vele történt s amilyen következményeket most ez miatt át kell élnie, úgy gondolta, legszívesebben kiugrott volna a kórház legtetejéről.

Nem akart hinni a saját füleinek, amikor Lóránt száját a következő szavak hagyták el:

Tartok tőle, már csak tavasszal

  Elsősorban már az dühítette, hogy már a műtét előtt sem mehetett haza. Elvégre hogy is mehetett volna, amikor még a saját lábára is képtelen volt ráállni, mert ha még meg is próbálta volna mozdítani, akár be is tudott volna vizelni a fájdalomtól.

  Az éjszakát a kórteremben kellett töltenie.  Borzalmas tisztítószer szag csapta meg az orrát.   A kórterembe való betolásakor, riadt szemeit az jobb majd végül a bal oldalt elhelyezett beteg ágyakon vezette végig.   Senki nem feküdt az ágyakban.

  Hamarosan egy alacsony, duci nővér érkezett.   Az éjszakai műszak ellenére, aktív és friss volt.   Felvette Rudolf adatait, majd megjegyezte, hogy ilyen jóképű beteg még soha nem tartózkodott ezen az osztályon. Rudolfnak esze ágában sem volt megköszönni a rokonszenves megjegyzést, de még csak mosolyogni sem volt kedve.   Legszívesebben felborította volna mind a nyolc ágyat, ami körülvette őt.     Már ha fel tudott volna állni az idegesítő tolószékből.

   Erika alig negyed óra alatt hazasietett fiának néhány kellőképpen hasznos cuccért, addig hagyta magára Rudolfot.   Addig Lóránt alig öt perc alatt visszatért a röntgen eredményekkel.

   Rudolf mozdulatlanul feküdt a kényelmesnek éppen nem mondható ágyon, melynek a párnája olyan kemény volt, hogy szinte nyomta a tarkóját.   A takaró is szinte ropogott, amikor magára húzta és mintha jobban átjárta volna a hideg, amikor már az egész testét lefedte vele. Kelletlenül lelökte magáról és hagyta, hogy a harag lassan, fokozatosan feltámadjon benne.

Megmondtam, hogy ezt még nagyon megbánod Rudolf! Most szenvedj te is, ahogy én szenvedtem miattad, éveken keresztül!

Összeszorította fogait, s újra meg újra lejátszotta fejében, Zsófi bosszúvágytól izzó szavait.   Biztos akart lenni abban, hogy még egyszer összefut azzal a kegyetlen bandával.   Sőt, leginkább abban akart biztos lenni, hogy a következő találkozásuk után, nem ő fog itt feküdni, hanem Zsófi és Kriszti.

  Másnap reggel egy kellemes arcsimításra nyitotta ki szemeit.   Egy csinos, szőke fodros hajú, kék szemű nővérke áll felette és édesen mosolygott rá.

Rudolf abban a pillanatban fel is ismerte a lányt, amint az álmosságtól elhalványult ködöt kidörgölte szemeiből.

-          Móni?

A lány erre, ápolt, gyönyörű arcán, még szélesebb mosolyt ejtett és halkan még kuncogott is.

-          Szia, Rudolf! – köszönt, szinte kész nőies hangon.

Kovács Móni, aki Rudolf életének első barátnője volt, most felüdülten és totál csinosan ott állt a fiú ágya mellett, mintha valaki odarendelte volna neki.

  Jó pár éve már hogy szakítottak, azaz Rudolf meggondolatlanul szakított Mónival, de azóta a lány, hihetetlen változásokon ment keresztül.   Sokkal érettebbnek tűnt, csípője szélesedett és combjai is megvastagodtak.   Móni egy kész nő lett.

-          Hogy kerülsz te ide? – kérdezte tőle Rudolf, aki olyannyira le volt blokkolva Móni láttán, hogy még azt sem vette észre, hogy haja az égnek állt.

-          Én már egy éve hogy itt dogozom, méghozzá ápolási asszisztensként, az idegosztályon! Na és te, mi járatban?

Rudolf tétlenül nézte a lány hibátlanul vidám arcát, majd a bal térdére nézett, s egy pillanatra leblokkolt.   A lány jelenléte rettenetesen felforgatta.   Mikor azonban megtalálta a helyes választ, elégedetten hajtotta fejét a kőkemény párnára.

-          Elütöttek!

Móni arcán ismét szélesedni kezdett a mosoly, ami sokkal inkább a gúnyt jelképezte nála.

-          Valóban? Akkor hogy lehet, hogy megúsztad egy közönséges porcleválással?

-          Miért, talán meg kellett volna halnom? – emelte magasba mindkét kezét Rudolf.

-          Dehogyis, nem! – nevetett Móni. - Csak általában, azok a betegek, akiket hasonló esettel hoznak be, többnyire koponyasérülést és bordatörést szenvednek!

Rudolf kelletlenül a száját biggyesztette, majd ismét visszadőlt a párnára.    Ezúttal sokkal, nagyobb erővel, hogy még az ágy fejtámlája is belerezdült.

-          Akkor ezen túl, igyekszem jobban az autó elé ugrani! Egyébként, honnan tudtad, hogy bent vagyok?

-          Mondjuk, hogy az édesanyáddal találkoztam!

A hirtelen és magabiztosan hangzó válasz, mintha egy pillanatra megfagyasztotta volna Rudolf, sokatmondó készülő arcát.   Móni eztán már nem tudta tovább bent tartani nevetését, ugyanis Rudolf, így égnek álló hajjal és tátott szájjal, roppant viccesen festett előtte.

-          Anyámmal?

-          Most miért vágsz ilyen képet? Attól, hogy te annak idején nem mertél bemutatni neki, én még ismerhetem nem?

-          Biztos panaszkodott rám! Ma reggel is kész erős paprika volt!

Móni közel hajolt a fiúhoz. Olyan közel, hogy a lány hosszú szőke hajának végei, majdnem hozzáértek a fiú mellkasához.

-          Elvégre, akinek este nyolc óra után támad egy butábbnál-butább ötlete, ráadásul a hazaút helyett, a kórházban köt ki, én talán még fel is pofoztalak volna a helyében!

A lány, suttogó s annál is kéjesebb szavaira, Rudolf egyszerűen válaszolt.

-          De nem vagy a helyében!

Móni ekkor elégedettségtől csillogó arccal felegyenesedett és megigazította felső testén a hófehér ruhát.   Rudolf elnémulva nézte, volt barátnője milyen precízen húzta ki egyenesre a derekától, egészen a fenekéig, a ruha hátsó részét.

-          Nem, bizony! – tette hozzá végül. - Ez a te szerencséd! Most vissza kell mennem, hamarosan vizit ellenőrzések lesznek!

Mielőtt Móni megmozdulhatott volna, Rudolf felkiáltott.

-          Várj! A műtétem után…

-          Visszajövök hozzád, igen! – bólintott a lány, akinek arcán ettől olyan széles mosoly jelent meg, amelyik sokkal szebb volt az eddigieknél is.

  Amikor elfordult a fiútól, lassú és nyugodt léptekkel indult kifelé a kórteremből.   Az ajtónál azonban hátrafordult, majd lágyan a tenyerébe csókolt és Rudolf felé fújta.

  A fiú ettől olyan édesen simogató melegséget érzett, hogy az eddig kényelmetlen kőkemény párnába, szinte bele olvadt a feje.   Kezei már nem remegtek a stressztől - pedig amióta a kórházban tartózkodik, azóta megállás nélkül remegtek.

  Egyáltalán nem tartotta furcsának Móni felbukkanását.   Pedig a lánynak, lehet, hogy nem is kellett volna, ilyen barátságosnak és türelmesnek lennie, azok után, amit Rudolf tett vele.

  Gondolatai hamar félbeszakadtak, ugyanis váratlanul orvosok sokasága jelent meg az ágyánál, és kisebb tárgyalásba kezdtek a fiú előtt.  Rudolf csak szótlanul nézhette, ahogy az orvosok, komor tekintetüket rá szegezik, majd odafordulnak egymáshoz és egy-két hozzáfűzést megosztottak egymás között.   Amit persze Rudolf nem hallhatott.    A fiú azonban ügyesen kiszúrta a többiek közül Takács doktort.    A legkisebb termetű orvos, akinek nála jóval magasabb kollégái közül járt a legjobban a szája, most úgy nézett Rudolfra, mintha most látná őt életében először.   Lórántot azonban nem találta közöttük.   S ez a kelleténél jobban dühítette.   Elvégre a férfi hozta be őt a kórházba,ő szaladgált az éjszaka kellős közepén a röntgen eredményekkel, most sem semmi nyoma.

   Amikor az orvosok végeztek, köszönés nélkül távoztak a kórteremből. Rudolf egy pillanatra sem térhetett vissza Mónihoz a gondolatai segítségével, ugyanis egy nővérke sietett be hozzá, aki úgyszintén köszönés és bármely egyéb hozzáfűznivaló helyett, egy tablettát és egy pohár vizet nyújtott a fiúnak. Rudolf megvetően nézett, a magas, festett fekete hajú, kék szemű nővérre, akin minden bizonnyal a hét minden napját a szoláriumban tölti.

-          Mi ez? – kérdezte ellenségeskedő hangon Rudolf.

-          Töltött káposzta, szerinted mi lenne?

-          Edd meg te, ha így tényleg ez a neve!

-          Vedd már be, nem érek én rá egész nap itt állni és tartani ez a nyamvadt altatót! – nyugtalankodott a nővérke.

-          Minek akarsz te altatót adni nekem? – förmedt rá Rudolf, s érezte, hogy haragja újra testet ölt benne. – Talán orvos vagy?

A nővérke azonban a nyugtalan sóhajaitól nem rugaszkodott messzire, helyette sokkal közelebb tolta a gyógyszert Rudolfhoz.

-          Kisfiam, beveszed, vagy letuszkoljam a torkodon?

-          Engem, te ne „kis fiam”-ozz jó? A húgom idősebb nálad!

Rudolf legszívesebben a csokoládészínű nővérke arcába nevetett volna, de legbelül a fogait vicsorgatta.   Gyorsan kikapta a nővérke tenyeréből a gyógyszert, majd a vizet.     Lenyelte a gyógyszert, s utána, amikor belekortyolt a vízbe, érezte, hogy szinte langyos.  Ettől még jobban bosszankodni kezdett.

Amint lenyelte a gyógyszert, a nővérke már fordított is neki hátat, ám előtte flegmán megjegyezte.

-          Nagyon szívesen!

Rudolf a nővérke után vágta a vizes poharat.   A pohár nagyot csattant a nő hátán, a víz pedig egyaránt beborította a fehér ruháját.

-          Elfelejtettem volna megköszönni? – ráncolta a homlokát Rudolf. – Ejnye, ejnye! Mondjuk, akkor legközelebb ne száz fokos vizet hozzál, te idióta, agyonpörkölt tyúk!

A nővérke olyan dühösen fordult Rudolf felé, hogy tengerkék tekintete szinte majdnem lángokba borította a fiú ágyát.   Határozott lépésekkel elindult Rudolf felé, aki mit sem sejtően nézte az általa feldühített nővérkét.

  A következő pillanatban, egy hatalmas pofont kapott az arcára, amitől ólomként dőlt rá ágyára és egy darabig csukva tartott szemekkel várta, míg a több ezernyi csillag eltűnjön a nagy feketeség elől.

-          Kis köcsög! – jegyezte meg dühtől eltorzult hanggal a nővérke, majd tempós léptekkel elhagyta a kórtermet.

Rudolf tisztában volt az élet hagyományaival, jól tudta, hogy a jó után a rossz következik, de nem sejtette volna, hogy ezen a napon mindkettőben lesz része.

  A Mónival való beszélgetése volt számára az igazi gyógyszer.   Akkor érezte magát a legjobban, megfeledkezett arról, hogy majd csak tavasszal folytathatja a focit és még a műtétre sem kellett koncentrálnia.   Aztán összeveszett egy boszorkány reinkarnációjával, és ami a legrosszabb, utána már jött is érte a beteg hordós srác, aki nem egy tolószékkel, hanem egy gurulós, zöld színű ággyal jelent meg.

   Rudolf alig tudott felfeküdni az ágyra, még a srác segítségével is, aki legalább lehetett olyan idős, mint ő, de feleolyan erős.   Viszont sokkal barátságosabbnak tűnt, mint az imént felbukkanó nővérke, s ez valamelyest enyhített a fiú félelmén.   Ettől a pillanattól, kezdve, mégis úgy érezte, hogy az élete már mások kezében van.

  Amint keresztültolta őt a beteghordó a folyosón, teste egyre jobban kezdett reszketni a félelemtől.   Behunyta szemét, hogy még csak véletlen se lássa, hogy két oldalt kik tekintetek rá sajnálkozó szemmel. Ez azonban nem segített rajta, ugyanis így meg olyan érzés kapta el, mintha a saját temetésére vinnék.   Ott feküdt magatehetetlenül a beteghordágyon, mint egy szobor, míg a civil ruhás, kórházi látogatók olyan szemekkel néztek rá, mintha még sosem láttak volna térdsérülést szenvedett fiút.    Ami a legrosszabb volt, hogy egyáltalán nem érezte az altató hatását.