A

                Szerelem

                      bajnoka

  Miután Lóránt besegítette Rudolfot a kórház bejárati ajtaján belülre, egy kisebb helyiségbe találták magukat.

  Balra, tolószékek sokasága sorakozott egymás mögött, jobbra pedig méregzöld falak vezettek a recepció ablakai felé.   Lóránt habozás nélkül kihúzott, a helyéről egy tolószéket, melyet Rudolf háta mögé tolt.   A fiú még a koromfekete bőrüléses tolószék láttán is össze tudott volna esni, nem hogy még helyet foglalni benne.   Azonban ezúttal sem látta különösebb értelmét az ellentmondásnak, így szó nélkül beleült.   A kórház belülről pontosan olyan volt, ahogyan eddig elképzelte.   Kellemetlen szag tejrengett, amiről igazából fogalma sem volt, hogy mi lehet, vagy mi okozhatta, de attól még kellemetlen volt.   Főként hogy este, hogy csak ők ketten tartózkodtak bent, na meg az unalmasan ásítozó, arcát baljával megtámasztó recepciósok.

  Lóránt nem vesztegette az időt, odatolta Rudolfot a recepció elé, ahol a fiú, talán a világ egyik legbambább arcú recepciósával találkozott.  Egy kövér srác ült, akinek arca pattanásokkal teli, orra alatt pedig pehely bajusz csillogott meg az ablakon keresztül.

-          Takács doktor úrhoz jöttünk, gyorsan szóljon neki, hogy sürgős! – hallatszódtak a kőkemény szavak Lóránt szájából.   Erre azonban nem érkezett hasznos válasz vagy tett, a srác továbbra is nagyra nyílt szemekkel pásztázta körbe a fájdalomtól megtört Rudolfot.

-          A doktor úr most nem ér rá – közölte vele szerénynél szerényebb hangon a srác, amire Lóránt az arcába temetette tenyereit, majd még közelebb hajolt az ablakhoz, ahol majdnem összeért kettejük orrcimpája.

-          Képzeld, én is itt dolgozom, és nagy ívben teszek rá, hogy mit mond! Haladéktalanul értesítse őt, ugyanis ezt a fiút sürgősen meg kell vizsgálni!

-          Jó, akkor máris felhívom – fordult sértődött arccal a srác a telefonhoz, miközben Lóránt elégedetlenül megcsóválta a fejét, ám Rudolfhoz már sokkal, derűsebb arccal fordult. – Kitartás, már nemsoká túl leszel rajta! Jut eszembe, felhívom édesanyádat, jövök nemsoká!

  Azzal elővette telefonját és elindult a túlsó folyosó mentén, minél messzebb Rudolftól.   A fiú kétségbeesett tekintettel követte Lórántot. Érezte, hogy itt ma éjszaka borzalmas dolgok fognak következni. Ahogy a tolószékben ült, szörnyű érzés kapta el.   Kiszolgáltatottnak és szánalmasnak érezte magát.   Szombaton a Debrecen ellen kell fociznia, most pedig itt ül, egy rettenetes térd sérüléssel, ráadásul fogalma sincs, hogy mit mondjon az édesanyjának a történtekről.

Lóránt a telefonos beszélgetés után, ugyanolyan nyugodt léptekkel közeledett Rudolfhoz, mint ahogy az imént otthagyta őt.   A férfi arca most is a higgadtságról árulkodott.

-          Mit szólt, hogy fogadta?  - kérdezte félénk türelmetlenséggel Rudolf.

-          Nem valami jól – húzta a száját Lóránt. – Na de, melyik édesanya tudna egy ilyen hírt örömmel fogadni?

Rudolf előre bukott és az arcába temette a tenyereit.   Teste újból reszketni kezdett. Olyan érzés volt számára, mintha egy centrifugába dugták volna.

Lóránt a tenyerét helyezte a fiú hátára, majd tett egy-két vigasztaló megjegyzést ám Rudolf egyikre sem tudott figyelni, ugyanis a félelemtől már fülei is zúgni kezdtek.

Hamarosan egy alacsony, kopasz szemüveges férfi sétált eléjük.   Arca nem a kemény munkavégzésről, hanem sokkal inkább a csendes pihenőről árulkodott.   Amilyen alacsonynak tűnt, olyan gyorsan és frissen szedte lábait.  Minden bizonnyal Takács doktor úr lehetett.

 Amikor koromfekete szemeivel megpillantotta Rudolfot, olyan képet vágott, mintha a karácsonyt tiltották volna be örökre.

-          Jajj, Lóránt doktor úr, muszáj én nekem folyton a munkát csinálni? – csapta össze kemény tenyereit Takács doktor, aki ezután nem sokkal kezet fogott a férfival majd utána Rudolffal is.

-          Alig egy órája találtam rá az utcán. A járdán feküdt és a térdét fájlalta. Nem mondta, meg hogy mi történt vele, de nagyon nagy fájdalmai vannak! Meg tudod nézni?

Miközben Lóránt alaposan elmondta kollégájának a saját szemszögéből látottakat, Takács doktor úr szikrát hányó szemekkel nézett a fiúra.

-          Nem mondta meg hogy mi történt vele? – ismételte meg szigorúan a főorvos úr, a kellemetlenül hangzó mondatot. – Akkor mit gondol, én megmondjam ezek után, hogy mit szándékozok magával csinálni?

-          Semmit! – vágta rá dühösen Rudolf.

-          Semmit? – ráncolta a homlokát a főorvos úr, majd széles mosoly jelent meg az arcán, ami nála sokkal inkább a kihívás jele volt. – Na, most rögtön megyünk a balesetibe és megpillantjuk azt a térdet!

Lóránt erősen megfogta a tolószék háttámlájának mindkét fogantyúját és a főorvos úr vezetésével, elindultak egyenesen a hosszú folyosón. Nem mentem sokáig, a második ajtónál Lóránt elfordította balra, az ajtó felé Rudolfot, míg a főorvos úr, az ajtót nyitotta ki előtte.   Amint betolták a baleseti kisebb helyiségébe Rudolfot, a fiúnak rettenetes hányingere lett a hófehér asztal és a vitrines szekrényekben lévő kötszerek és különféle ollók láttán.

Ezután mindkét orvos felsegítette Rudolfot a puha fekvőasztal tetejére.  Lóránt mutatta a fiúnak, hogy a combja aljáig húzza fel a nadrágot, Rudolf pedig így is tett. Takács úr elégedetten vizsgálgatta, először csak szemmel a bal térdet, amely ránézésre egyáltalán nem tűnt sérültnek.   Amint hozzányúlt, Rudolf hangosan felüvöltött.   Persze nem a fájdalomtól, hanem az ijedtségtől. Takács úr felháborodottan hajolt hozzá közel és a tudatára adta, hogy még hozzá sem szagolt.   A főorvos úr hiába is igyekezett óvatos és finom tapintással vizsgálódni, Rudolf úgy érezte, mintha egy kést forgatnának a térdében.   Végül a főorvos úr elhajolt a sérült testrésztől és Lóránthoz fordult.

-          Nos, ez egyértelmű! Az ízületi felszínt borító üvegporc sérült. Jóformán egy darab le is vállhatott belőle, de ezt majd a röntgenfelvétel jobban megmondja!

Rudolf egyetlen szót sem tudott értelmezni a hallottakból, de jót sem tudott leszűrni.

-          Ez szörnyű! – jegyezte meg az ajkát harapdálva, Lóránt.

-          Mi szörnyű? Mondják már meg, hogy mi történt velem? – türelmetlenkedett Rudolf.

-          A bal térdedből levált egy porc, amit sürgősen ki kell műtenünk! – magyarázta, mostanra is türelmesen Lóránt.

-          Mi? Kiműteni? Mi a fenének kell azt kiműteni? Nekem meccsem lesz szombaton!

Rudolf még a saját hangja hallatán is megijedt.   Nem tudta felfogni, hogy két ismeretlen ember akarja megmondani neki, hogy mi történt vele, és hogy milyen következményekkel jár a sérülése.

-          Higgadj már le fiam, kórházban vagy, nem a piacon! – szólt rá fennhangon Takács úr.

-          Maga ne mondja meg, hogy én mit csináljak! – förmedt rá Rudolf, míg végül a főorvos az egyik szekrényhez fordult, ahonnan egy injekciós tűt húzott elő.

-          Akarod, hogy lecsillapítsalak vele?

Lóránt jókedvűen megnevette kollégája viselkedését, Rudolf azonban egyáltalán nem tartotta ezt viccesnek, ellenkezőleg még jobban felgyülemlett benne a düh.

-          Akkor sem fognak megműteni, ezt nyomban verjék ki a fejükből! – kiabálta Rudolf. – Menjenek már maguk a jó picsába! Mit képzelnek, hogy majd engem kés alá fektetnek egy térdsérülés miatt? Maga meg alig nyúlt hozzá a térdemhez, honnan a ménkűből tudná, hogy mi bajom van?!

-          Rudolf, értsd meg, a térdedben levált egy porc, amit sajnos muszáj kiműteni! – magyarázta, tenyereit összezárva Lóránt.

-          Semmi sem muszáj az életben, ilyen baromságot ne is mondj!

-          Már pedig ha tetszik, ha nem, holnap műtve lesz a térded! – tisztázta csípős hangnemben Takács úr.

Rudolf nem volt képes lehiggadni.   Ahogy ült abban a kényelmes asztalon, mint egy magatehetetlen 90 éves öregúr és csak hallgatta, ahogy mások megvitatják az ő sorsát, egyszerűen fel tudott volna robbanni.   Soha életében nem érezte még magát ilyen kiszolgáltatott helyzetben.

A kiabálás annyira kivette belőle az energiát, hogy amíg a két orvos a holnap délelőtti műtétről tanácskozott, ő némán, és mozdulatlanul ült a vizsgáló asztalon, mint egy kirakati bábú.

Miután Lóránt köszönetnyilvánítóan nyugtázta kollégája segítségét, egy erős kézfogással elköszönt tőle.   Takács úr még a távozása előtt, szigorú szemeit Rudolfra sütötte le, majd megvárta, míg tekintetük összetalálkozik s rákacsintott.

-          Holnap délelőtt 10 órakor lesz a műtét – felelte Lóránt, mintha egy sikeres üzleti tárgyaláson lett volna túl.

-          Mondtam, hogy nem akarom, hogy megműtsenek! – sóhajtozta Rudolf, akinek még annyi energiája sem maradt, hogy a fejét felemelje.

-          Rudolf! – hallatszott a bejárati ajtó felől és kétségbeesett kiáltás, amire mindketten azonnal felfigyeltek.   Erika volt, aki úgy lökte be maga előtt a nehéz ajtót, mintha az csak egy közönséges hungarocellből lett volna.   Rudolf nyomban ledöbbent, hogy látta édesanyját futni, akinek hosszú vörös haja, köpenyként lobogott a háta mögött.

  Amint odaért fiához, leguggolt hozzá és erősen átölelte.   Rudolf még sosem hallotta ilyen gyorsan lihegni édesanyját. 

  A hosszas ölelés után Erika kétségbeesetten körül pásztázta aggódó szemeit fián, majd mikor odaért a sérült bal térdhez, hirtelen behunyta a szemeit és tenyerét a szája elé tette.

-          Mi történt veled? – érkezett a kérdés, elkeseredettségtől remegve.

-          Ne aggódj, már jól vagyok – felelte, alig hallhatóan Rudolf, majd közben lopva Lórántra nézett, aki fejbólintással intett neki, hogy már ideje lenne elmondani, hogy s mint történt ez az egész.

-          Anya, elütöttek – válaszolta Rudolf, aki, még ha életében először hazudott is egy óriásit, de nem bánta meg.

-          Elütöttek? – visította Erika. – Ki volt? Hol történt? Miért nem figyeltél jobban? Meg is hallhattál volna!

Erika olyan gyorsan hadarta a kérdéseit, hogy fia hirtelen azt sem tudta, melyikre válaszoljon először.   Bár úgy érezte, ha válaszolna is, azt édesanyja úgy is csak kifogásként értelmezné és nem konkrét válaszként.

-          Nem tehetek róla, amikor a parkból mentem át a járda túlsó felére, hirtelen elsuhant mellettem egy autó és elcsapott, még csak meg sem állt! – magyarázkodott Rudolf, miközben gondolatában elismerően megtapsolta magát.

-          Miért kellett neked az éjszaka kellős közepén, boltba menned? Miért nem tudsz megelégedni azzal, ami otthon van? Mi történik akkor, ha úgy elüt, hogy nem térsz magadhoz? Van róla fogalmad, hogy én nekem ez mekkora tragédia lenne? Van Rékának? Ránk egyáltalán nem gondolsz?

-          Sajnálom – vonta meg a vállát, száját biggyesztve Rudolf, mire édesanyja felállt és mérgesen csípőre vágta kezeit.

-          Az a szerencse, hogy összefutott veled ez a kedves orvos!

Lóránt ekkor felkapta a fejét, ugyanis ő eddig csak egy kívülálló személy volt, hiszen Erika annyira keresztülnézett rajta az érkezésekor, hogy majdnem fel is lökte.

-          Engedje, meg hogy bemutatkozzam így is, Dr. Szűcs Lóránt vagyok – nyújtotta a mérges anya felé kezét Lóránt.

-          Csikósné Teréz Erika – fogott vele kezet, még mindig indulatos hangon Erika. – Köszönöm, hogy segített a fiamon!

-          Ugyan – legyintette a kezét Lóránt, mintha csak egy befőttes üvegtetőt csavart volna le. – Amint megláttam, hogy a térde fáj, rögtön tudtam, hogy a porccal lesz gond. Az imént itt volt az egyik kollegám, akivel meg is vizsgáltuk Rudolfot.

-          Na és, mi baja?

-          A bal térdéből levált egy porc. Azt nem tudjuk, hogy mekkora és hogy beékelődött-e a csontok közé, mert még várunk a röntgenre. Az viszont száz százalék biztos, hogy holnap délelőtt 10 órakor sor kerül a műtétre.

Rudolf behunyta szemeit és próbált minden gondolata segítségével, elhatárolódni Lóránt és Erika beszélgetésétől.   Azonban sikertelenül járt. A két felnőtt beszélgetésének pont annál a pillanatánál nyitotta ki a szemét, ahol nem kellett volna.

-          Így mikor fogja tudni folytatni a focit? – kérdezte Erika.

Lóránt keserű arccal a fejét csóválta, majd habozva lepillantott Rudolfra, aki viszont nyugtalanabb hangon megismételte édesanyja kérdését.

-          Mikor folytathatom a focit?

Lóránt nagyot sóhajtott s így szólt.

-          Tartok tőle, már csak tavasszal!