A

                              Szerelem

                              bajnoka

  A Szegedi játékosok nem úgy sétáltak le a pályáról, mint egy vert sereg, hanem mint akik azt készülik ezzel üzenni, hogy a visszavágó hamarosan eljön. Arra azonban már csak a tavaszi szezonban lesz lehetőség, de ez legyen az ő gondjuk. A Ceglédi szurkolók vastapssal díjazták játékosaik diadalát, néhányan füttykoncerttel nyilvánították ki gratulációjukat, míg a túloldalon a Szegediek szépen, csendben levonulta szektorukból.

 Rudolf úgy érezte, a pályáról való lassú séta közben, hogy visszanyerte talpainak rendes méretét. Eddig mintha vasbetéteken futott volna. Észre sem vette, de a cipőben teljesen összébb ment a lába. Jót tett neki most ez a kis séta.

 Az öltözőbe beérve, már nem csak hallotta, de látta is hogy mennyire felvillanyozta csapat társait a győzelem. Vilmos nem győzött áradozni a meccs közbeni élményeiről, többségében arról, ahogy minden egyes alkalomkor elhalászta Sági elől a labdát. Norbertet pedig Kádas üttette lovaggá, méghozzá a levetett stoplis cipőjével. Persze nem mindenkinek adódhatott meg a jókedv, mégpedig a csapat jobbszélső hátvéd játékosának, Baloghnak, aki dühösen vágta le izzadt mezének felsőjét a padra.

 A fiú, a korához képest alacsony termetű fiú, aki másfél évvel ezelőtt még Törtelen rúgta a bőrt, a legtöbbet akarta kihozni magából. Édesapja egyetemi testnevelő tanár volt, édesanyja pedig kosárlabda edző. Nyílván valóan a fiú, ezért nem volt elégedett a pályákon nyújtott teljesítményeiért, s ezért próbált minél feljebb teljesíteni. Balogh önző volt és akaratos. Nem csak a pályán, de az életben is. Neki is meg vannak a maga céljai, melyektől, még ha messze is van, de kitartóan küzd. Sosem akarta, még csak nem is engedte, hogy bárki is segédkezet nyújtson neki.

 Rudolf elfordult a társa iránti gondolataitól és vetkőzni kezdett. Közben boldogan hallgatta, csapat társai egymással való viccelődéseit. Később azonban, a vizes törölközővel való farpofára csapkodások a zuhanyzóba való menekülésre ösztönözték, így iparkodnia kellett. Gyorsan kivette táskájából a szivacsot és a tusfürdőt, majd hóna alá csapta törölközőjét és futásnak eredt. Szerencséje volt, ugyanis mindenkinek meg volt a maga sajátosan kiszemelt ellenfele, így zavartalanul mehetett fürdeni.

  A fürdés nem csak az izzadtságot és a koszt vitte le fáradt testéről, hanem a stresszt is. A zuhanyrózsából áradó forró víz, mintha a lelkét cserélte volna ki egy összeomlani készülő Rudolfból egy élettel teli, vidámabb Rudolfra. Miután kiszállt és megtörölközött, az öltözőben lassan kezdett véget érni a törölközőkkel vívott csata. Amikor csapatkapitányuk felfrissülten sétált ki a zuhanyzóból, mindannyian döbbenten néztek egymásra, majd kapkodó mozdulatok kíséretében nyomban fürdeni indultak.

  Rudolf sötétkék farmerja fölé narancssárga trikót húzott, végül koromfekete ingjébe készült bújni, amikor Flórián bácsi büszkeségtől ragyogó arcát látta közeledni. Mögötte az erőnléti edző Erdős Zsolt cammogott, aki mellett az idős tapasztalt edző csak feleakkora volt. Zsolti bácsi, mint ahogy eddig, úgy most is kifejezéstelen arccal érkezett. A nagytermetű edző, kőkemény természetét, olykor felhőtlen humorával szokta fűszerezni. Arcáról azonban mégsem lehetett se a jó se a rosszkedv jelét leolvasni, mint ahogy most sem.

-          Na, még egy ponttal lettünk gazdagabbak, jól mondom Erdős úr? – hallatszott Flórián bácsi vidám hangja, amint az öltözőbe léptek.

-          Én meg azt mondom, a szegediek helyébe lettem volna, addig rugdaltam volna a Csikós kölök bokáját, amíg nem fejel még egy gólt! – nyilvánította ki véleményét Erdős úr, miközben borsos szemeivel lesújtóan nézett le Rudolfra.

Amikor Flórián bácsi feljebb tolta orráról a szemüveget, alaposan szemügyre vette a fiú lábait, majd tréfásan oldalba bökte Zsolti bácsit.

-          Mit gondolsz, honnan szerzek én még egy ilyen talpig-tuti játékost, ha ezeket a lábakat szétrúgatom? Erdős úr, hiszen ezek aranyat érnek! Jól mondom?

Zsolti bácsi egykedvűen a vállát vonta, tekintete azonban még Rudolfon hagyta.

-          Gondolod, hogy a mi Csikósunkat erősebb lába van, mint annak a Cristiano Ronaldónak?

-          Azért egy jól edzett magyar láb és egy elkényelmesedett portugál láb között van különbség – jegyezte meg Flórián bácsi, miközben a háta mögött összekulcsolta kezeit. – Úgy érzem, elégedettek lehetünk a fiatalemberünkkel!

 Az idős edző jókedvű mosollyal az arcán veregette meg a fiatal csatár vállát, majd Erdős úr kíséretében elhagyta az öltözőt. A nagytermetű edző nem vette le szemeit a fiúról, majd amikor sarkon fordult, barátságosan rákacsintott s távozott.

 Miután a többiek visszatértek a fürdésből, gyorsan felöltöztek és a sportpálya elé siettek, ahol már a várt rájuk a csapatbusz. A félig citromsárga, félig kék színben pompázó busz vezetője, a 44 éves Jenő bácsi, hosszú barna macskabajusza alatt húzódó mosollyal fogadta a diadalittas csapatot. Amikor a fiatalok felszálltak, Jenő bácsi minden mellette elhaladónak gratulált a győzelemhez, végül megvárta a két edző érkezését, és elindultak.

 Rudolf az ablakra tapasztotta homlokát. Érezte, ahogyan tüdeje kezd csillapodni és a levegőt is már lassabban vette. Némán pislogott az elhagyott utcákra, majd a járdákon sétáló fiatal lányokon meg-megakadó tekintete elfordította fejét az ablaküvegről. Jól öltözöttek voltak, ápolt hosszú hajuk pedig úgy lobogott hátukon, akár a végtelen mezőkön vágtató kancák sörénye. Olyan óvatosan lépkedtek, mintha aknamezők elől igyekeznének kitérni, miközben homlokukat az ég felé emelve, egyszerre felnevettek. Látszott rajtuk hogy boldogok voltak és rendkívül csinosak. Rudolf hosszas sóhajtás közepette gondolt bele, vajon létezik-e két olyan szerencsés fiú, akiknek megadódhat, hogy két ilyen gyönyörű lány ajkát csókolhassák, egész életükben. Gyorsan feladta a gondolataiban való kutatást, és hanyatt dőlt az ülésen. Mellette Norbert, behunyt szemekkel hallgatta a fülébe dugott hallgatón keresztül az általa összeválogatott zenéket, melyeknek tompa dallamát még Rudolf is hallotta. Remekül játszott és pontszerző gólpasszt adott. Kiváló teljesítményt nyújtott a csapatának, emellett büszkeséggel töltötte el, hogy ilyen sógora van, mint Norbert.

 Ismét az ablak felé fordította fejét, s a járdán sétálókat bámulta. Ezúttal fáradt szemeit nem fiatal lányokban mártogatta, hanem az egymás mellett helyezkedő kertes házak, csokoládébarna kerítésein. Persze gondolatai nem a gondos házakat körbevevő kerítéseken forogtak, hanem egészen máson. Egy csodálatos lányon, akinek még csak a neve hallatán is erősebben vert a szíve. Mellkasa lüktetni kezdett, már attól, ha rágondolt: Anikó.

 Egy csodálatos lány csodálatos neve.

 Miközben kényelmesebben elhelyezkedett az ülésen, gondolatai mélyebbre húzták. Egészen addig, amikor már semmi másra sem tud koncentrálni, csak egy belső érzésre, ami egyben kellemes, de fájdalmas is. Amint behunyta szemét, máris kirajzolódott előtte, a lány szemet gyönyörködtető testének alakja: keskeny válla, szép, formás mellei, széles csípője, végül pedig szemet kápráztatóan formás combjai mind ő rá utaltak. Vékony lábaival, olyan óvatosan lépdelt, akár egy hercegnő. Mintha egy láthatatlan hosszú csíkon haladna végig, amiről talpait egy vonalba helyezte lépkedés közben.

 Ápolt, hófehér arcán mosolyra húzódó idomok látszódtak, sötétbarna színben ragyogó szemeinek szépségével pedig még egy rosszkedvű ember lelkében is képes lett volna napsugarat varázsolni. Mosolya olyan volt, mint egy hullócsillag; aki ha megpillantotta, döbbenten gyönyörködött benne miközben teste teljes merevségben volt. A természetes gyönyör árulkodott róla.

   S amikor megszólalt: lágy, selymes hangja mintha varázsszőnyegen repítené azt, aki meghallja. Olyankor a legkönnyebb hanyatt feküdni s élvezni, ahogy a harmonikus dallam az egész testet átjárja.

 Amint Anikó jelenléte teljesen kiéleződött előtte, arra törekedett, hogy közelebb kerülhessen hozzá; így teste még jobban reszketni kezdett. Szíve már akkor fokozatosabb ritmussal kalapált, amikor megtette az első lépést, mozdulatlan szerelme felé. A lány csak állt és várta. Majd ekkor arcán, mint amikor borús felhők közül, jókedvet hozó napsugarak törnek át, mosolya megjelenésekor két állatot keltett életre a fiúban: egy tigrist és egy nyulat.

 A tigris lassú volt, de tombolt benne a küzdeni akarás. A biztosra akart menni.

 A nyúl azonban roppant fürge volt, de bizalmatlan. Így képtelen volt szembenézni az érzelmeivel.

 Egyre csak közeledett a lányhoz. A reszketés annyira befolyásolta mozdulatait, hogy már nem ő irányította lábait. Felnyögött és levegő után kapkodott. A félelem hihetetlen gyorsan eluralkodott felette, képtelen volt felülkerekedni rajta. Bár nem is bánta, hiszen nem akart közelebb kerülni hozzá, nem akart közvetlen közel állni ahhoz a bűbájos mosolyhoz, ami mágnesként vonzotta magához.

 S ekkor feltámadt benne a tigris. Felemelte a fejét és a lány szemeibe nézett. Sosem látott ennél szebb szempárt. Anikó szeme úgy ragyogott, mint két gyémántgolyó. Ennek a tekintetnek hatalma volt. Nem csupán gyönyör sugárzott belőle, hanem még Rudolf érzelmeit is befolyásolta. Úgy irányította akár egy bűvölt kígyót. A fiú teljes testével alávette magát a reszketésnek; engedte, hogy még azokat a helyeket is átjárja benne, ahol eddig még nem érezte. Amikor szembeállt Anikóval, hamarosan olyannyira erősen remegett, mintha testét áram ütné. A két lábán alig bírt megállni. Már majdnem hanyatt esett, amikor egy finom, puha kéz elkapta őt a vállánál fogva, s visszalendítette eredeti álló helyzetébe. Ezután feljebb csúszott, egészen a nyakától az álla aljáig. Az az erős szorítású kéz, most oly lágy és bizsergető érzéssel töltötte el.

Szólalj meg! Mond meg neki, hogy mit érzel!

 Egy hang, ami folyamatosan belülről faggatta, csupán hallgatni tudta, de teljesíteni nem, ugyanis érzelmei pillanatok alatt megváltoztatták. A nyúl átvette a hatalmat a tigris felett.

Ő maga sem értette, de menekülni próbált Anikó gyönyörű tekintete elől. Ha képes lett volna moccanni, akkor még finom kezének, selymes tapintása alól is elhúzódott volna, de nem tehette. Ennek a lánynak a puszta jelenléte, számára egy bilincs volt, amiből nem tudott szabadulni. A nyúl azonban egyre csak küzdött benne. A sarkon fordulásra kényszerítette. Próbálta meggyőzni, hogy ez egy szakadék, amiben most van és innen csak a menekülés a legalkalmasabb mód.

Rudolf mégsem tudott menekülni. A nyúl hamar feladta benne a küzdelmet és eltűnt. Immár csak a gondolatainak hangja volt az, ami zengett füleiben.

Ne tedd ezt! Hiszen mindkettőtöknek az lesz a legjobb, ha bevallod!

-          Szeretlek Anikó!