A

             Szerelem

                    bajnoka

  Egy autó lassan lefékezve kanyarodott be az utcába, s megállt. 

  Rudolf arra lett figyelmes, hogy valaki a lábai és a dereka alá nyúl, majd óvatosan felemeli és az autója felé veszi vele az irányt.  Nem tudott moccanni, sem de még csak szóhoz sem jutott a borzalmas fájdalomtól.

  Pillanatok alatt, az autó anyós ülésére helyezték, már sokkal tisztábban látta a dolgokat.   Bár még mindig volt benne egy kis rettegés, hiszen egy bandatámadás után, valaki váratlanul berakja őt az autójába, ettől még nem tudott teljesen lenyugodni.

  Egy jól öltözött, magas, szemüveges férfi csukta be mellette a kocai ajtaját, majd egy pillanatra Rudolf arcára szegezte nyugodt, tengerkék szemeit, majd utána a sérült bal térdre.  Végül a hátsó ülés felé fordulva hátranyúlt és egy hófehér törölközőt húzott elő, melyet Rudolf kezébe adott.

-          Fogadni mernék, hogy nem egy unaloműzés céljából megrendezett sakk parti áldozata lettél! – szólt hozzá kis idő múlva a férfi, akinek a tekintetéhez hasonlóan is nyugodtnak tűnt a hangja. – Jól elintézted magad, kölyök!

Rudolf szinte látni is alig tudott a fájdalomtól.  Amikor a fejét mozdította volna a férfi felé, hirtelen erősen nyílalt a fájdalom a térdébe, amitől az ülés háttámlájának feszítette hátát.

-          Hova visz? Mit akar tőlem? – kérdezte fogvicsorgatva.

-          Nem kell betojni, és a szüleidnek sem kell a tejes dobozon keresniük az arcképedet, ugyanis nem foglak elrabolni! – válaszolta a férfi, aki egy cseppet sem látszott kétségbeesettnek, Rudolf kínszenvedései láttán. Csak ült és vezetett, olyan higgadtan, mintha egy derűs, kora reggeli pecázásra tartana.

-          Akkor miért ültetett be az autójába? – érkezett az újabb kérdés Rudolftól.

-          Még mindig nem jöttél rá?- fordította döbbent arcát a fiú felé. -  Akkor segítek, a kórházba viszlek téged!

A fiú ennek hallatán, még levegőt is elfelejtett venni.  Soha életében nem volt még abban az elviselhetetlen, barátságtalan intézményben, de még csak a hangja hallatán is kirázta őt a hideg.   Most pedig egy vad idegen férfi, aki csak úgy önszántából betette a kocsijába, el akarja vinni a kórházba egy könnyed térd sérülés miatt.   Rudolf elhatározta, hogy bármi történjék is, de lebeszéli a férfit a szándékáról.

-          Elég, ha hazavisz, nem megyek kórházba!

-          Hidd el nekem, nem éri meg ellenségeskedni! Sokan összetennék a két kezüket, a segítségemért!

-          Miért, ki maga?

A férfi ekkor Rudolfra mosolygott.  Tekintetük olyan volt, mint a tűz és a víz. Rudolf szemei már majdnem szikrákat szórtak a dühtől és a fájdalomtól, mire a férfi rendíthetetlen nyugalommal felelt.

-          Dr. Szűcs Lóránt vagyok, ortopéd szakorvos! Téged hogy hívnak?

Rudolfban egyről a kettőre, elmúltak a kétkedő indulatok. Talán a fájdalmai miatt, vagy talán, mert kissé megnyugtatta őt, hogy nem egy tanulatlan, rossz indulatokkal teli idegen kocsijában ül, hanem egy képzett orvoséban.

-          Ha megmondom, akkor megígéri, hogy hazavisz?

Lóránt jókedvűen felnevetett ám jelét sem adta a megadásának.

-          Ha elárulod a neved, akkor megkímélem az életed egy rettenetes fájdalomtól!

Jelen pillanatban, Rudolf még a számára legkedvesebb focilabdáját is odaadta volna a fájdalmáért cserébe.    S mivel már nem látta értelmét az ellenszegülésnek így engedelmesen felelt.

-          Csikós Rudolf vagyok!

Lóránt száját biggyesztve bólintott a névre.

-          Nagyon örülök, Rudolf!

-          Mi baja a térdemnek?

Rudolf félelemtől reszkető kérdésére, Lóránt ismét a fiú sérült testrészére szegezte tekintetét, s ezúttal mintha többet tudott volna megállapítani, mint azelőtt, a szemeit húzogatta szemüvege mögött.

- Erre, egyértelmű választ, majd csak a röntgenfelvételek után tudunk adni – állapította meg Lóránt.

- Én nem akarom, hogy hozzá nyúljanak! – csóválta a fejét Rudolf, s érezte, hogy a félelem szinte rángatni kezdi a testét.

- Nem kell megijedni – fordult felé, vigasztaló helyett, töretlen jóindulattal. – De ahhoz, hogy megtudhassuk, mi baja a térdednek, muszáj megvizsgálnunk!

 Így, hogy hosszabb időre, egy helyben ült mozdulatlanul, végre valahára, még a fájdalma is enyhült.    Félelmét, a vizsgálatok iránt, azonban nem tudta csillapítani.   Lóránt meglehetősen rokonszenvesnek tűnt, elvégre melyik másik orvos csinálná ezt meg utána? A legtöbben inkább tovább hajtottak volna, bármely segítséghívást mellőzve.   S bármennyire is kellemetlen volt ez most Rudolf számára, a lelke legmélyén hálás volt Lórántnak, hogy megállt és a segítségét nyújtotta neki.

Amint a kórház, rémisztő hatalmas épületéhez értek, Lóránt elkérte Rudolftól, édesanyja telefonszámát és közölte a fiúval, hogy még a vizsgálatok előtt értesíteni fogja őt.   Jobbnak látta, ha az anya, nem a félelemtől elakadó szavú fiától, hanem egy magabiztos orvostól hallja a jelenlegi helyzetet.

-          Szóval nem árulod el, hogy mi történt a térdeddel? – tette fel a kérdést újból Lóránt, akikor a kocsiból kiszállva, a kórház bejárata felé vették az irányt. Rudolf nem nagyon szeretett volna őszinte választ adni, ám hazudni sem, mert az csak rondítana a helyzetén.   Lóránt többször is ránézett, ám ő csak bicegett mellette, miközben egyetlen hang sem hagyta el a torkát.

-          Én nekem nem fontos, de odabent Takács doktor úr a fejedet fogja leharapni, ha nem válaszolsz neki, azt ugye tudod?

Ettől csak még jobban elakadtak a torkában a szavai Rudolfnak. Nem elég, hogy szinte életében először, - vagy talán másodszor – beteszi a lábát ebbe a hajmeresztőnek tűnő intézménybe, még rosszabbnál rosszabb dolgok fognak történni vele, ha nem beszél.