A

                 Szerelem

                       bajnoka

   Rudolf tisztán felismerte ezt a hangot.

 Még ha látni, nem is látta a lány arcát, mert annyira marta szemeit a spray, de azt meg tudta fejteni, hogy aki megtámadta őt, az nem más, mint Zentai Krisztina volt.  A volt barátnője.

-          Mit akarsz tőlem? – üvöltötte Rudolf, miközben hallotta, hogy a négy-öt főből álló fiúcsapat, kezdte őt körül állni, a lányok pedig ismét helyet foglaltak a kocsi motorháztetőjén és szórakozott nevetésükkel kísérték figyelemmel az eseményt.

-          Azt, hogy szenvedj te is úgy, ahogy néhány lány szenvedett, miattad, te féreg! – hadarta sokkal, nagyobb bosszúvággyal a hangjában Kriszti. – Szenvedj, mert fogalmad sem volt róla, sőt, most sem, hogy milyen igazán szívből szeretni valakit! Abban viszont profi vagy, hogyan kell eldobni olyat, aki erre képes!

-          Nem értem, miért fontos ez neked! Hiszen az már rég volt!

Ekkor egy nagy erejű ütést kapott a bal oldalába.   Az egyre nagyobb fájdalomtól térdre zuhant.   Levegő után kapkodott, miközben mindkét tenyerét a hideg betonra tapasztotta.

-          Kussolsz, ha a csajom beszél! – szólott rá az a fiú, aki az imént egy jól irányzott bal horoggal kényszerítette térdre Rudolfot.   Bizonyára az a kopasz fiú lehetett, aki a Lada volánjánál ült és többször is rádudált.

-          Ez gyönyörű volt, Kampó! – nevetett fel hosszan Kriszta, majd közelebb sétált Rudolfhoz, aki még mindig a levegővétellel küszködött. – Azt hiszed, hogy én olyan könnyen felejtek?   Azt hiszed, azt, amit tettél velem, olyan könnyen el lehet felejteni?    Naná, hiszen neked nem én kellettem, hanem már akkor is, az a kis húzott szemű, táncos lábú, cicababa, jól mondom? Az az Anikó!

  Rudolf hiába is győzködte magát, nem volt benne elég bátorság ahhoz, hogy felemelje a hangját Kriszti ellen.   Az ütés, mintha a bordájával együtt a hangszalagját is megsértette volna.   Minden ellentmondó szavait elfojtotta és tehetetlenül guggolt s támasztotta meg magát tenyereivel a betonon.    Másrészt, amint az előbb megfigyelte, már amennyire szemügyre tudta venni az őket körülvevő fiúkat, ha magasabbak nem is, de mindegyikük erősebb testalkattal rendelkezett.

-          Összetörted a szívem! – sziszegte a lány, aki egyre közelebb és közelebb merészkedett Rudolfhoz, mígnem olyannyira közel, hogy térdei, már érintették a fiú homlokát. – De, ha jól sejtem, ezt ma nem először hallod és nem csak az én számból! Jól mondom, Zsófim?

Mi? Zsófi is itt van?

    Rudolf azonnal felemelte a fejét és előre tekintett.

 Nem foglalkozott avval, ez mennyire erőfeszítés volt a számára, hiszen amikor szemeit kinyitotta, úgy érezte, mintha egy kupica sót ömlött volna beléjük.   Ennek ellenére, jól látta, amit látott. Kriszti és Kampó mögött, a Lada motorháztetején ült fent az a lány, akinek boldogságtól ragyogó szemei láttán, még a másodpercek pörgéseit is képes volt megállítani Rudolf körül.   Aki minden egyes eseménykor, önfeledt vidám mosollyal az arcán jelent meg előtte, fejét pedig édesen a bal vállára hajtotta. Mostanra, szótlanul és mozdulatlanul ült fent a két lány közt és elégedett mosolygott a fiúra.

-          Zsófi! – nyöszörögte Rudolf.

Hiszen ez lehetetlen! Hogy a csudába ismerhetik ezek egymást? Kriszti és Zsófi barátnők? Ilyen is csak az én esetemben történhet meg!

-          Mondom, hogy kussolsz! – rivallt rá felette Kampó, majd hátralendítette jobb lábát, hogy egy nagyobb rúgást mérjen le Rudolf oldalára.   A következő pillanatban, azonban Rudolf elrugaszkodott a támadástól és megpróbált talpra állni.    Amint ez sikerült neki, az eddig néma csendben álldogáló másik kettő fiú odaugrott elé, mintha nem is ő, hanem egy kalitkából kiszökött tengeri malaccal lett volna dolguk.   Egyikük alacsony volt ám annál inkább izmosabb, míg a másik, legalább olyan magas és széles válla rendelkezett, mint kampó.

-          Na, rátok bízom, verjétek be a pofáját! – biccentett a kopasz fejével Kampó, mire társai kutyákként engedelmeskedtek neki.

Jóságos ég, ilyet még az amerikai filmekben szörnyű nézni, most meg valójában ketten vannak ellenem, méghozzá azért hogy laposra verjenek!

  Rudolf igyekezett minden kétkedő gondolataitól megszabadulni és a támadóira koncentrálni.   Fájdalomtól vibráló tekintete és lüktető bordája hátráltatta őt.

  Abban a pillanatban, hogy az alacsonyabb fiú elindult Rudolf felé, a fiú hátrálni kezdett ám közben tekintetét többször is Zsófira vezette.

Még most is olyan életvidám vagy mi? Tetszik neked, ahogy éppen megvernek engem? Ezt akarod látni ma éjszaka?

  Rudolf azonban egy pillanatra megfeledkezett a támadójáról, aki ezt kihasználva, öklével a fiú mellkasára csapott.

Megtorpant ettől, ám egyáltalán nem érzett fájdalmat.  Dühöt viszont annál inkább.   Fogalma sem volt, mi ösztönözte, vagy honnan merített bátorságot, de a következő ütést már ő mérte le, méghozzá nála egy fejjel kisebb ellenfele arcára.   Bár nem oda szánta, hanem a gyomrába, de a nagy lendület végett így sikerült neki.   Ettől a fiú hátralendült, mindkét tenyerét az orra elé zárta, majd kétségbeesetten sikoltozott, amikor kezeit saját vére terítette be.

Zsófi hangosan felnevetett.   Rudolfnak azonban esze ágában sem volt nevetni, ám ettől még annál is inkább úgy érezte, hogy akár fél kézzel is el tudná náspángolni az egész bandát. Így hát, megindult a magasabbik fiú felé.

  Kriszta ekkor lépett közbe.  Villámgyors mozdulattal kikapta Kampó kezéből a baseball ütőt.   Amikor a háta mögé lendítette, Rudolf időben észrevette a veszélyes játékszert és próbált volna félreugrani.

Kriszta minden erejével a fiú felé lendítette az ütőt, de nem tudta vele fejbe találni Rudolfot, mivel a fiú ügyesen elhajolt tőle.   Végül mégis csattant a játékszer, méghozzá elég hangosan.   Rudolf bal térdét érte.

  A fiú torka szakadtából felüvöltött és összeesett a betonon.  Egy gombócba kuporodott össze és a térdét markolta.   Akkora fájdalom hatolt a térdébe, amitől azt hitte, lába nyomban szétdurran.   Szemeit immár nem a csípős spray hanem a fájdalom húzta össze. Folyamatosan, megállás nélkül üvöltött akár egy nagyra nőtt csecsemő.

  Amíg a földön feküdt és egyedül csak a fájdalmára tudott koncentrálni, érezte, hogy valaki lassú léptekkel odasétál hozzá, leguggol és kéjes hanggal a fülébe súgja.

-          Megmondtam, hogy ezt még nagyon megbánod Rudolf! Most szenvedj te is, ahogy én szenvedtem miattad, éveken keresztül!

  Majd feláll s elhagyja fájdalomtól reszkető testét.    Hallotta, ahogy mindannyian beszálltak a Ladába és hangosan kiáltozva, nyilvánvalóan győzelmi dalt énekelve, elhúzták a csíkot.

  Rudolf egyedül maradt, a fájdalmával.  Csak feküdt, összegubózva méghozzá hanyatt, a hideg betonon és mindkét kezével a bal térdét fogta. Mozdulni sem bírt, ráadásul lassan eleredt az eső is.   A jéghideg vízcseppek az arcát érintették, aztán pedig az egész testét elborították. Hirtelen nagy zápor keletkezett a város felett.