A

                       Szerelem

                              bajnoka

A hazafelé tartó úton, Rudolf többször is a háta mögé nézett.

Talán ettől már végleg leszáll rólam! Nagyon remélem, hogy ez egy életre szóló lecke volt számára! Csak utánam ne jöjjön! 

  Sétálása közben, gondolatai sokkal inkább, félelemre utalók voltak, mint kétkedők.   Valamiért tartott tőle, hogy Zsófi egy cseppet se okult a könyörtelen szavakból.  Bár az arca, Rudolf dühből fakadó szavai elhangzásakor, mintha megváltozott volna.   Azok a mosolyra irányuló idomok, és azok a ragyogó szemek, úgy festettek, mint az aranyló Napot eltakaró, borús felhők.   Szinte félelmetes volt ezt látnia Rudolfnak.

Váratlanul eleredt az eső.   Kicsi, apró szemekbe esett és sűrűn.   Rudolf nem húzta fel fejére a kapucniját, ugyanis már csak lépésnyire volt a házuktól.   Azonban megállt egy pillanatra és a háta mögé nézett, a hosszú s annál inkább üres utcára.   Zsófinak semmi nyoma nem volt.   Amikor elfordult, keserű arccal nyúlt kapujuk kilincse felé.

  Amint belépett a házba, Norbert örömteli nevetését hallotta meg.   Ettől megnyugodott. Próbálta egyik pillanatról a másikra elfelejtenie Zsófit.   Ha eddig, éveken keresztül sikerült neki, akkor most is fog.

-          Sziasztok! – köszönt, halvány mosollyal az arcán.   A konyhában, Erika, Norbert és Réka tartózkodott.   Mindhárman fülig érő mosollyal ültek a konyha asztalnál. Immár mindhárman befejezték a vacsorát, ugyanis az előttük lévő, hófehér tányéron, mostanra csak a rántott csirke romjai voltak.

-          Szia, Rudolf, gyere, ülj le, máris tálalom neked a vacsorát! – rugaszkodott el a székétől Erika, aki máris a háta mögött álló szekrénybe nyúlt, s egy lapos tányért kihúzván, már szedte is a tetejére a petrezselymes burgonyát.

Rudolf asztalhoz ült ám egy darabig szótlanul kellett, hogy figyelje, az ínycsiklandozó falatokat.   Ugyanis nem volt étvágya.  Az egyetlen egy érzés, ami nyomasztotta, az mégsem az étvágya volt.  Talán még ő maga sem tudta, vagy egyszerűen nem akart vele tisztában lenni, de nem akarta sem a bűntudatára fogni, sem pedig a rossz indulatára.   Ő  azt tette és azt közölte Zsófival, amit kellett.

-          Talán valami baj van? – kérdezte tőle Norbert, aki éppen az előbb hajolt el Réka csiklandozásai elől.

-          Nincs – vágta rá meggondolatlanul Rudolf, miközben arcán már egyre jobban csak halványodni kezdett a mosoly.

-          Jut eszembe, míg nem voltál itthon, keresett téged a lányka – fordult felé egy pillanatra Erika, aki éppen a vacsorás tányérokat mosogatta.

Rudolf árgus szemekkel meredt édesanyja hátára, mivel csak azt látta belőle.

-          Tessék?

-          Anikó! – hallatszott a húzott hang, Réka szájából. – Mi van, már el is felejtetted, hogy szerelmes vagy belé?

Rudolf lassú fejmozdulattal vezette át tekintetét édesanyjáról Rékára, aki azonban úgy nézett rá bátyjára, mintha még csak most látná őt először.

-          Ember, veled meg mi van? Beszívtál?

-          Ejnye, Réka! – szólott rá mosogatás közben Erika.

Amikor Rudolf fejében újra és újra felcsendültek édesanyja korábbi szavai, már csak azt vette észre, hogy egyik kezében a kést, másik kezében pedig a villát szorongatta.   Szinte kívánta az ételt, pedig néhány másodperce még képes lett volna eltolni magától.

Végre történt vele is csoda! Kereste őt Anikó!  Lehet, hogy rájött, hogy mégis jelent valamit a számára! S ezért, képes volt eljönni a házuk elé. Ő pedig pont akkor nem volt otthon!

-          Nos, ez zseniális – jegyezte meg ünnepélyesen Rudolf, persze tele szájjal.

-          Na de fel se hívott, vagy valami, hogy akar tőled valamit? – tette fel a kérdést Norbert, amire Rudolf újfent, tele szájjal válaszolt.

-          Nem is tudja a telefonszámom! – majd nagy nehezen lenyelte a falatokat és az anyja felé fordult. – Nem mondta, hogy mit akart?

-          Úgy konkrétan, nem – felelte Erika, miközben a csöpögtető állványra helyezte az elmosogatott

-          tányérokat. – Csak kérdezte, hogy itthon vagy-e, én pedig mondtam, hogy nem, mert dolgod van.

-          Ennyi? – hallatszott az elégedetlenkedő hang, Rudolf szájából. – Mást nem is mondtál neki?

-          Nem – vonta meg a vállát Erika. – Miért? Kellett volna?

-          Mondjuk azt, hogy várj egy percet Anikó, felhívom Rudolfot és odaadom neked a telefont, beszélj vele!

-          Szerinted ez anya dolga? – szólt közbe akaratosan Réka. – Tessék, itt a lehetőség, menj el hozzá holnap edzés előtt!

-          El is megyek! – felelte örömteli hangon Rudolf. – Még az is lehet, hogy kihagyom a holnapi edzést és csak vele töltöm a délutánt!

-          Azért azt nem kellene, mert a szombati meccsre készülünk! – jegyezte meg óvatosan Norbert.

-          Az igaz – bólintott egyetértően Rudolf. – Akkor viszont elhívom a szombati meccsre!

-          Már persze, ha elmegy – fordult el Erika, a mosogató felé, ahol tovább folytatta a csöpögtető állványra való tányérpakolást.

Rudolf pillanatok alatt elfogyasztott mindent, amit a tányérján talált, majd végül elégedetten dőlt hátra a székben.  Úgy érezte, még akár repülni is tudna, annyira feltámadt az életkedve.   Még így teli hassal is.

  A vacsora után, Norbert és Réka egymással töltötte az idejét, míg Erika gondosan eltakarított mindent a konyhaasztalról, vasalni indult.

Rudolf azonban az égig fel tudott volna ugrani. Frissnek és energiával teltnek érezte magát. Úgy érezte, még egy hegyet is meg tudott volna mászni. Esze ágában sem volt elmenni, aludni.

Miután támadt egy ötlete, gyorsan leszaladt édesanyja szobájába. Erika éppen vasalt, amikor fia játékosan mögé osont, majd hirtelen megijesztette.

-          Tudom, hogy a hátam mögött vagy – érkezett a felkészült válasz. – Na, mit szeretnél?

-          Arra gondoltam, elszaladnék az éjjel-nappaliba, egy kis üdítőért! Neked kell valami?

Erika olyan arccal fordult fiához, mintha nem is Rudolf, hanem egy bengáli tigris állt volna mögötte.

-          Most, este nyolckor?

-          Igen – bólintott jókedvű vigyorral az arcán, Rudolf. – Megjárom én gyorsan, ha itthonra kell valami, akkor szólj nyugodtan!

-          Én már bevásároltam, amit be kell, de biztos most ilyen későn akarsz menni? Van bent a hűtőben szőlőlé!

-          Jó, de azt inkább meghagynám Rékáéknak, én úgyis jobban odavagyok a Coláért!

-          Colát akarsz inni, este, lefekvés előtt?

-          De csak egy nagyon keveset! Van, hogy jobban alszom tőle! Sietek!

  Indulás előtt, felszaladt még a szobájába a pénztárcájáért.  Réka és Norbert, pont akkor lépett ki a szobaajtón s mindketten döbbenten néztek a fiúra.   Rudolf heves léptei közben hadarta el mindkettőjüknek, hogy hova indul, majd farmer nadrágja zsebébe tuszkolva a pénztárcát, már sietett is lefelé a lépcsőn.

  A borús idő ellenére, egészen elfogadható hőmérséklet volt. Legalábbis ahogy Rudolf megtapasztalta, amikor hangosan fütyörészve, zsebre vágott kezekkel, a járdán sétált.  Lassan már kezdett sötétedni.   Odafent az égen, a felhők immár sötétebb szürke takarót húztam magukra.   Ez az este kifejezetten csak a semmittevésre alkalmas, hiszen kinek lenne kedve, ilyen kedvtelen időben odakint tölteni a napját?  Leszámítva egy ceglédi fiút, aki akár még a felhőkig is el tudna rugaszkodni, olyannyira boldog volt.  S mindezt egy lánynak köszönhette.

  Amint a járdán sétált, látta, hogy az előtte lévő, park előtt állt egy fehér Lada, melynek a motorháztetőjén négy lány ücsörgött.   Velük szemben pedig szintúgy négy, ám fiú lődörgött, mintha nem tudnák eldönteni, hogy most jobbra vagy balra dőljenek.   Minden esetre, remekül elszórakoztatták a lányokat, akik úgy nevettek fel a kora éjszakába, mintha kínoznák őket.   Hangosan és hosszan elnyújtva.    Rudolf, homlokráncolva próbálta megfejteni, hogy a mai tini lányok többségének, miért kell üvöltve nevetnie?   Mivel azonban határtalan jókedve nem hagyta ezen rágódni, így azzal sem foglalkozott, hogy éppen centiméterekre halad el a fiatalokból álló társaság mellett. Lépteit azonban nem gyorsította fel, sőt, még lassabbra is vette a tempót.   Hallotta, hogy a fiúk egy pillanatra befejezték a mondanivalójukat és suttogva tettek gúnyos megjegyzést Rudolf lazán sétáló mozdulataira.  Ahogy elhaladt előttük, annyit hallott még, hogy az egyik lány leugrott a motorháztetőről és olyan hangon szólott a fiúkhoz, mintha éppen az ötös-lottó nyerő szelvényét tartaná a kezeiben.

-          Ez nem a Csikós?

Rudolf azonban nem figyelt oda, bár az egy dolog hogy hallotta, amit a lány mondott, de a parkon keresztül sétálva, elégedett mosollyal az arcán, méregette a padokat.   Hamarosan itt fog majd találkozni vele. Méghozzá megadatik majd neki az is, hogy ezek után nem csak két baráti puszival kell, hogy beérje, hanem egy szívből áradó, szeretet sugárzó csókkal. Csodálatos lesz!

Elhagyván a parkot, átment az út túlsó oldalára.  Annyira kihalt volt már így kora este is a város, hogy még a távoli éjjel-nappali kisbolt előtti padokon sem ült már senki.   Átsétált a túloldali járdára, ahol érezte, hogy valami jön mögötte.  Amikor hátranézett, azt a fehér Ladát látta a háta mögött, ami mellett nemrég elsétált a park előtt.  Könnyelműen a száját biggyesztette, amikor a Ladából a volánnál ülő, kopasz srác többször is rádudált.  Nem tartotta fontosnak, hogy bármi hozzáfűznivalót is kiejtsen neki a száján, hiszen miért is érné meg elrontani ezt az estét?

Nem sokkal, az éjjel-nappali kisbolt előtt megállt az autó, ám kiszállni, senki sem szállt ki belőle.   Rudolf sétált tovább, azt sem bánta, ha még egyszer el kell, hogy sétáljon, a rokonszenvesnek éppen nem mondható utasokkal teli Lada mellett.  Amint ezt megtette, könnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy most sem történt semmi.

  Hirtelen azonban kivágódott az autó egyik ajtaja, amire azonnal megfordult.   Egy lány zuhant ki, szó szerint az autóból s a járdára esett, méghozzá elég csúnyán.  Utána valaki gyorsan becsukta a kocsi ajtaját és padlógázzal, elhúztak a helyszínről.   Rudolf egy darabig ijedten nézte a járdán, hason fekvő lányt. Nagyon remélte, hogy nem történt semmi komoly baja.   Még azzal is ki tudott volna egyezni, ha ezt csak szimplán, eljátszották volna, Rudolf átverésére.

-          Hahó! – szólította meg, Rudolf. – Rendben vagy?

Válasz azonban nem érkezett a hullámos, hosszú festett fekete hajú lánytól, aki válasz helyett, egy-két rángatózó mozdulatot tett.

Rudolf odasétált mellé, persze óvatosan, de mire lehajolt volna, a lány abban a pillanatban felemelte a jobb kezét és valami elviselhetetlenül, csípős spray-vel szemen fújta őt.  Rudolf elrugaszkodott a lánytól, ám későn, ugyanis a spray elérte a szemeit, ám szerencséjére csak annyi, amennyitől még félig nyitva tudta tartani.  Hiába dörgölte, maró fájdalom ült rá mindkét szemére.   Üvölteni tudott volna a fájdalomtól és ijedtségtől elakadt hanggal kiáltott a lány felé.

-          Ki a franc vagy?! Miért csináltad ezt?

Abban a pillanatban, hogy ezt kiejtette a száján, egy autó fékezett le mögötte, amelyből már többen is kiszálltak.   Rudolf sejtette, hogy ez újból a fehér színű Lada lesz és azt is, hogy nem átverésből kísérték őt.

-          Fájdogál a szemed mi? – hallatszott a kéjes, ám bosszúvágytól felszabadult hangon. – Ne aggódj, mindjárt kikaparom a helyéről, csak gondoltuk, megleckéztetünk egy kicsit, hogy tudjad, hol van a dolgok eleje és a vége!

Rudolf tisztán felismerte ezt a hangot.  Még ha látni, nem is látta a lány arcát, mert annyira marta szemeit a spray, de azt meg tudta fejteni, hogy aki megtámadta őt, az nem más, mint Zentai Krisztina volt. A volt barátnője.