A

                              Szerelem

                              bajnoka

Másnap reggel nem foglalkozott sem az iskolai tanulmányaival, sem a hamarosan közeledő vizsgáival, hanem a szerdai mérkőzése lebegett a szemei előtt. Így könnyedén el is szállt a kedd délelőttje, s már készülődhetett is a délutáni fociedzésre.

Norberttel együtt készülődtek, a fiú egészen szombatig náluk tölti majd a hetet. Ilyenkor nagyon fel volt pörögve, hogy nem az otthoni veszekedős családi légkörben kell tartózkodnia, hanem élete szerelmével lehet együtt.

-          Holnap ott lesz a meccsen! – mesélte lelkesen Rudolf, miután elkészültek s elindultak gyalog a Malomtó széli sportpályára.

-          Tényleg? – nézett rá nagy árgus szemekkel Norbert. – Most csak viccelsz velem!

Rudolf a fejét csóválta, közben vigyorogva fogadta barátja döbbentségét.

-          Tegnap találkoztam vele!

-          Igen, azt mesélte Réka, hogy mégis elmentél.

-          Tessék? – torpant meg a járda kellős közepén Rudolf. – Hogy értette azt, hogy mégis?

Norbert határozottan fordult barátjával szembe. Nem viselkedett úgy, mint aki hirtelen szabadkozni próbál. Tisztában volt azzal, hogy ha barátja elhatározza magát arra a találkozóra, attól még nem lesz egészen biztos, hogy sikerül elég bátorságot merítenie hozzá.

-          Nézd pajti, mindannyian sejtettük, hogy mégsem fogsz elmenni elé – felelte őszintén Norbert.

Rudolf elképedten nézett barátja arcára, akinek még a rá világító nap fénye se tompította el komor arcát.

-          Most csak ugratsz mi? – lóbálta a fejét kedvtelenül Rudolf.

-          Ne értsd félre, nem azt akartam mondani, hogy puhány vagy…

-          Hanem azt hogy egy betoji kissrác vagyok, aki a takarója alá bújva, álmodozik a lehetetlenről! – fejezte be a sajátosan átalakított mondatot Rudolf.

  Norbert látta barátján, hogy lassan sikerül kihozni őt a sodrából. Ha jobban belegondolt, ilyen fajta témán, még soha sem vesztek össze. Ha eddig, egyszer csak váratlanul felbukkant az életükben egy lány, aki hasonlóan Anikóhoz vagy Zsófihoz, nagy port kavart, mindig megvitatták egymással a véleményüket. S mindig egyetértettek egymással. A mostani helyzet, azonban nem ezt igazolta. Éppen ezért, nem is akarta ennél jobban kivesézni témájuknak ezt a részét. Így hát jobbnak vélte, barátságosan mosolyogni Rudolfra, s visszább venni a lendületből.

-          Te egy határozott és kitartó srác vagy, aki egyre jobban közeledik, élete célja felé!

  Rudolf arcán eddig tisztán lehetett látni a feszülő indulatokat, melyek az imént elhangzott mondat után, fokozatosan csillapodtak. Végül leeresztette fejét és nagyokat sóhajtozott.

-          Szinte már azt se tudom, ki vagyok! – hallatszott a dunnyogása. – Egyik pillanatban érzem, hogy képes vagyok a szemébe nézni, még akár s kezet is meg tudnám fogni, de valamiért, mindig elmegy az önbizalmam.

Norbert ekkor barátja vállára helyezte jobb tenyerét.

-          Te nagyon is jól tudod, hogy ki vagy, pajti! Csak tudod, az a nagy probléma, ha már csak az eszedbe jut a neve, vagy rá gondolsz, szinte azonnal elbújsz önmagadba és valaki egészen másnak adod át a staféta botot! Ez így nem tuti!

Rudolf leszűrte végül barátja szavaiból az igazságot, arról viszont halvány fogalma sem volt, hogyan tudna ezen változtatni.

-          Te mit tennél a helyemben? – tette fel végül a kérdést, melyet már régóta fel szeretett volna tenni.

-          Odaállnék elé és rossz vagy jó idő, de személyesen megmondanám neki, hogy mit érzek! Mert szerintem ez így fair! Ennél jobban már nem tudnám húzni, vonszolni magamban az érzelmeket!

Majd lassan elindultak sétálva a járdán. Rudolf kételkedő pillantásokkal követte, a járdára kirajzolódott árnyékát. Érezte, hogy gondolatai egyre jobban csak gyötrik. Nem tudta kellőképpen elhatározni magát, nem tudta mi lenne a megfelelő döntés. Vajon megéri tovább titokban tartani érzelmeit, vagy inkább Norbertre hallgatni, s felkészületlenül tények elé állítani Anikót?

   Időben megérkeztek a CVSE focipályára. Udvariasan beköszöntek az újonnan felvett portásnak, majd végigsétáltak a vörös színű salakpályán, az öltöző felé vették az irányt. Lassan feltámadt a szél, felhők azonban nagyon ritkán kószáltak az égen, eszerint az időjárás jelentés szerinti előrelátható esőzéseknek semmi nyoma nem látszott.

   Az öltözőből, Pintér és Kádas hangja hallatszódott ki.Úgy üvöltöztek, mintha egy oroszlán szabadult volna be az öltözőbe.  A két fiú minden bizonnyal, egymással hadakozhatott, tőlük megszokott módon, a stoplis cipőiket, kardként felhasználva. Amint beért a két barát, abban a pillanatban síri csend lett az öltözőben. Vilmos, Balogh, Juhász, Tímár, de még a két egymással bohóckodó Pintér és Kádas is nagyra nyílt szemekkel meredtek Rudolfra. Norbert vett egy nagy levegőt s úgy tett, mintha mi sem történt volna, kikerülte társait és nekilátott az átöltözésnek.

-          Miért néztek így rám? – tette fel a kérdést, ijedten hangon Rudolf.

Egy pillanatig úgy tűnt, a cegléd labdarúgó csapata hangszalag szakadást szenvedett, mivel senki nem adott neki választ. Végül a fradisták kapuját kétszer is kipókhálózó Balogh állt fel az öltözői padról s így szólt.

-          Flóri bá, beszélni akar veled – mondta a fiú. – Annyit mondott, ha megjöttél, menj fel az irodájába.

Rudolf abban a pillanatban hátat fordított társainak és elindult a folyosó, ellenkező irányába. Gyomrában fájdalmas reszketést tapasztalt. Ilyenkor történnek vele a kínos pillanatok, amiket ki nem álhatott. Izzadni kezdett minden egyes testrészén, hiába köszörülte meg torkát, továbbra is rekedt hangon hagyták el száját a szavak, szíve pedig olyan hevesen vert, mintha egy bajnoki mérkőzés 90. percét taposná.

    A folyosó végén, egy felfelé vezető, kanyargós lépcsőn folytatta az útját. A lépcsőkön való felfelé lépkedései közben, lázasan merengett azon, hogy mi fogja őt fogadni, ha belép a klímás, tiszta irodába, ahol minden bizonnyal, egy tapasztalt és barátságos arc fogja őt fogadni.     Váratlanul eszébe jutott, a múlt hétvégi mérkőzésének kellemetlen történte, s ettől még jobban izzadni kezdett. Legjobban a homlokán. Amikor tenyerét végighúzta rajta, szinte csillogott a verejtéktől. Mohón a térdig érő farmerjába törölte tenyerét, majd fejét felemelvén, a lépcsősor legtetején lévő három ajtó felé nézett. A bal szélső ajtó, az újonnan megrendelt tornaszereket tárolta. A középső volt Flórián bácsi irodája, míg a jobb szélső, a Klubvezető igazgatóé, Ványi Richárdé.

Vett egy nagy levegőt, azzal a lendülettel pedig sikeresen lefojtotta kételkedő gondolatait. Még csak véletlen sem akarta, hogy egy kósza gondolata is megzavarja őt.

    Ezután sokkal jobban érezte magát. Amennyire csak tudta, letörölte homlokáról izzadtságát, s halkan bekopogott az ajtón. Hamarosan az idős edző, nyugodt hangja szűrődött ki.

-          Tessék csak!

Rudolf benyitott. A citromsárga színű helyiségbe való belépésekor, testrészein nyomban keresztülhatolt, az iroda kellemesen hűvös klímája. Vele szemben, a nagy barna íróasztalon, a koromfekete LCD monitor mögül, egy boldog szempár mosolygott rá. Flórián bácsi volt.

Rudolf megpróbált visszamosolyogni rá, de rettenetesen feszültnek érezte magát, így csupán egy lenge biccentéssel nyugtázta edzője üdvözlését.

-          Szervusz, Rudolf, foglalj, helyet kérlek! – nyújtotta tenyerét az idős edző, aki a fiúval való kézfogásakor, másik kezével a íróasztalával szemben lévő üres székre mutatott.

-          Tiszteletem Flóri bá – bólintott udvariasan a kézfogásakor Rudolf, majd utána helyet foglalt a kényelmes székben. Edzője türelmesen megvárta, míg elhelyezkedett, közben alaposan megvizsgálta a fiú arcára kiült hangulatát.

-          Miről szeretne beszélni? – kérdezte nyugtalankodva Rudolf, mire Flórián bácsi fejét csóválva próbált jelt adni tanítványának arról, hogy semmiféle kellemetlenség nem fogja őt érni.

-          Először is jól vagy? – hangzott el a legfontosabb kérdés.

-          Igen, persze.

-          Rendben – bólintott Flórián bácsi, aki ekkor ugyanolyan kényelmesen dőlt hátra, mint vele szemben, Rudolf. – Azért szeretnék veled négyszemközt beszélni, mint férfi a férfival, mert úgy érzem, mostanában azt a mezt, amelyet te viselsz, valahogy más húzza fel. Ám amint lekerül rólad és ismét rád kerül az utcai ruha, már újra önmagad vagy. Azt szeretném tudni, mitől van ez?

Rudolf szótlan maradt. Vibráló tekintete megfagyott Flórián bácsi érdeklődően pislogó arcán. Eddig mintha sikerült volna teljesen lenyugodnia, azonban teste újra összerezzent, ezúttal nem a kételyeitől, hanem az értetlenségétől.

-          Ne haragudjon Flóri bá, de ezt nem értem – vonta meg a vállát Rudolf.

-          Ne aggódj, nem akarlak zavarba hozni, jól tudom, hogy te neked a mindened a foci és nagyon szereted csinálni! Immár 14 éve hogy űzöd ezt a sportágat és számtalan remek teljesítményt mutattál már fel! Éppen ezért, nem szeretném, ha bármi vagy éppen bárki is keresztezne téged ezen az úton!

-          Bevallom őszintén, azt én sem – tette hozzá egyetértően Rudolf, aki feladta az edző korábbi véleményének az értelmezését. – Kérdezhetek valamit?

-          Természetesen – bólintott az idős edző.

-          Nem is tudom, hogy kezdjem – dőlt előre a székben a fiú. – Flóri bá érezte már úgy, hogy maga az egyetlen, aki képes bejuttatni a labdát a kapuba, de közben megtörténik valami, ami azonnal lekapcsolja, amitől mozdulni sem bír, mint egy egyszerű áramszünet.

Amikor befejezte a mondatot, meglepődött önmagán. Úgy megeredt a nyelve, mintha valaki a talpait ütögetve, lökdöste volna ki belőle, gondolatainak szövevényeit. Edzője továbbra is rendkívül türelmes arccal ült előtte, még csak az ujja hegyét sem mozdított a válasz adásához.

-          Természetesen! – érkezett a válasz. – Ha jól sejtem, te szerelmes vagy! Meglehet, hogy ez a kellő oka annak, ami miatt, mostanság nem vagy teljesen önmagad.

Még mielőtt Rudolf elkezdhette volna a mondanivalóját, egy pillanatra megállt és újraértelmezte Flórián bácsi utólag elhangzott szavait. Kissé sértődötten fogadta az idős edző mondatának egyik részét.

„ Meglehet, ez a kellő oka annak, ami miatt mostanság nem vagy teljesen önmagad”.

Valami azonban arra győzködte, hogy inkább fogadja el a számára csípősre sikeredett véleményt, minthogy szembeszálljon ellene. Így tett.

-          Szerelmes vagyok abba a lányba, aki számomra mindennél többet ér – felelte Rudolf. – Viszont azt érzem, amikor rá gondolok, vagy amikor beszélek róla, hogy soha nem fogom meghódítani a szívét! Szeretném úgy érezni magam, mint egy oroszlán, aki oly bátran és felszabadultan üvölt egy hatalmas szikla szírt tetején! De olykor úgy érzem, be kell érnem egy delfinnel, kinek minden álma, a felszínre törni, hogy láthassa a napfényét, megcsillanni a határtalan óceán felszínén!

Flórián bácsi ekkor előredőlt a székben, hasonlóan, mint Rudolf.  Öreg s tapasztaltnak látszó szemeivel még mélyebbre hatolt a fiú tekintetében, mintha olvasni próbált volna bennük. Végül kényelmesen visszadőlt és ujjait a hasán kulcsolta össze.

-          Ide hallhass, Rudolf! – kezdte elégedettnek tűnő hangon. – A te életed másról sem szól, csak a küzdeni akarásról! Kitűztél magadnak egy célt, amit rendíthetetlen akaraterővel, űzöl! Ez eddig korrekt! Focista vagy, aki talán egy vagy két év múltán a DVSC focicsapatában fog focizni! Arról viszont ne feledkezz meg, hogy életed legnagyobb meccsét, nem a pályán vívod, hanem az életben! Odakint a nagyvilágban!

Az irodában még a légkondicionáló zúgásánál, is jobban lehetett hallani Rudolf nyugtalan szuszogásait. Részben könnyebben érezte magát, jobban ki tudta fejezni gondolatait, azonban edzője véleményeit mégsem tudta egészen dicsőségesen fogadni. Úgy érezte, sokkal inkább a becsületére utalnak, melyen nem ártana változtatnia.

-          Amikor régebben még a törteli focicsapatban játszottam, az akkori edzőm azt mondta nekünk, hogy a szerelem, az élet ajándéka, hanem kihívás! Olyan, mint a lovagkorban, a lovagok közötti párbaj! Vannak, akik bátran képesek szembeszállni ellene, vannak, akik felkészülten várnak rá és vannak, akik tehetetlenségük végett, meghunyászkodnak előle. Te melyik kategóriába sorolnád magad?

Rudolf bágyadt arccal csóválta a fejét, majd fejével, edzője felé bökött.

-          Flóri bá, hova sorolna engem?

Az idős edző arcára széles mosoly húzódott, majd újból előrébb dőlt és könyökeivel, megtámasztotta magát, a szék mindkét karfájában.

-          Te fiam, úgy néz ki, hogy a középső kategóriába tartozol!

Rudolf köszönetnyilvánítóan biccentett Flórián bácsira, bár még ő maga sem tudta miért, de hálás volt, amiért az idős edző segített neki választani.

-          Aki igazán szerelmes, az képes céljai megvalósítására! Bátran odaállítja magát nehéz döntések és rendítő vallomások elé! Az ehhez fogható jellemvonások nélkül, az ember nem lehet szerelmes!

Flórián bácsi szavai, mintha kellemes zuhanyként hatottak volna Rudolfra. A szavak, hirtelen és erős csapódással közelítették meg, ám amikor már elterítették, lelkében felépítődött egyfajta páncél, ami meggátolta minden egyes kételyének behatolását.

-          Az imént, azt mondtad, szerelmes vagy abba a lányba, aki számodra mindennél többet ér! – ismételte meg az idős edző, Rudolf nemrég elhangzott mondatát, majd megvárta, míg a fiú, egyetértően bólintott egyet. – Ha ez valóban így van, akkor az a lány, miért ne érdemelné meg azt a Rudolfot, aki valójában vagy, mintsem egy olyan Rudolfot kapjon, aki olyan, mint egy udvariasra beprogramozott gép?

Rudolf értetlenül pislogott az edzőjére, akinek már nem mosolya, hanem a vigyora volt az, ami szétterült az arcán.

-          Gondolom ezzel még nem vagy egészen tisztában!

-          Egyáltalán nem – csóválta a fejét Rudolf. – Flóri bá, ugye nem arra próbál célozni, hogy nem vagyok önmagam?

Az irodában ismét csend következett, amely ezúttal tovább uralkodott, mint azelőtt. Rudolf válaszváróan ült a székében, közben cipőjének talpával, nyugtalanul koppintgatta a fényes parkettát.

-          Én azt látom, amit te mutatsz! De nem vagyok benne biztos, hogy amit te mutatsz, azt egyszerre látod is!

Rudolf nem tudta, hogyan pislogjon a vele szemben ülő edzőjére. Sóhajtott egy nagyot, majd arcát jéghideg tenyereibe temette. Mintha egy pillanatra, megbánta volna, hogy megtörtént köztük ez a beszélgetés. Rossz ízt hagyott a szájában a sok értelmetlen szó, így kedvtelenül állt fel a széktől. Nagyon remélte, hogy a holnapi nap sokkal jobban fog alakulni.