A

                  Szerelem

                        bajnoka

   Az az átkozott este 8 óra, olyan lassan akart eljönni, mintha szándékosan idegesítette volna Rudolfot. A fiú, azóta már vagy negyvenszer körbejárta a házukat kívül-belül, hogy egyedül csak a találkozóra tudhasson koncentrálni.   Édesanyja, akivel egyáltalán nem akart szóba állni, a reggeli beszélgetésük óta, aggódó pillantásokkal követte fiát, aki akár egy beüzemelt robot, haladt a lépcsőn felfelé, majd vissza le a konyhába. Már régen elkészült, megfürdött, beállította a haját, úgy, hogy ne lógjanak bele a tincsei a szemeibe, de úgy hogy azért látszódjanak. Egyszerre három parfümmel is befújta magát, majd magára öltötte kedvenc királykék színű pólóját, melyet rá egy másodpercre le is vetett, ugyanis megfeledkezett az alapos törölközésről.

   Eljött hát a várva várt pillanat. Elindult gyalog, a viszonylag napsütötte, kellemes szeptemberi kora estén. A városi Sportcsarnokhoz vezető úton, többször is elgyakorolta az általa kidolgozott, szórakoztató szövegeit, akár egy kezdő stand up comedy-s humorista.

  Elérte a Sportcsarnokot, melynek hatalmas épületének tetején, az olimpiai sportágak jellegzetes karikái fürödtek, a rájuk világító, Nap sugaraiban. Rudolfot, a bejárati ajtóhoz felfelé vezető beton lépcső, egy bokszos filmre emlékeztette. A filmben játszó főszereplő, a film végső küzdelme előtti felkészülésén, magabiztosan szedte lábait egy irtó hosszú lépcsősoron, majd mikor felért, őrjöngve kiabálta a levegőbe, filmbeli ellenfelének a nevét. Nos, a jelenlegi helyzet a legkevésbé sem igazolhatná Rudolfot,  ő egyáltalán nem érezte magát megfelelő kondícióban a futáshoz, de még csak a kiabáláshoz sem.

  Amikor egyszerre tizenkét csinos lány lépett ki a Sportcsarnok ajtaján, Rudolf úgy érezte, mintha az egész testét lebénították volna. Meg kellett kapaszkodnia a lépcsősor oldalán lévő korlátban, hogy ne essen hanyatt. Hiszen ezek nem is lányok, hanem angyalok. Jól öltözöttek voltak és csodálatosak. Olyan jó kedvük volt, szinte öröm volt számára látni őket, amint egysoros vonalban, egymást szórakoztatva, haladnak lefelé a lépcsőn. Rudolf azonban egyikőjük között sem látta Anikót.

  A lány, nem sokkal később, társai után lépett ki az ajtón. Immár két kézzel kellett kapaszkodnia Rudolfnak. Anikóról egyszerűen lerítt, hogy ő a női nemek szépségének megtestesítője; gyönyörű, ápolt barna hajszálai, len takaróként lobogtak utána a könnyed szélben. Ellenállhatatlanul csinos, felső testén, rózsaszín ujjatlan póló feszült, alatta pedig combtőig érő, hófehér short, amely tökéletesen formázta meg a lány csípőjének alakját.

   Tekintetük találkozásakor mindketten megtorpantak. Ott álltak, szótlanul egymással szemben, mintha most látnák egymást, életükben először.

Rudolf arcán kellemes mosoly jelent meg, mint ahogy később, Anikóén is.

-          Szia – köszönt neki halkan Rudolf.

-          Eljöttél elém?  - tette fel köszönés helyett a kérdést Anikó, amire Rudolf azonnal bólogatni kezdett.

-          Persze! Hiszen megígértem, emlékszel?

Anikó arcán szerény mosoly húzódott. Majd édesen oldalra billentette fejét és így szólt.

-          Köszönöm, Rudolf! Ez kedves tőled!

   A fiú testén, kellemes bizsergés hatolt végig, amikor a lány kiejtette a nevét. Annyira fel volt pörögve, hogy legszívesebben végig cigánykerekezte volna a Sportcsarnokot körülvevő járdaszegényt.

Anikó óvatos léptekkel haladt lefelé a lépcsőn, közben pedig tekintete mindvégig Rudolfon volt. A fiú testét, ez idő alatt, mindenfajta érzés átjárta, melyektől mozdulni nem tudott. Hirtelen még abban sem volt biztos, hogy ez nem a valóság, hanem csak egy álom. Az igaz szerelme, Anikó, ragyogó tekintetével és ajkán, csodaszép mosollyal közeledik hozzá.

-          Mehetünk? – tette fel a kérdést Anikó, miután lesétált a fiú elé.

-          Igen, persze! – bólogatott bamba képpel Rudolf.

   Amikor elindultak, séta közben Rudolf azt kívánta, ilyen alkalom, többször is történjen az életében. Felemelő érzés volt számára, hogy néhány centiméterre, ott sétált mellette Anikó s bármikor találkozhatott azzal a gyönyörű szempárral. Oly sokat álmodozott erről a lányról, mostanra pedig sikerült ezt a találkozót megvalósítania.

A mindenségit, mindjárt megőrülök! Itt az alkalom, itt van, mellettem én meg egy szót sem merek szólni! Mit mondhatnék?

A romantikus filmekben, ilyenkor már megtörténnek a szerelmi vallomások, melyek után csókok következnek! Én meg itt sétálok és még annyit sem tudok mondani, hogy tetszel nekem!

Rudolf elrugaszkodott gondolataitól, mivel úgy érezte, sikerült önbizalmat merítenie.

-          Lehet, hogy holnap esni fog!

A mondata után, úgy érezte, hogy ő a világ legszerencsétlenebb fiúja. Ugyanis abban a pillanatban, hogy kiejthette volna, gondolataiból előmerített vallomását, egyik pillanatról a másikra, bátorsága inába szállt s mondatot cserélt.

-          Igen, szerintem is! – fordult felé csodálkozó arccal Anikó, mintha pontosan ő is az időjárásról szeretett volna régóta beszélni. – Egyébként, meglehet, hogy még este is záporok lesznek, ott arra felé, nagyon borultnak tűnnek a felhők.

Rudolf szörnyen megbánta, hogy ilyen ésszel kellett, hogy megszülessen. Rettenetesen haragudott magára, amiért annyi bátorságot nem tudott magából összeszedni, hogy elmondja Anikónak, mit érez iránta.

-          Lehetséges – sóhajtozta a fiú.

-          Valami baj van? – kérdezte Anikó, aki erre nyomban meg is torpant és mélyen a fiú szemeibe nézett. Rudolf bánatos arcát látván, ő neki is eltűnt az az édes mosoly az arcáról és sajnálkozva pislogott a fiúra.

Rudolf ettől még jobban elveszítette önbizalmát. Szinte még a lány szemébe sem mert belenézni. Attól tartott, hogy ha ilyen közelről beszél, akkor Anikó észreveszi a fogai között, a mohón befalt vacsora valamelyik darabkáit. Így lehajtotta fejét, ameddig a nyaka engedte, úgy hogy a lány még csak véletlenül se láthassa a száját, beszéd közben

-          Lehet, hogy valamit el kellene mondanom – kezdte remegő hangon.

Anikó az ujjával, addig emelte Rudolf ajkát, amíg tekintetük egy vonalba találkozott.

-          Mond csak, nyugodtan – felelte türelmes hangon Anikó. – Tudod, hogy téged szívesen meghallgatlak!

Rudolf testén újból végigfutott a bizsergés, amint a lány megérintette. Nem tudta elhinni, hogy ez idáig, ilyen könnyen alakul. Ő mindjárt szétdurran a feszült tehetetlenségtől belülről, vele szemben Anikó tekintetéből türelem és ragyogó szépség sugárzott.

Jól van cimbora, tehát akkor itt az idő! Most vagy soha! Látod, nincs kiakadva, hogy itt szégyenlősködsz előtte, ezért itt az ideje, hogy részletesen beavasd őt az érzelmeidről! Menni fog!

Rudolf ekkor vett egy nagy levegőt, s így szólt.

-          Azt szeretném, ha szerdán eljönnél a bajnoki meccsemre!

Ezután, legalább tíz másodpercig csodálkozva néztek egymásra, nem történt semmi.

-          Rendben – bólintott meglepődötten Anikó.

Rudolf megkönnyebbült. Nem vallotta be neki hogy szerelmes belé, még csak az sem hogy tetszik neki, mégis felüdültebbnek érezte magát, nem volt már rajta nagy nyomás.

-          Mikor lesz? – kérdezte Anikó, ismét édesen oldalra billentve fejét.

-          Este 6 órakor, a Malomtó széli sportpályán! – hadarta boldogan Rudolf.

-          Rendben, ott leszek! – kacsintott rá magabiztosan Anikó. – Majd viszek egy pólót, amire az lesz felírva: hajrá Rudolf!

Erre mindketten felnevettek. Rudolfnak olyan jól esett ez a kis nevetés, mint egy falat kenyér. Ettől már teljesen eltűntek belőle a kételyek. Vidámnak és szerencsésnek érezte magát. Ugrálni támadt volna kedve örömében.

-          Nagyon meg fogom köszönni, ha eljössz! – magyarázta, boldogságtól remegő hangon Rudolf.

-          Ugyan már, ennyit könnyedén meg tudok tenni, hiszen te is eljöttél elém! – legyintett a levegőbe Anikó.

A lány arcára ismét visszatért az a gyönyörű mosoly, melyet Rudolf órák hosszat el tudott volna nézegetni. Egyszerűen ezt a lányt, ő neki találták ki. Minden megvolt benne, ami Rudolf számára az ideálist jelentette. A szemei, a mosolya, az alakja és a hangja.

-          Na de, nem értem, csak ezt szeretted volna elmondani? – kérdezte Anikó, majd a parkon keresztül sétálva, újból megtorpantak és egy darabig, némán néztek egymás szemébe.

-          Igen – felelte kissé fojtott hangon Rudolf.

-          Biztos? – kérdezte újból Anikó, akinek édesen csendülő hangjában, némi gyanút lehetett hallani.

-          Már régóta el szerettek volna hívni – felelte Rudolf, aki közben mindenfelé nézett, csak éppen Anikó szemeit kerülte ki. – Csak eddig nem voltam benne biztos, hogy ráérsz-e.

-          Az az igazság, hogy szerdán amúgy se érnék rá, mert táncon lennék – vonta meg a vállát könnyelműen Anikó. – Viszont inkább elmegyek és megnézlek, hogy focizol, mert már kíváncsi vagyok rá.

Rudolf nagy szemekkel nézett Anikóra, aki látszólag meglepetésként fogadta, hogy végre találkozik a tekintete a fiúéval.

-          Valóban? – hüledezett a fiú. – Tényleg meg szeretnél nézni? Ezt most komolyan mondtad?

Anikó ledöbbent arccal nézte Rudolf lelkendezését, amitől még majdnem azt is elfelejtette, amit korábban mondani szeretett volna.

-          Igen – bólintott a lány.

-           Ez zseniális! – csapta össze a tenyereit Rudolf.

-          Valóban? – nézett rá elcsodálkozva Anikó. – Miért is?

Rudolf átsiklott a lány utóbbi kérdésein.

-          Nyíregyháza ellen fogunk focizni – kezdte örömittasan Rudolf. – Szombaton pedig a Debrecen csapata ellen játszunk Liga Kupa mérkőzést! Kemény meccs lesz! A Debrecen vezeti az NB 1-es bajnokságot!

Lelkes mesélése közben, mintha azt vette volna észre Anikón, hogy gyakran nézett a jobb, majd a bal oldalára. Rudolf is körülnézett a parkban, majd megnyugodott, hogy nem bukkant fel egy lány ismerőse sem Anikónak.

-          Akkor szerdán majd találkozunk! – vitte lejjebb a hangját Anikó, mintha egyik pillanatról a másikra, elment volna a kedve. – A meccs után, kint leszek a bejárat előtt, majd dumálunk oké?

-          Oké! – biccentett felé Rudolf.

-          Ha nem haragszol, én most arra mennék – mutatott a jobbra vezető irányba Anikó. – Megígértem Orsinak, hogy elmegyek, meglátogatom a Koleszban. Tele van lelki problémákkal, biztos jól esne neki, ha kidumálná magából!

-          Ez nagyon rendes tőled, biztos nagyon meg fog örülni, ha lát! – mosolygott rá Rudolf.

   Anikónak semmi további hozzáfűzni valója nem volt a mai találkozásukhoz, így közelebb hajolt és két baráti puszival el is köszönt Rudolftól. Majd jobbra fordult és tempós léptekkel elindult a park túlsó oldalán lévő Kollégium felé. Rudolf pedig ott állt a park közepén, úgy, akár egy leállított gép. Mozdulatlanul és szótlanul. Csupán mosolya feszült az arcán.

Én menten lehidalok! Nem tudom elhinni! Sikerült! Elértem, hogy eljöjjön a meccsemre! El fog jönni! Olyan lelkesen mondta, hogy már annyira szeretne látni engem meccs közben, hogy azt hittem, magamhoz ölelem és megcsókolom! Talán ezek után már ő is közelebb szeretne kerülni hozzám!

    Gondolataiban való mártózgatás után, megfordult és az ellentétes irányba haladva, elindult hazafelé. Arca már a vége felé, zsibbadni kezdett a mosolytól. Útközben beugrott a sarki CBA üzletbe, mivel úgy gondolta, ezen a gyönyörű estén, bontani kell egy jó hideg üdítőt.

Amint bement az üzletbe, fogott egy piros kis műanyag kosarat és végighaladt a hosszú áruval telepakolt polcok mellett.

-          Nicsak, nicsak, kit látnak szemeim – hallatszott egy ismerős lány hangja, közvetlen mellette.

Ne fordulj meg! Indulj el tovább egyenesen, mintha meg se hallottad volna!