A

                     Szerelem

                           bajnoka

    A stadion orvosi szobájában tért magához. Először szemeivel pásztázta körbe a hófehér falakat. Azután pedig a gyógyszeres dobozokat és különféle kötéseket tároló vitrines szekrényeken vezette végig gyengeségtől vibráló tekintetét.

Egy magas, puha matracon feküdt, oly tehetetlenül akár egy partra vetett hal. Szája rettentően ki volt száradva, egy pohár víz most akár az életét is megmentette volna.

    Amint oldalra fordította fejét, egy negyven év körüli, kopasz férfit pillantott meg, aki hatalmas fekete keretes szemüveget és hosszú fehér köpenyt viselt. Bizonyára a ferencvárosi labdarúgók orvosa lehetett. Csendesen ült íróasztalánál és a papírjait nézegette. Azonban amikor meghallotta Rudolf mocorgását, nyomban felpattant a székéből.

     Az orvos roppant kedves volt. Alaposan megvizsgálta a fiút s miután semmi komoly tünetet nem észlelt rajta, elmesélte neki, hogy hirtelen összeesett a pályán és az eszméletét veszítette. Emellett határozottan a fiú tudomására adta, hogy a rendszeres edzési napok között, szükség lesz legalább egy hét kényszerpihenőt tartani.    Rudolfnak egyáltalán nem tetszett az orvosi tanács, de mivel annyi ereje nem volt, hogy megszólaljon, így csak bólogatni tudott. Pedig legbelül undorodott még a pihenés puszta gondolatától is.

  Tudta jól, tisztában volt vele, hogy ez a sport az élete és egyáltalán nem vitte túlzásba eddig. Mindenesetre odafigyelt az orvos szavaira, majd azután érdeklődve tette fel neki a kérdést a meccs eredményével kapcsolatban. Mielőtt pontos választ kaphatott volna, váratlanul Norbert rontott be az orvos szobába.

   Amikor Rudolf a barátjára nézett, már befejeződött a meccs, mivel Norbert tisztán és utcai ruhában jelent meg.

-          Hogy érzed magad? – kérdezte lihegve a fiú, aki vagy három folyosónyi, utat tett meg rohanva, a férfi öltözőtől idáig.

-          Jól vagyok – érkezett a halk válasz, a második azonban jóval élénkebben hangzott. –  Mi lett a végeredmény?

Norbert arcán mosoly jelent meg, majd közelebb lépve barátjához, tenyerét óvatosan ráhelyezte Rudolf vállára.

-          2:2-es döntetlennel ért véget! – ezután megvárta, míg az orvos elköszön mindkettőjüktől, s további jó egészséget kívánva Rudolfnak, elhagyta az orvosi szobát. – Közel voltunk a vereséghez! Nem sokkal azután hogy levittek téged a pályáról, a ferencvárosiak megszerezték a vezetést egy szögletről beívelt kapás lövés után. Azután egyre csak több helyzetük volt, de szerencsére Vilmos nem omlott össze, remekül védett.

-          Na és ki lőtte a második gólunkat? – kérdezte derülő arccal Rudolf.

-          Balogh duplázott, a gólpasszt pedig Kádas adta neki. Szép kis akciótámadás volt, főleg a 93. percben! A fradi szurkolókat majd megette az ideg! – fejezte be vidáman Norbert, a mérkőzés pillanatainak mesélését.

Rudolf ismét oldalra fordította fejét, ahol az orvosi íróasztalon lévő kancsó vízre szegeződött a tekintete. Norbert szó nélkül odasétált, majd felemelt egy üvegpoharat a kancsó mellől, melyet színültig töltött vízzel. Visszasétált barátja mellé, majd egyik kezébe fogta a pohár vizet, a másikkal pedig Rudolf tarkója alá nyúlt s felültette barátját.

-          Tessék, kortyolj, de lassan!

-          Köszönöm! – nyöszörögte Rudolf, akinek a hangját, immár eltorzította a szomjúság.

Rudolf közel sem fogadta meg barátja tanácsát, s olyan gyorsan itta a vizet, mintha a világon az utolsó kortyokat gurítaná le éppen. Miután leemelte az üres poharat a szájáról, megvárta, míg Norbert elveszi tőle, s azon nyomban visszarogyott a matracra.

-          Megmentetted az életem pajti! – szuszogta a fiú.

Norbert mosolyogva tette vissza az asztalra a poharat, de amint megfordult, arcáról a gyanakvás jelképét lehetett leolvasni. Léptei lassabbak voltak és megfontoltak.  Rudolf jól ismerte barátját; sejtette, hogy a téma itt komolyabbra fog fordulni.

Jól sejtette.

Norbert egész közel sétált a matrachoz, amelynek a szélére ült, majd mindkét könyökét a combjainak támasztotta.

-          Aggódom érted! – jelentette ki végül.

Ezután érdeklődve nézett Rudolfra, aki mit sem sejtve pislogott vissza rá. Pedig nagyon is jól tudta, hogy Norbert mit szeretne ezzel felhozni.

-          Amikor a múltkor összetalálkoztál Zsófival, hirtelen megváltoztál! – Norbert az ujjait ropogtatta, melynek segítségével igyekezett még jobban felhívnia önmagára barátja csalfa figyelmét, ugyanis ( hopp, ezt nem szabad, na de már mindegy ) Rudolf ki nem állhatta az ujjak ropogásának a hangját. – Ne értsd félre, nem voltál bunkó, még csak nem is szóltál egy rossz szót sem, csak mintha kicseréltek volna! Olyan életvidámabbnak tűntél, vagy, hogy is fogalmazzak, hogy ne bántsalak meg vele.

  Norbert hamar feladta a szavaival való háborút és tanácstalanul nézett barátjára.

-          Életvidámabbnak? – pislogott maga elé Rudolf, ezúttal is úgy, mint aki mit sem sejt erről az egész témáról. – Hogy érted ezt?

-          Tudom, tisztában vagyok vele, hogy nem kedveled Zsófit – tisztázta Norbert, miközben mindkét tenyerét maga elé emelte. – Ő szerelmes beléd, de te látni sem akarod őt, ezt szinte mindenki tudja!

-          Igen, ez így van! – biccentett határozottan Rudolf.

-          Valahogy azonban, mégsem így látjuk! Te kedveled őt!

Az orvosi szoba, a csend rabjává lett, ahol csak a légy idegesítően zümmögő hangját lehetett hallani. A két fiú komor tekintete megütközött egymáséval. Végül, akinek az ajka mosolyra hajlott, s kényelmesebb fekvőpózba helyezkedett, az Rudolf volt.

-          Nem veszel komolyan ugye? – csóválta a fejét elégedetlenül Norbert.

-          Mond, mit lehet itt valamit is komolyan venni? – vonta fel a szemöldökét Rudolf. – Mit?

Norbert sóhajtott egy nagyot. Úgy érezte feleslegesen firtatja a témát, hiszen az orvosi szobában mást sem vesz észre, csak két bolond fiút, akik olyasmiről próbálnak beszélni, amihez egy cseppnyi kedvük sincs. Felállt és megvonta vállait.

-          Én csak egy labdarágó vagyok, aki másra sem vágyik, csakis arra, hogy a legjobb barátját láthassa felhőtlenül boldognak! Hála a húgodnak, az én életem a rózsaszín felhők felett kezdődik! Most viszont itt az ideje, hogy te is kiérdemeld ezt a boldogságot! Rossz téged így látni, ilyen egyedül!

Rudolf az ajkát biggyesztette.

-          Nekem mondod? – hangjával némi megkönnyebbülést érzékelt, arról viszont halvány fogalma sem volt, hogy mi válthatta ki belőle. – Legszívesebben kiállnék a Hősök terére, egy nagy plakáttal a hasamon, amire ezt írnám: Főzök, Mosok, Takarítok, csak Szeress!

-          Nem kell se főznöd, sem pedig mást, hiszen téged arra teremtettek, hogy szerelembe ess! – magyarázta fontoskodóan Norbert.

Rudolf erre csak a fejét csóválta, majd őszintén nézett barátja szemébe s így szólt.

-          Az lehet barátom, de akárki is találhatta fel a szerelmet, velem nem számolt!

Norbert leeresztette a fejét, majd néhány pillanat múltán, meggondolatlanul szólott.

-          Na és Zsófi?

-          Mi van vele? – érkezett a villámgyors ám annál is inkább kedvtelennek tűnő kérdés.

Norbert többször is beledadogott szavaiba, ami miatt újra kellett kezdenie az egész mondatot.

-          Együtt táncoltatok és egész jól elvoltatok azon az este! Esetleg nem gondolod, hogy…

-          Nem! – vágta rá unottan Rudolf, mintha egy iskolai felelésre való felszólítást utasított volna vissza.

-          Te tudod – húzta a száját Norbert, aki közelebb húzta magához az egyik hát támlás széket s helyet foglalva rá, kényelembe helyezte magát. – Pedig nagyon csinos lány! Agár komája egész este róla áradozott! Nagyon megtetszett neki Zsófi!

-          Persze, majd pont ő fogja elnyerni Zsófi szívét mi? – hallatszódtak a dühből fakadó szavak Rudolf torkából, amitől Norbert olyannyira ledöbbent, mintha teste megfagyott volna.

Azzal a fiúval, akit ő egyszerűen csak Sebastian Vettelnek becéz, az égvilágon semmi gondja-baja nincsen. Jó fejnek és barátságosnak tűnt.

-          Ha létezik valaki, aki egyáltalán nem illik Zsófihoz, akkor az Mészáros Tamás!

Rudolf azt kívánta, bár meg sem szólalt volna. Tartott tőle, hogy barátja túlzottan félre értette a mondatát. Igazándiból még önmagát is meglepte lázadozásával. Ha csak megemlítik neki Zsófit, egyik pillanatról a másikra, elönti a harag. 

Norbert továbbra is ülve maradt, azonban felső testét kiegyenesítette s nagyra nyílt szemekkel meredt barátjára.

-          Rudolf – ejtette ki óvatosan és egyben ijesztően halkan barátja nevét, Norbert. – Én úgy veszem észre, mintha te egy kicsit azért kedvelnéd őt!

   A fiú ekkor az ajkára harapott, ezzel leszorítván magába, egy újabb dühkitörést, amely talán rosszabb lenne az előzőnél. Nem tudta felfogni, hogy pont a legjobb barátjától hallja ezeket a szavakat. Mindamellett még az is idegesítette, hogy akármilyen mélyre hatolnak a Zsófiról vitatott témában, lelkében egyre jobban csak megkönnyebbülést érzékelt.

   Fejét hanyatt lehajtotta a matrac szintjével egy vonalba, majd hosszan elgondolkodva, a hófehér plafont kezdte bámulni. Mintha ott keresné a válaszokat a kérdéseire. Tudta jól, hogy onnan senki sem fog adni neki választ. S azt is, hogy máshonnan sem.

      Elérkezett a várva-várt hétfői nap. Rudolf, a reggeli felkeléstől kezdve, minden egyes pillanatban arra gondolt, hogy mit fog mondani Anikónak, ha elmegy meglátogatni a lányt, a táncpróbája után. Édesanyja, Erika finom illatokkal árasztotta el a konyhát, fia azonban egy falat rántottát sem bírt letuszkolni torkán. Mégis elégedetten lépkedett le a lépcsőn. Néhány óra múlva, találkozni fog élete igaz szerelmével.

    Váratlanul azonban megjött az étvágya, s leült az asztalhoz, Rékához és édesanyjához, reggelizni. Csupán néhány falatot tudott lenyelni, azonban egyáltalán nem csillapította vele éhségét, mivel nem volt éhes. Arra gondolt, megosztja szűk családi körben a délutáni programját.

  Majd jó néhány perc múltán, elégedetlenül cammogott fel a lépcsőn, szobájába való beérése után, pedig erősen becsapta maga mögött az ajtót. Kedvtelenül huppant le ágyára, miközben a reggelizés közbeni beszélgetések legkellemetlenebb hozzászólásait idézte fel.

-          Mi? Anikóval? Ugyan fiam, annak a lánynak már van barátja! Miért nem ismerkedsz meg valaki mással?

Dühösen elfordította fejét az üres szobában, majd hirtelen az ajtajának a kilincsére kapta izzó tekintetét. Norbert nyitott be hozzá. A fiú éppen az imént végzett a fürdéssel, mivel hosszú szőke hajtincsei a nyakára voltak tapadva.

-          Bejöhetek? – kérdezte Norbert.

Rudolf a fejével biccentett. Miután a lenge inget s térdig érő farmert viselő fiú becsukta az ajtót, helyet foglalt az ágyon. Szembefordult Rudolffal, majd hosszan barátja mérges tekintetét vizsgálgatta.

-          Csalódtál bennük, tudom? – felelte egyszerűen.

Rudolf felnevetett, ami tisztán észrevehetőnek tűnt, hogy nem az öröméből, hanem a mérgéből fakadt.

-          Az előbb még tusoltál, hogy tudhatsz mindenről?

-          Réka elmesélte nekem – magyarázta kedvtelenül Norbert, akinek barátja kedvtelenségét látván, érezte, hogy ez a beszélgetésük sem fog semmiféle megoldáshoz vezetni.

Felállt és az íróasztalhoz sétált.

-          Nem tudom elhinni, hogy a saját anyám és a húgom, ellenem vannak! – fortyogta Rudolf.

-          Nincsenek ellened, csak nem egyezik a véleményetek! – jegyezte meg Norbert, aki a kezébe vett egy darab papírt, majd azt figyelmesen elolvasva, derült arccal fordult Rudolfhoz.

-          Mi a probléma? – kérdezte bágyadtan a fiú, aki meglepetten ült, Norbert vidáman csillogó arca láttán.

-          Pajti! – legyezgette az A4-es, vonalas füzetből kitépett papírlapot. – Ezt te írtad?

Rudolf értetlenül pislogott a papírlapra, melyet Norbert az orra elé nyomott, melyen ez állt:

Hogy te milyen gyönyörű vagy! Szépséged a magasba emel, a boldogság legfelső tornácára! Mosolyodban a szeretet gyengédsége csillog. Amikor rád nézek, nyomban a lázadó vidámság tör ki belőlem. Hiszen te nem is mosolyogsz! Arcodat a természetes szépség formázza, s ennek látványa az, ami felüdít engem. Mélyre hatoló barna tekinteted, a szerénységet s a megbocsátás jelét ábrázolja. Lágy puha hangod, akár a holdfényben fürdőző tenger, nyugodt és csendes. Benned minden meg van, amire egy szerelmes fiúnak szüksége van. Ha te létezel, akkor léteznie kell egy fiúnak is, aki a szívét is képes odaadni neked! Elvégre te vagy az a lány, akit a nagy könyvben írtak meg, ami azt igazolja, hogy egy napon szembe találkozol az hozzád méltó fiúval. Az Igazival. Ez a fiú pedig én leszek! Majd amikor boldogságtól csillogó arcod elől, hófehér fátylat hajtom fel, s oly heves arccal állok szemben veled, a felvirágzott oltárnál, a meghatódottságtól elakadt szavú, díszesen öltözött emberek előtt, én akkor oly tüzesen oly akaratosan mondanám ki neked, azt a szót: Akarom!

Rudolf kisimult arccal emelte fel a fejét a papírlapról, majd úgy érezte, mintha a olvasás alatt, a harag eltűnt volna lelkéből.

-          Ezt én írtam, igen – sóhajtozta megkönnyebbülten.

Norbert a fejéhez kapott. Tisztára úgy viselkedett, mintha nem is egy közönséges lapot, hanem az ötös-lottó nyertes szelvényét tartotta volna a kezében.

-          Hiszen ez zseniális! Szépen tudsz fogalmazni! Na és ahogy leírod az érzelmeidet, csúcs!

-          Ezt összehoztam egy öt perc alatt – mosolyogta, vállvonogatásai közben Rudolf. – Még amikor nem tudtam aludni, mert folyton Anikóra gondoltam.

-          Nem tudom megérteni, miért nem tartasz már vele a randevúnál, ha ennyire megmozgatja benned a szerelmes lovagot! – csóválta a fejét Norbert.

-          Na, látod, ezt én sem nagyon értem – hallatszott a szomorú mondat, amitől Norbertnek még nagyobbra nyitódtak a szemei.

-          Hűha, történt valami?

Rudolf fáradtan a tenyereibe dörgölte arcát.

-          Bárcsak történt volna valami! Legutoljára a buli utáni reggel találkoztam vele! Nekem egészen különlegesnek tűnt vele találkozni, de neki, mintha ott se lett volna.

-          Ezt hogy érted?

-          Nem érdekes – legyintett bele a levegőbe Rudolf, majd gyorsan felpattant az ágyról s kivéve barátja kezéből a papírlapot, ügyetlenül a zsebébe gyűrte.

-          Na! – szólt rá Norbert. – Most nézd meg mit csináltál! Hogy fog az kinézni? Ennyire becsülöd meg a munkádat?

Amikor Rudolf csodálkozva a zsebében lévő papírra nézett, azt látta, hogy a papírnak a fele a zsebében volt, a fele pedig még kint lógott. Az ujjaival próbálta lefelé tuszkolni, de csak még inkább egybe gyűrte. Ezután elégedetten nézett fel barátjára.

-          Akkor, kívánj sok szerencsét!

-          A szerelem bajnokának? – nézett rá döbbent szemekkel.

Az iskolában töltött órák alatt, Rudolf teljesen megfeledkezett a délutáni programjáról. Egészen másfelé terelődtek a gondolatai. Fogalma sem volt róla, hogy a múlthét vasárnapi meccs közben, miért látta Zsófit, a fradisták szektorában. Amint egyre mélyebbre hajolt gondolatai sűrűjében, annál izgatottabb és nyugtalanabbnak érezte magát. Így hasznosabbnak vélte, ha inkább az Anikóval való találkozásra összpontosít.

Elővette füzetét és kitépett belőle egy lapot. Amikor a tollát a kezébe vette, s a papírlap fölé emelte, teljesen különös dolgot érzett. Az üres, négyzetrácsos papírlapon, mintha két ragyogó barna szempár jelent volna meg, melyek alatt, később egy felhőtlenül boldog mosoly rajzolódott ki, amiket végül pedig egy gyönyörű, női idomokban gazdag, arc vett körbe.

Érezte, hogy testén, kellemetlen hideg futott végig, ami elindult a feje búbjától, a gerinc oszlopán át, egyenesen a talpáig. Majd utána vissza. A padra rogyott és várta, hogy kiálljon testéből a kellemetlen fájdalom. Már megint a Zsófiról szóló, téboly gondolatai kísértették.