A rejtély titka

Van egy ismerősöm, akit soha nem lehet elérni telefonon. Megmondja kereken: A teló nem arra való, hogy akárki zaklasson engem. Várják meg szépen, amíg én akarok valamit tőlük – amit aztán várhatnak ítéletnapig, hacsak nincs köztük egy-két megbízható vízvezetékszerelő. A sors kifürkészhetetlen akaratából nála mindig csöpög, folyik, vagy kiszárad; egyszer a mennyezet ázik be, máskor egy csap makacskodik. Annyi biztos, hogy nincs jó passzban, Én azonban föl szoktam venni, ha már nagyon kellemetlenül csörög – és így jelent meg az életemben ismét Jackie.

Csak néhány évezrede annak, hogy együtt jártunk iskolába, és sülve-főve együtt lógtunk. Aztán az ember felnő, és állítólag megkomolyodik, ami többnyire azt jelenti, olyan dolgokat csinál, amelyekről álmában se gondolta volna, hogy erre is képes. Például megnősül, annak ellenére, hogy mindenki lebeszéli. A házasság köztudomásúan összezavarja a bioritmust, végez a régi kapcsolatokkal, és az újak a maradék életkedvedet is elveszik. Ágytól és asztaltól elválhatsz ugyan, de a hiteledtől nem, ezért aztán összevissza hazudozol az ismerőseidnek, csakhogy ne sajnáljanak.

Egyébként megfontolandó, hogy mi a rosszabb: a bedőlt hitel, vagy simán csak a szánalom.

Járjunk egyet a környéken, javasolta Jackie, és én gondolkodás nélkül az Altenberger Hof kocsmát ajánlottam. Ez éppen a megfelelő távolságra van tőlem, a következő utcasarkon, és hogy milyen a sör? Istenem, ittam már rosszabbat is, igaz, csak egyszer. Többször nem lehetett, mert a kocsmát bezárták, miután kiderült, hogy az illető visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett. Szerencsére olyan sok ellensége volt már, hogy én föl se kerültem a gyanúsítottak listájára.

Mélyen hallgattam egy ideig, de most már felbátorodva hangoztatom: Ne pancsold a sört! Különben is, az a dolog már régen elévült.

Nem-nem, mondta gyorsan Jackie, valami komolyabbra gondoltam. Szellőztessük ki egy kicsit a fejünket. Tudok egy jó helyet…

El is mentünk arra az elátkozott vidékre, ami Bonntól 15 km, szemközt a Drachenfels-el, ahol egykor Siegfried veszélyeztette a kihalásra ítélt állatfajokat. Különféle dombocskák vannak itt, amelyek egykor mind vulkánok voltak, és mindegyiknek volt legalább egy Siegfriedje, aki lenyakazta a tűzköpő sárkányaikat. Az öregek szépen átadták a helyüket a fiataloknak. Elvadult gyümölcsös van az egyik helyén, másutt egy kőbánya; a Roddergergen középkori vár maradványai riogatnak. A legmagasabb a Wachtberg, itt egy kápolnát kerítettek be jó alaposan, nehogy valaki el találja lopni az üres falakat.

Jackie azonban Villipbe irányított, mert hogy ott van a malom. Felidéztem az iskolai emlékeinket, de egy sem volt közöttük malmokkal kapcsolatos. A legvakmerőbb vállalkozásunk az volt, amikor lemerészkedtünk a sötét pincébe, a templom alatt, és ott semmit, de semmit sem láttunk. Most így utólag van egy olyan rossz érzésem, hogy nem is mentünk le, csak szerettünk volna, mert az ajtót elővigyázatosan lelakatolták. Vagy húsz éve jártam arrafelé; lemehettem volna, mert jó pénzért mindent lehet, de már lebontották a templomot.

A Gudenau vízivárnál hagytuk a kocsit, és gyalogosan vágtunk neki a dombnak. Az egész idő alatt azt képzeltem, hogy Jackie el akar mondani valamit, csak nem tudja, hogyan kezdjen bele. Nem mintha csendben maradt volna addig is, sőt mondta a magáét, mint aki mindent tud Gimmersdorfról, Oberbachemról és Pissenheimről, bár semmi olyat, ami érdemes.

A malom – egy szélmalom, szárnyak nélkül – a Villip fölötti dombon áll, egy favázas épület társaságában, amelyben valaha birkákat tartottak; a szagokból ítélve most is. Ez olyan megragadó látvány volt, hogy rögtön kérlelni kezdtem, menjünk már haza, vagy legalább oda, ahol tisztességes sört mérnek. Rám emelte a könyörgő tekintetét, amelyben ott jajongott egy egész élet tragédiája – ugye, milyen szépen mondtam? Ha nagyon megkergetnek, tudok én még különbet is.

Röviden, még megnéztük a lélegzetelállítót a Rolandsbogen mögül, sőt a száz évvel ezelőtt felállított talapzatot is, erdő mélyén, magányosan, Goethe szobra nélkül. Jó későn értünk haza, és semmivel sem lettem okosabb. Miért erőltette Jackie ezt a csodálatos kirándulást?

Pár nappal később egy közös ismerősbe botlottam, akit szívderítő módon nem érdekeltek sem a szélmalmok, sem a középkori vízivárak, és a 25 millió évvel ezelőtti vulkánokról hallani sem akart. Szóba került Jackie, és azt találtam mondani, hogy nagyon nem akart hazamenni, pedig nyolc szép, nagy lánya van, és éppen most született meg a kilencedik.

Nem pedig, hanem mert, jegyezte meg bölcsen a közös ismerős.