Na szóval! Kedves Ingrid! még nem volt időm kijavítani aszerint, amiket ajánlottál. vagyis tele lehet ez is hibákkal, mint az előző. ne haragudj, hogy ennyit kell vesződnöd velem. :)

egy kis szereplő ismertetés

Gina - a főszereplő :) a többit majd ő elmeséli

Patrick - (az előző fejezetből) Gina halottnak hitt öccse

Helen - (ugyancsak eggyel előbbről) Ő Helen. ott él a barlangban, mert... :D

R. - na ő most fontos, ugyanis K. néven kezdte életét, és lehet, hogy valahol még K.-ként szerepel. ha így találkoztok vele sikítsatok. :)

Mark - ő egy aranyos, kedves mellékszereplő. csupa szív emberke

Tomas - (1. fejezetből) a felesége halálát szeretné megbosszulni

Ioannes - a másik főszereplő :)

Jahrlat - ő a fő démon. jelenleg

*********************************************************

Azon a borús, késő őszi éjszakán, Gina és Mark ugyanazt álmodták. Nem először és nem is utoljára.

Szikrázó nyári délután volt. A nap sugarai fényárban úsztatták az egész világot. Az utcát, a fákat, a virágokat. Minden tökéletes és gyönyörű volt. Gina azon a napon végtelenül boldognak és felszabadultnak érezte magát.

Markkal méterekkel a többiek előtt haladtak. Vidáman csevegve sétáltak haza felé a zsúfolt utcán. Mögöttük Gina öccse Patrick és Mark bátyja Mat a hajókról fecsegtek. Mindkettejüknek nagy szenvedélye volt. Másról nem is tudtak beszélgetni.

A sort a vadász édesapák zárták. Valami felnőttes zagyfaságról pusmogtak.

Az elől haladó gyerekek fecsegését Patrick ijjedt sikolya törte meg. Gina megpördült és nézte, ahogy egy magas, vékony férfi kiszakítja édesapja kezéből az öccsét és a közeli erdő felé szalad. Gondolkodás nélkül iramodott utána, sarkában Markkal.

Közben sötét gondolatok cikáztak a fejében. Nem értette, hogy a törékeny férfi, hogyan tudta elragadni erős édesapjától az öccsét. A lehető leggyorsabban vágtak át, a kemény ágak és hatalmas, kimagasodó gyökerek tengerén.

De nem voltak elég gyorsak. Azon az estén senki sem volt elég gyors. Mikor a gyerekek odaértek, Mark halott édesapjával és haldokló testvérével szembesültek. Mat-et abban a pillanatban szúrta szíven az egyik démon. Minden csupa vér volt. A hatalmas, szárnyas árny rezzenéstelen arccal hajtotta végre a feladatot, majd figyelmen kívül hagyva a fiatalokat eltűnt a sűrű fák között. Lehet észre sem vette őket.

Mark és Gina mozdulatlanul figyelték ami történik, az egyik hatalmas fenyő takarásából. Sokkot kaptak. Csak órákkal később találták meg őket. Még mindig a halottak bámulták. Megdermedve, üveges szemekkel.

Gina zihálva ült fel az ágyon. A hold sugarai ezüstbe burkolták a szobáját. Nehezen kapott levegőt és sírás fojtogatta a torkát. Még az álom hatása alatt volt. Kissé nehézkesen az éjjeliszekrényen álló órára pillantott. Fél ötöt mutatott.

Nem bajlódott tovább az alvással. Tudta, hogy úgysem tudna újra elaludni. Még mindig kapkodva a levegőt a fürdőbe ment és beállt a zuhany alá.

A vérengzés éjszakáján, a hajnali őrjáratban öt vadász vesztette életét. Öt édesapa, öt gyászoló családot hagyott maga mögött. Gina még mindiig zihált. Fejében újra és újra lejátszódott a történés. Mintha csak tegnap lett volna, nem pedig négy éve.

Nem töltött sok időt a tus alatt. A meleg víz már nem tudta megnyugtatni feldúlt elméjét és szívét. Amint lemosta magáról az álom okozta izzadságot, már törölközött is. Öt perccel később már talpig feketében, fegyverekkel megpakolt táskával a hátán szaladt le a lépcsőn. Nem bajlódott a villanykapcsolással sem. Otthonosan mozgott a sötétben.  

Kitárta a lépcsőház ajtaját és kilépett a csípős, hajnali derengésbe. A kapuban nem meglepő módon, Mark várta. Pillantásuk egy pillanatra találkozott, majd szó nélkül elindultak a város szélén fekvő erdő felé.

Már mélyen az erdőben jártak, amikor Mark végre megszólalt.

- Gina. – kezdte tétován, s már abban a pillanatban meg bánta, hogy megszólalt.

- Igen? – Gina hangja közönyös volt. Nem volt társalgós hangulatban. Az erdő csak mégjobban felerősítette az emlék hatását.

- Felejtsd el. – próbálkozott a fiú, de tudta, hogy a lány nem hagyja ennyiben.

Gina egy hosszú lépéssel előtte termett és szembe fordult vele. Nem szeretett játszadozni.

- Ha már elkezdtem, fejezzem is be. Ugye? – sóhajtotta a fiú időhúzás képpen, bár tisztában volt vele, hogy semmi értelme. Gina úgy is kiszedi belőle. Hazudhatott volna, de egyértelmű volt, hogy lebukna. A lány nagyon szemfüles és jól ismerte a fiút. – Gondolkodtam apukádon. – Mark vontatottan beszélt, s közben nagyokat nyelt.

- A lélek vissza csatoláson? – Gina összehúzta hatalmas szemeit. Arca mégjobban elkomorodott.

- Igen. – bólintott. – Mi van, ha…

- Ha? – kérdezte a lány ingerülten. A nagy nehezen magára erőltetett nyugalom, egy pillanat alatt elpárolgott.- Mindent kipróbáltunk.

- De…

- Mi van ha mégsem? – Gina hangja hisztérikussá vált. – Hány szellemet kérdeztünk ki? Hány lélektelen testet tartottuk életben? Hány igét próbáltunk, Mark? Még a népmesék mondáit is. – a lány üvöltött dühében. – Nincs rá mód…

Nem fejezte be a mondatot. A sötétségbe kétségbeesett sikoly hatolt. A két vadász megfeledkezve előbbi veszekedésükről, egy emberként rohant a hang irányába. Futás közben még egyszer hallották a lány velőt rázó sikolyát, majd az erdő újra elcsendesedett. A vadászok lassítottak az őrült tempón, mozgásuk óvatos lett. Hangtalanul osontak.

Már majdnem kiértek az erdőből, amikor megpillantották az avarban heverő lányt. Üveges szeme az ég felé meredt, a teste mozdulatlan volt. Mark odasietett, miközben Gina tekintete éberen pásztázta az erdőt, felfigyelve még a legapróbb rezzenésekre is. De semmi. A démon már messze járt.

- Meghalt.

Mark lecsukta a lány szemeit. A teste hideg volt, már kezdett kihűlni. A fiú összeszorult gyomorral nézte a megtépázott lányt. A feje alatt egyre nőtt a vértócsa. A testét tucatnyi vérző seb csúfította, a végtagjai szilánkosra törtek és kicsavarodtak.

Gina Mark mellé lépett és megszorította a vállát. Mindketten nagyot sóhajtottak, majd a felkelő nap sugaraira fordították tekintetütek.

- Menjünk. – mondta a lány és az erdő széle felé indult. Mark árnyékként követte.

- Többet kellene aludnotok. – förmedt rá R. a kanapén szundító vadászokra. – Éjszaka! Otthon!

Gina és Mark szeme felpattant, pillantásuk éberré vált. A hajnali őrjárat után, már egyiknek sem volt kedve hazamenni, s mivel szombat volt, a suli sem várta őket. A főhadiszálláson ütöttek tanyát.

R. nagyot sóhajtott. Gondterhelt volt, mint mindig. És Gina önpusztító életmódja, csak még jobban elkeserítette.

- Legalább történt valami? – kérdezte szórakozottan. Az éjszakázás napról napra, egyre jobban megviselte. De volt annál rosszabb is. A tudatlanság.

A kérdésére a válasz egyöntetű ásítás volt, miután Gina álomittasan eldadogta, hogy jelentés.

Legalább a jelentéseket rendesen vezették.

- Akkor aludjatok jól!

Szúrós pillantásokat küldött feléjük, majd munkába indult. Tudta, hogy nem a kölykök nem fognak aludni. Jól ismerte már őket. Biztosra vette, hogy edzeni mennek. Lényegében ezért is keltette fel őket. Jó harcosok voltak, de az nem volt elég egy ismeretlen hatalom ellen.

Szíve szerint kihajította volna őket. Nem azért, mert tehetségtelenek, hanem, hogy védje őket.

De nem tehette. Esküt tett Paulnak, Gina apjának. A vérengzés éjszakáján megesküdött, hogy kitanítja a gyerekeket.

Paul tudta, hogy azután az este után a gyerekek, nem hagynák annyiban a dolgot és nem akarta, hogy valami felelőtlenségükkel bajba keverjék magukat. Inkább maguk mellé vették őket.

R. úgy érezte megtanított nekik mindent, amit tudott, sőt még többet is. De ennél többet már nem tehetett. Innentől egyedül kellett boldogulniuk. Egyedül kellett feszegetniük a korlátjaikat és látniuk olyanokat, amiket nem kellett volna.

Miután R után becsukódott az ajtó Mark megropogtatta a nyakát és felállt.

- Ne! – bokszolt a kezébe Gina, mire Mark a gerincét kezdte ropogtatni.

- Van valami baj? – kérdezte vigyorogva. Nem értette Ginának mi baja ezzel az aprócska kis rossz szokással. Úgy viselkedik, mintha nem is ő, hanem Mark viselkedne őrült módon.

A lány csak a fejét rázta és felpattant.

- Edzünk? – kérdezte unottan.

- Edzünk. – Mark kicsit elkomorodott. Gina állandó rossz kedve mér rá is átragadt. Pedig nehéz volt tartania magát, a lány pedig még rá tett egy-két lapáttal.

- Zene?  -kérdezte Mark, miközben két mp3 lejátszót halászott ki a keskeny ki szekrény részéből.

- Inkább nem. – rázta a fejét a lány és kilépett a délutáni napsütésbe.

Gina már az utca sarkán járt amikor Mark kilépett a sötét pince ajtaján. Ginával ellentétben ő rajongott a napsütésért, bár májushoz képest elég gyér volt a megvilágítás. A fiú a halvány napba nézett, majd a lány után iramodott. Két utcába tellett, mire be tudta érni.

A lány rezzenéstelen arccal rohant. Mintha valaki kergetné.

Mark arca viszont annál kifejezőbb volt. Nem tudta visszatartani a mosolygást. Az éjszakai eset nem volt épp kellemes, de nem ragadhatott le ismét a sötét történésekben. Az élet megy tovább. Nekik pedig élniük kell az életüket.

Erről természetesen Gina máshogy vélekedett. Nem voltak egy hullámhosszon. Már négy éve. És amikor Gina édesapja elhunyt, csak rosszabbodott a helyzet. A lány depressziós volt. Nappal aludt, már ha aludt, éjszaka vadászott. Iskolába nem járt és már barátai sem voltak. Nem volt hajlandó beszélni semmiről, ami nem a vadászatról szólt.

Mark aggódott érte és ezt meg is osztotta Tomasszal, aki ebben a témában ugyanolyan tanácstalan volt mint a fiú. Nem tudtak mit tenni.

Mark más honnan is próbált közeledni, ugyancsak kudarcot vallva. Mindig megborzongott, ha eszébe jutott, a kellemetlen beszélgetés.

- Lehet, hogy anyukáddal kellene megbeszélned, talán elmondhatnád neki. – próbálkozott a fiú, mikor Gina már két napja nem aludt.

- Anyámnak? – sípította a lány. – Anyám még nálam is depressziósabb. Ő még beszélni sem hajlandó.

- Lehet azt várja, hogy te kezdeményezz.

- Már megbocsáss, de én vagyok a gyerek, ő a felnőtt. Neki kéne engem babusgatnia, nem pedig fordítva. – ordított magából kikelve.

- Lehet, hogy ha gyerekként viselkednél, ez lenne a helyzet, de te már nem vagy gyerek, Gina! Vedd már észre.

A válasz egy porcelán váza kíséretében érkezett, aminek következtében Mark hat öltést kapott a homlokára.

Sokszor összevesztek, a fiú meg is értette. Vészterhes időket éltek, sok mindenkit elveszítettek, de egy időben minden veszekedés után kibékültek. Újonnan viszont Gina úgy tett, mintha mi sem történt volna. Amint véget ért a szóváltás, mintha törölték volna az emlékezetéből.

Nem volt hajlandó elfogadni, ha nem volt igaza.

Gina oldala már szúrt, mire eljutottak az erdő széléig. Pedig nem is oda készült. Szándékában állt elkerülni, de sikertelenül járt.

Az erdő első fái előtt lelassított, majd hirtelen – magát is meglepve vele – megtorpant. Úgy érzte nincs elég ereje, hogy a meleg, napos világból, belépjen a hideg, zord árnyék birodalmába.

Ezért nem szeretett nappal tevékenykedni, iskolába járni, barátokkal beszélgetni. Olyankor mindig úgy érezte él és élve sokkal nehezebb volt harcolni a félelmetes, szívtelen démonok ellen.

Ugyanis Gina rettegett tőlük. Az egész rejtett világtól, amitől legszívesebben megszabadult volna. De nem tehette. Majdnem az egész családját elveszítette az ellenük folytatott harc során. Nem szállhatott ki, már nem.

És ha meg is tette volna. Hogy tudott volna tovább élni a tudattal, hogy az a bizonyos természet feletti gonosz tényleg létezik? Képtelen lett volna visszarázkódni a vidám, reményteljes, tudatlan emberek életébe.

Gina hasa görcsölni kezdett, le kellett ülnie. De mielőtt lábai megadták volna magukat, párat még hátralépett, hogy még távolabb kerüljön félelmei megtestesüléseitől.

- Jól vagy? – érte be Mark, s lihegve lehuppant mellé a fűbe.

- Csak elfáradtam. – lihegte a lány, miközben egy pillanatra sem vette le szemét az erdőről. Minél távolabb akart kerülni tőle, annál inkább vonzotta a sötétség.

- Nem akarlak piszkálni. – kezdte Mark újra a lihegést. – de holnap az igazgató razziát tart.

- Be kellene mennem? – fordította végre a fiú felé a fejét.

- Nem ártana. – mosolyodott el.

- Kizárt.

- De Gina… - kezdett bele Mark, de nem volt elég gyors. Gina újra őrült futásba kezdett, messze elkerülve a sötét erdőt.

A nap már lemenőben volt, amikor Gina elérte a lépcsőház ajtaját. Gyorsan menedékbe akart kerülni, ugyanis valaki követte. Már nem először.

Általában nem szokott félni, de aznap valami nem volt rendjén. Lehet csak kialvatlan volt. Nem aludt túl sokat az éjszaka. Egyeltalán nem aludt sokat az elmúlt napokban. Folyton rémálmok gyötörték és a nappalait is feszengve töltötte.

-  Te vagy az Gina? – édesanyja a konyhából kiabált, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó.

-  Igen. – döbbent meg Gina. Carol nem szokott ilyen korán otthon lenni. Folyton túlórázott, néha csak éjfél után ért haza.

-  Jókor! – anyukája hangja kiegyensúlyozott volt. Gina már ősidők óta nem hallotta így csengeni a hangját.

-  Finom illatok. – lépett be a lány az apró, konyhába. Közben odakint teljesen sötét lett, a konyhában már égett a villany.

-  Pizzát sütök. – fordult felé Carol.

Gina szája tátva maradt a döbbenettől. Carol nem volt sápadt és a szeme alatt sem éktelenkedtek hatalmas karikák. A szája mosolyra húzódott és a már megszokott fekete helyett, kék szoknyában volt.

-  Kinyitom az ablakot. – dadogta Gina, csak, hogy valamivel elterelje édesanyja figyelmét. Nem akarta, hogy megérezze, hogy valami nincs rendben.

A lány szélesre tárta az ablakot. Az esti levegő kellemes meleggel töltötte meg a parányi, paradicsom illatú konyhát.

- Milyen napod volt? – érdeklődött Gina, s közben a párkányra könyökölt.

- Csodálatos. – lelkendezett a nő. – Emlékszel Mat-re? Arra az árva kisfiúra, akit az erdő szélén találtak.

- Nem szoktál a munkádról beszélni. – világosította fel túlbuzgó anyukáját homlokráncolva.

- No sebaj. – legyintett vidáman Carol. – Találtunk neki otthont. Kedves szülők, cukorfalat testvérkék. Kész földi paradicsom.

Cukorfalat? Földi paradicsom? Gina egyre kevésbé értette édesanyja különös viselkedését. Soha nem szokott efféle szavakat használni és a munkájáért sem lelkesedett már négy éve.

-                  Bogaram megterítenél.

Bogaram? Gina szemei elkerekedtek és majdnem belefulladt a saját nyálába.

- Jól vagy? – kapta el hátulról az anyukája, amikor köhögni kezdett.

- Aha. – bólogatott, miközben lefolytak a könnyei és majdnem megfulladt.

- Hozok vizet.

- Oké. – hörögte Gina, még mindig fuldokolva.

- Tessék aranyom. – nyomta a kezébe a vizes poharat Carol, majd a sütőhöz ugrott és kikapta az ínycsiklandó pizzát. – Azért még tudsz enni? – fordult lánya felé, miután az asztalra pakolta a vacsorát.

- Persze. – bólogatott Gina mosolyogva.

Az este kellemesen telt. Anya és lánya végre újra felhőtlenül tudott beszélni egymással. Gina az elmúlt négy évről nem is őrzött efféle kellemes emlékeket.

Figyelte az édesanyja kipirult, mosolygó arcát, vidám, élettel teli szemeit, s lelke mélyén tudta, hogy ez nem a valós arca. Legalábbis nem az igazi. A maszk ami Carol arcát fedi, nem valóság, csak egy tévképzet és már sejtette is miért.

De még nem akarta leleplezni. Élvezni akarta még egy rövidke ideig, hogy anyukája nem depressziós, nem remeg meg a keze, ha az elvesztett családtagok ereklyéit tisztogatja, nem szökik könny ha szemébe ha a közös fényképeket nézi és nem sírja álomba magát.

Gina sokszor hallgatta néma zokogását. Az anyja azt hitte nem hallható, de Gina tudta, hogy milyen szenvedés neki az élet. A próbálkozása, hogy elrejti lánya elől a fájdalmait kudarcba fulladt.

- Nagyon fáradt vagyok. – nyújtózkodott az édesanyja. – Elmosogatsz ugye?

Fáradtan Ginára nézett, mire a lány csak kábán bólintott. Édesanyja felállt és jóéjt puszit nyomott a feje búbjára ahogy régen, majd nehézkesen a szobájába indult.

Gina még percegik csak bambult maga elé, gondolatoktól mentes aggyal, majd feltápázkodott és roham tempóban elmosogatott.

Mielőtt aludni ment volna, bepillantott anyukája hálószobájába. Carolnak csak lenszőke, hullámos tincsei látszottak ki a takaró alól. Halkan, nyugodtan szuszuogott.

- Anya. – suttogta Gina, majd mikor nem érkezett válasz lábujjhegyen beosont és kihúzta az éjjeliszekrény felső fiókját, amiben gyanújának bizonyítéka várta.

A nyugtatószeres üvegcsében már csak pár szem gyógyszer árválkodott. Gina levette a tetejét és kivett egy szemet, majd víz nélkül lenyelte.