A bosszú éjszakája

Négy évvel később

Lassan közeledett a hajnal. A fekete erdő kemény színei lágyulni kezdtek. A hold egyre lejebb ereszkedett, figyelmeztetve a világot, hogy az éjszaka hamarosan véget ér.

Gina lélegzet visszafojtva fülelt az egyik bokor mögött. A szíve hevesen dobogott. Tudta, hogy hibát követ el. A vadászok legfontosabb szabálya: Ne vadássz egyedül!

Gina tisztában volt vele, hisz ő alkotta. Miután az apukája az egyik vadászat alatt elvesztette az életét. Vagy ha pontosabban akarok fogalmazni, elűzték a lelkét. A testében már egy szellem élt és Gina tudta, hogy édesapja addig nem léphet tovább, amíg a testének szíve még dobog.

Sajnos ez nem tündérmese. Itt szóba sem jöhet, hogy apukájának lelke visszaköltözzön a testébe. Ilyen nincs. De a lélek nem is léphet tovább. A földön bolyong magányosan és csak remélheti, hogy a teste meghal és végre tovább léphet.

A lány megesküdött, hogy elpusztítja a gonosz szellemet, amelyik édesapjának testét birtokolja. És aznap este meglátta. Vele szembe jött az utcán. Gina gyomra fájó görcsbe rándult, amikor meglátta apukájának kedves arcát. Az elmúlt egy évben megöregedett, de még mindig rá lehetett ismerni. De hiába. Ő már nem az apukája volt. Gina még mindig fájdalmakkal küszködve kezdte követni, egészen az erdőig.

És akkor, ott, végre eljött az idő. A bosszú pillanata. A lány minden izmát megfeszítette. Készen ált a támadásra. Tudta, hogy nem jó ötlet, de meg kellet tennie. Nem volt más választása.  A szíve még hevesebben kezdett dobogni. Még soha nem vadászott egyedül.

Próbálta kontrolálni a légzését. Nagyon ideges volt. A jobb keze, amiben a tőrt szorította úszott a verítékben.

A szellem által uralt test, a közeli erdő sarkában állt, az árnyékban. A bokorból, amelyben Gina rejtőzött, tökéletesen lehetett látni. És csak három lépésre volt. Három rövidke lépésre. A lány el sem hibázhatta.

Gina még egyszer mély levegőt vett és kinézett a bokor mögül. A mocsok szellem épp az erdő felé nézett. Tökéletes helyzetben volt ahhoz, hogy hátba szúrja. Nesztelenül előrelépett a bokorból és egy szemvillanás alatt megtette a rövid utat. Tőrét gondolkodás nélkül édesapja egykori testébe szúrta. A penge úgy hasított a testbe, mint kés a vajba. A lány fogcsikorgatva kirántotta a tőrt és hátrább lépett.

A szellem halálsikolyt hallatva hagyta el a testet. Gina gyűlölettől izzó pillantással figyelte és már épp az igét kezdte mormolni, amivel elűzheti, amikor egy hatalmas árny leterítette. A semmiből bukkant fel. Nem számított rá. Hanyatt eset az árny pedig fölé magasodott. Gina elkáromkodta magát, majd talpra szökkent és az árny szemébe nézett.

Ami akkor történt, arra sem a lány, sem pedig az árny nem számított. A levegő szinte izzott. Lemerevedve bámultak egymás szemeibe. Gina még mindig a kezében szorongatta a véres tőrt, készen állva a támadásra. A démon támadó helyzetben állva várta, hogy a lány rátámadjon.

De ő nem tette. A vadász és a démon, akkor, ott, mozdulni sem bírt.

Gina görcsölő keze egy pillanatra elernyedt, s a kéz kicsusszant a kezéből. Az éles penge mélyen felvágta a tenyerét. Fájdalmában felszisszent, a tőr pedig a puha fűre esett. A lány ijedtében a démonra pillantott. A sötét alak a tőrre szegezte pillantását és még mielőtt a lány megmozdulhatott volna, szárnyra kapott, s eltűnt a sötét égen.

A vadász ökölbe szorított kézzel, megfeszített izmokkal nézett ellensége után. Égtelen harag járta át egész testét. Mélyeket lélegzett, majd lehajolt és magához vette tőrét. Hátat fordított a sötét erdőnek és megvilágított utca felé indult.

A démon árnyként suhant a sötét, csillagtalan égen. A holdat már nem lehetett látni, a nap felkelőben volt. Sietnie kellett. Hatalmas szárnyait finoman mozgatta, s ember feletti gyorsasággal repült. Ha meg is látnák, nem tudnák ki venni, hogy mi is ő. Csak egy fekete villanást látnának.

Az árny mégis sietett. Közben ködös agyában az erdőnél történtetek próbálta elemezni, de egy helyben toporgott.

Agy másodperccel később földet ért. Feldúlt volt. Csizmájának talpa keményen puffant a föld alatti földre. A teljes sötétségben magabiztosan indult a megvilágított mélyedés felé. Be kellett számolnia feljebb valójának.

De mégis mit mondjon? Belebotlottam egy vadászba, de mélykék szemei megbabonáztak, ezért elszalasztottam a tökéletes alkalmat. Na nem! Valamit sürgősen ki kellett találnia.

Egyre mélyebbre hatolt a bonyolult alagútrendszer átvizesedett falai között. Még tizenöt lépés és jobbra kell fordulnia. Onnan még húsz. Összesen harmincöt lépésnyi idő. Kevesebb, mint fél perc.

A démon hallgatta a falból csöpögő víz halk neszezését, és erősen törte a fejét a fedő sztoriján. De hiába erőlködött. Csak a lány gyönyörű szemeit látta maga előtt. Orrában még mindig érezte ínycsiklandó vérének illatát. Szívesen megkóstolta volna.

- Üdv itthon Ioannes- üdvözölte a démonok önjelölt vezetője. – Sikerrel jártál?

A fő démon morgássá torzuló hangja izgatott volt, ellenben pillantása rideg közönyről árulkodott.

- Elvesztettem. – közölte Ioannes szertartásosan, belépve a  gyertyákkal gyéren világított mélyedésbe. – Ott volt egy vadász.

- Egy vadász? – kérdezte Jahrlat gúnyosan, hosszan elnyújtva a szót. – Őt elkaptad? – a hangja élesen hasította a barlang poros levegőjét.

- Nem. A szellemet vettem üldözőbe, de nem értem el. – hazudta szemrebbenés nélkül.

- Hmm… - gondolkodott el az agg démon. – Azt hiszem rosszul mértem fel a képességeidet. Gregor átveszi a feladatot. – az utolsó mondatot szinte hangtalanul suttogta, mégis minden jelenlévő hallotta.

Nevének hallatára egy két méter magas, vállas, csupa izom démon lépett ki a sötétből. A néhány pislákoló gyertya megvilágította hatalmas alakját.

-           Mester. – a monstrumnak mély, érces hangja volt. Mereven meghajolt mestere felé, majd az egyik sötét, emberi szem számára láthatatlan folyosón keresztül távozott.

-           Téged – fordult Ioannes felé. – Ne is lássalak. – parancsolt a fiatal démonra. – Ha kellesz majd hívlak.

A démon meghajolt, majd hátat fordított Jahrlatnak és elindult arra amerről jött.

Mikor kilépett a sötét barlang árnyékából, s szembe nézett a holddal, egy új érzés kerítette hatalmába. Egy olyan érzés, amit nem ismert. Nem volt ínyére, s csak még jobban szította a jól ismert érzést, a haragot.

Gina őrjöngő tekintettel rontott be, a főhadiszállásként szolgáló pince ajtaján.

Nem elég, hogy a szellem elszelelt, még meg is sérült. Szitkozódva lépett a kötszeres szekrény elé, és durva mozdulattal kicsapta az ajtaját.

Egész testében remegett. Ökölbe szorította a kezét, és halkan, nyugtatóan suttogta magának: Apa végre tovább lépett. Apa végre tovább lépett. Apa végre tovább lépett.

De ez sem segített. Örült, hogy édesapja megnyugodhatott, békére lelt, de… Nem hagyta nyugodni, a démon pillantása. Miért nem támadott rá?

Gina felidézte a pillanatot. A démon várt. Arra várt, hogy ő támadja meg. De akkor miért nem tette? Miért szalasztotta el a pillanatot?

-           Gina! – a lány Tomas mély, érdes hangjára összerezzent. – Mit műveltél?

-           Csak egy kis baleset. – legyintett és elővette a kötszert.

-           Majd én. – vette ki a kezéből a férfi. Tomas érdes, kemény kezével szakszerűen, pillanatok alatt bekötözte a lány vérző kezét.

-           Szóval megtaláltad. – sóhajtotta a férfi.

-           Honnan tudod? – kérdezte a lány meglepődve.

-           Pólyás korod óta ismerlek. – mosolyodott el lágyan a férfi. Ráncos arcán megfeszült a régi seb. – Engem nem tudsz félre vezetni.

Gina nagyot sóhajtott és szólásra nyitotta a száját, de a férfi megelőzte.

-           Ez a te harcod volt. – komorodott el Tomas. – Megértem. De kérlek, máskor tartsd be a szabályaidat.

A lány megadóan bólintott, a férfi pedig megfordult és magára hagyta.

Gina megvárta, míg Tomas háta mögött becsapódik az ajtó. Elővette a véres tőrt és tisztára törölte, majd a biztonság kedvéért megélesítette.

Megtalálta a következő célpontot.

A kijárat felé menet, a pillantása a vadászok képeire esett. A hatalmas pincében, a rengeteg szekrény mellett, helyet kaptak a családi fényképek. Az egy méter széles faldarabot vidám emberek képei díszítették.

Gondtalan mosolygó arcok, apró gyerekek, szerető feleségek néztek szembe a lánnyal. Gina egyből kiszúrta a saját fényképeit. Volt egy kép, amin az egész családja rajta volt. Édesanyja, édesapja, az öccse és ő.

A képen a kis Patrick kilenc éves volt. Egy évvel az elrablása előtt készült a kép. Azóta alig akadt olyan pillanat, hogy a család valamelyik tagja elmosolyodott volna. A falra fel volt ragasztva még egy családi képe, amin az apukája és ő épp fegyvereket élesítenek és mosolyognak. Kissé erőltetetten, de akkor is. Ritka pillanat volt.

Aznap éjszaka űzte le édesapja lelkét a szellem. Gina azóta sem értette. Apja tapasztalt vadász volt. Nem lehetett meglepni. Mindenre fel volt készülve. A lány kizártnak tartotta, hogy egy semmire kellő szellem, egyedül elbánt vele.

Pedig a dolog így festett. Édesapja testén egy karcolás sem volt. Nem úgy nézett ki, mint akit megtámadtak. Egyedül a halvány szürke írisz árulkodott arról,  hogy egy szellem él a testében.

Gina tekintete tovább vándorolt a színes sokaságon. Végül Tomas és feleségének, Kate-nek a fotóján állapodott meg. Kate-et egy démon ölte meg, brutális kegyetlenséggel. Hat éve. Tomas a nyomába eredt és egy sötét éjszakán meg is találta. A démon rátámadt. Kis híján vele is végzett, de az utolsó pillanatban oda értek a vadászok. Tomas-t megmentették, de a gyilkost nem tudták elkapni.

Tomas akkor csatlakozott és megesküdött, hogy addig nem nyugszik, amíg el nem kapja felesége gyilkosát. Az arcán éktelenkedő forradás, mindig emlékeztette céljára.

Gina tekintete tovább vándorolt a színek kavalkádján. Minden vadásznak meg volt a saját története, a saját sérelme, a saját célja, mégis egy emberként küzdöttek a démonok ellen. Minden erejükkel harcoltak, hogy megfékezzék a mészárlást, amit a láthatatlan árnyak okoztak.

A pince ajtaja újra kinyílt és Mark hatalmas robajjal letrappolt a kő lépcsőn. Gina már a lépteiről felismerte a fiatal vadászt. Egyidősek voltak a fiúval. Alig tizennyolc évesek. Mindketten tizennégy évesen csatlakoztak, a vérengzés éjszakája után.

Ginában még mindig élénken élt a borzalmas éjszaka képe. Sokszor gyötörték rémálmok. Ahogy Markot is. Bár titkolta, a lány tisztában volt vele, hogy a lelke mélyén a fiú is úgy érez, ahogyan ő. Ugyanúgy szenved. Az nap este Mark a bátyját és az édesapját is elvesztette.

-           Mi történt? – a fiú megtorpant, amikor meglátta a lány bekötözött kezét. – Jól vagy? – kérdezte aggódva.

-           Megtaláltam apát. – a lány hangjából fájdalom csendült. Furcsa volt apaként említeni a testet, ami egykor az apjáé volt.– Megöltem. – válaszolta meg a kérdést, amit Mark nem mert feltenni.

A fiú bólintott és közelebb lépett hozzá.

- A szellem?

- Elvesztettem. – hajtotta le a fejét a lány. – Épp az átkot kántáltam, amikor megjelent egy démon.

Gina megborzongott, amikor elméje újra a démon átható pillantását vetítette a szeme elé.

-           Ő sebzett meg? – a fiú megfogta Gina sérült kezét és barna szemével az arcát kezdte fűrkészni.

Gina bólintott, majd finoman elengedte a fiú kezét és a kijárat felé indult. Nem szerette, amikor a fiú ennyire közvetlen volt vele. Igazából a közelében sem szeretett lenni. Próbálta kerülni, de valahogy mindig egymás mellett kötöttek ki.

Nem volt vele különösebb gondja. Mark kedves fiú volt, de túl sok fájó emlék jutott Gina eszébe, amikor megpillantotta.

Mikor Gina még mindig feldúltan kirontott a pincéből és felnézett a holdra, a világ legmagányosabb emberének érezte magát. A szülei és a testvére jelentették neki az egész világot. Velük volt kerek a léte, teljes a valója.

De törékeny világának már csak a harmada létezett. Egy megtört, komor asszony, aki férjét és kisfiát gyászolja és aki már soha többé nem jön rendbe.

A lány a holdra fintorgott, majd elindult egykor még boldog otthona felé, ami oly sok boldog emléket őrzött, ami a lányt egykori gondtalan életére emlékeztette. Ugyanúgy, mint Markot, otthonát is próbálta kerülni, de végül mégis hazatért. Nem hagyhatta magára édesanyját.

Mark Gina után bámult. Hiányzott neki a vidám, élettel teli lány, aki négy évvel ezelőttig volt. A lány, akivel kacagva biciklizett, és aki megsimogatta a fejét, amikor a hinta fejbe találta.

Mark pontosan tudta, hogy mit érez a lány. Ő is ugyanazt érezte. Próbált erős maradni, hogy Ginának legyen kire támaszkodnia, de a lány szemmel láthatólag, nem kért a segítségből. A fiú tisztában volt vele, hogy kerülni akarja, de megfogadta, hogy nem hagyja magára a lányt. Történjen bármi.

Azon az éjszakán, minden és mindenki megváltozott. De legfőképp Gina. Felhagyott mindennel és mindenkivel aki a való világhoz kötötte. Életét a vadászatnak szentelte, s mióta édesapját is elvesztette, még elvetemültebben hajszolta magát.

Marknak mindig megsajdult a szíve, amikor a lány önpusztító életét figyelte. Féltette, de tudta, hogy a lány boldogul.

Erre teremtették.

†

A hold magasan trónolt az égen, ezüstbe burkolva a kihalt utcákat, sötét házakat. Olyankor minden csendes és békés volt. Mintha nyugalom költözött volna a városra.

Ioannes emberi alakjában az utcán kóborolt. A gondolatai a lány körül forogtak. Gyönyörű kék szemi újra és újra megjelentek lelki szemi előtt. A bátorság és az elszántság, ami a lány arcán tükröződött teljesen elkábította. Nem bírta megtámadni és a lány sem támadt rá.

A démon még valamit észrevett a lány arcán. A dühöt. A mérhetetlen dühöt. Mérhetetlen harag áradt a szemeiből.

Ioannes tudta, hogy a lány rá volt dühös. Vajon ő is a szellemet akarta? De mi szüksége rá? Vagy csak bosszúból üldözte?

A démon agya szélsebesen pörgött. Újabb és újabb gondolatok cikáztak elméjében, de végül mindig a vadász szemeinél állapodott meg. Újra és újra látta angyali szépségű arcát, hamvas bőrét. Szinte érezte vérének édes illatát. Ha rá gondolt egy furcsa érzés kerítette hatalmába. Próbálta kiverni a lányt az emlékeiből, de nem sikerült. Mindig visszatért.

Minél többet gondolt rá, annál idegesebb lett. Meg akart tőle szabadulni.

Mint a villámcsapás, úgy érte a démont az édes illat. Megpördült és az illat nyomába eredt. Az út túl oldalán pillantotta meg. Elképzelte, ahogy fogait a lány selymes bőrébe mélyeszti. Érezte vérének finom ízét. Vágyott a vérére.

A kis termetű lány lehajtott fejjel, mégis magabiztosan haladt. Vállig érő, sötét barna haját, kócolta az esti szél. Egy hidegebb fuvallat hatására a lány megborzongott és összehúzta magán vékony kabátját.

Ioannes áttért a lány oldalára és pár méterrel mögötte haladt. Kezdte elveszíteni józan eszét. A lány illata elbódította. Mintha köd szállt volna a világra. Öntudatlan állapotban követte egészen hazáig. Egy rossz állapotú panel házig.

A  démon megállt a kapuban és figyelte, ahogy a lány előveszi a kulcsát, kinyitja az ajtót, majd belép a sötét lépcsőházba és az ajtó becsapódik mögötte.