A fiú egy rejtett mélyedésben hasalt. Tudta, hogy ha rátalálnak meghal. Kizárt volt, hogy még egyszer olyan szerencséje legyen, mint négy évvel ezelőtt.

Visszafojtotta a lélegzetét, s várta, hogy a démonok végre elhaladjanak előtte. Hatalmas lábaik puffogását hallgatta. Mikor a hang megszűnt, kigurult a mélyedésből és felegyenesedett. Fluoreszkálós órájára pillantott. Már csak egy perce maradt.

Megtett harminckét lépést majd balra fordult, tíz lépés után pedig jobbra. Ott már csak egyenesen kellett haladnia. A barlang alagútjai nem voltak kivilágítva, a démonok látták a sötétben, Helen pedig rendelkezett zseblámpával. De a fiúnak csak egy fluoreszkálós órája volt, aminek túl kevés volt a fénye. Csak egy világító kis pont volt a barlang sötétjében Neki személy szerint nem szabadott volna bóklásznia, a saját érdekében.

 A fiú előrenyújtott kezei a hatalmas sziklába ütköztek. Rutinos mozdulattal kitapogatta a szikla jobb oldalába vésett szűk átjárót. Épp átfért rajta. A szikla mögött egy újabb sötét átjáró várta. Ötven lépést kellet megtennie ahhoz, hogy jobb oldalt megtalálja a fa ajtót ami mögött a rejteke nyílt.

A fiú kitapogatta a kilincset. Halkan, résnyire nyitotta az ajtót, s beslisszolt. A körübelül tizenkét négyzetméteres mélyedést egy hatalmas, mozdíthatatlan gyertya világította meg. A barlang rész egy kezdetleges szobára hasonlított. Az egyik sarokban, egy takarókból összehányt ágy hevert, a gyertya mellett pedig egy asztal, két szék és egy mosdó tál kapott helyet.

A fiú helyet fogalt az egyik széken, ugyanabban a pillanatban, amelyikben az ajtó résnyire kinyílt. Helen lépett be a gyéren megvilágított szobába. A lekapcsolt elemlámpája a bal kezében volt, a jobban pedig egy hatalmas kosarat cipelt. A harmincas évesiben járó, vörös hajú nő az asztalhoz lépett és letette a kosarat.

- Három napi élelem, tiszta ruha és a lapok amiket kértél. – mondta a nő lágyan, nem nézve a fiúra.

- Ilyen rosszul nézek ki? – kérdezte Patrick nevetve.

- Látom kamaszodsz. – mosolyodott el Helen is.

- Baj van? – a fiú a nő bánatos arcát fűrkészte.

Helen bólinott. Még mindig nem nézett rá.

- Meglelték a szellemet. – mondta a nő fakó hangon.

- Elkapták? – a fiú elsápadt.

- Nem. De elfogják. – Helen hangja megremegett.

- Helen nézz rám. – kérte a fiú.

- Gregort küldte utána. Ioannes elbukott. – suttogta rémülten.

Patrick úgy érezte, meg áll benne az ütő. A gyomra görcsbe rándult. Nem tudta miért kell félni attól, hogy elkapják a szellemet, de Helen aggodalma mindig mindig meggyőzte arról, hogy nem a semmitől fél.

- Mond el!

- Nem lehet. – a nő hangja elcsuklott a félelemtől.

- Helen. – kérte a fiú. – Talán segíthetek.

- Nem. – a nő vadul rázta a fejét. – Te magaddal törődj. – utasította, majd felállt.

- Kérlek. – szólt utána a fiú, de Helen nem foglalkozott vele. Összeszorított fogakkal kilépett a sötétségbe.

A fiú még percekig, némán bámult utána. A nő zavart viselkedése arra utalt, hogy Jahrlat dühös. Szörnyen dühös.

Patrick gyomra még mindig görcsölt. A nő sokat kockáztatott érte. Amikor négy éve megmentette az életével játszott. És azóta is. Mindig amikor meglátogatja, a testi épségét kockáztatja, de nem mondja el miért.

Mikor Patrick már nem hallotta a nő halk lépteit, az ágyaként szolgáló takaró kupachoz lépett és benyúlt alája. Kitapogatta a papírokat és óvatosan előhúzta őket. Helen papírral, tollal és könyvekkel is ellátta, hogy ne unatkozzon. De a fiú egyik könyvet sem olvasta el. A napjait azzal töltötte, hogy a sötétben bolyongott és próbálta feltérképezni a területet.

De nem ment könnyen. Helen nem adott neki lámpát, a szobát megvilágító gyertya pedig mérete miatt használhatatlan volt.

Patrick kiterítette a feljegyzéseit és a kézzel rajzolt barlang térkép fölé hajolt. Berajzolt még két folyosót és fel jegyezte a lépések számát is. Mikor végzett elővette Jahrlat feliratú jegyzeteit és elmerült a gondolataiban.