A nyelvpritty

Valamikor óriások éltek az Alpokban, akiknek a legmagasabb hegy is csak akkora volt, mint egy vakondtúrás. Vadászgattak és pecsenyét sütöttek, gyökérlisztből kását főztek – megszárították a gyökereket a napon, aztán porrá őrölték, csak az volt a baj, hogy nagyon sok pecsenyét kellett sütni, nagyon sok gyökeret kellett kihúzni a földből, mire egy óriás jóllakott. Még a bővizű forrást is szárazra itták, ha megszomjaztak. Étel-ital elfogyott, az óriások nem tehettek mást, kihaltak, vagy összementek.

De még ezek az összement óriások is megőrizték a jó szokásaikat: sziklahasadékokban aranyat gyűjtögettek, és rengeteget beszéltek. Egy ilyen nyelvprittyel akadt össze Jupp gazda, amikor egy késő éjszakán hazafelé igyekezett, a Katzenbach völgyében. Nem a kocsmában maradt el, hanem a drága jó fivérét látogatta, ahol nem volt se bor, se sör, se pálinka; ételből is csak üres gombóc, fejenként egy darab.

Szép is az, ha a gazda takarékos, és jó példát mutat az öccsének.

Mindezt azért kellett előrebocsátani, hogy tudjuk, Jupp nem volt részeg, márpedig a lehetetlen dolgok kizárólag a részegeket kerülgetik.

Jupp óvatosan lépkedett a nagy sötétségben, és egyszer csak megszólalt a nyelvpritty: Gyere csak ide. – Megy a fészkes, gondolta Jupp, de a nyelvpritty csak nem hagyta abba. Gyere csak, te okos és kedves ember, mutatok neked valamit. – Aha, gondolta Jupp, tudom, hogy mit szoktatok mutogatni, nekem is van olyan. – A nyelvpritty csak nem hagyta abba. Bizony, nem bánod meg, ha velem jössz, mert én olyat mutatok neked, amilyet még sose láttál; aztán ha egyszer láttad, örökké azt akarod látni. Én mondom, megbánod, ha nem hallgatsz rám – és így tovább, egyre körülményesebben, a nyelvprittyek szokása szerint. Hát, nem lehet azt mondani, hogy Jupp nem lett kíváncsi, mert nagyon is kíváncsi lett. Elkövette a legnagyobb hibát, amit csak lehetett, és megkérdezte: Mi a fészkest mutatnál nekem, te nyelvpritty, amit én még nem láttam?

Megörült az összement óriás, mert tudta, hogy ettől kezdve könnyű dolga lesz. Gyere csak, te jó és barátságos ember, de aztán vigyázz, meg ne vakuljon a szemed a nagy fényességtől.

Sejtem már, gondolta Jupp, valami kinccsel akar megkínálni ez a nyelvpritty, a kérdés csak az, hogy mit kíván érte. És mert az ember egyik erénye, meg persze a hibája is, hogy mindent tudni akar, megindult a nagy sötétségben, a nyelvpritty hangja után.

Nem kellett messze menni, csak egy sziklafalig, annak a tövében volt egy lyuk, a lyukban létra, azon kellett lemászni a mélybe. Szívta a fogát Jupp, mert csapdát sejtett. Akkor sem bíztunk meg az óriásokban, amikor még a méretüknél voltak, hát még most, hogy összementek! De mivel nincs az a lyuk, amibe egy férfiember bele ne akarna hatolni, Jupp is lemászott a létrán, a nyelvpritty után.

Bár ne tette volna! Egy nagy fazék arany volt a lyukban, de olyan fényes, hogy csak behunyt szemmel lehetett nézegetni. Ezt mind neked adom, ígérte a nyelvpritty, ha hozzám adod a lányodat feleségül.

Ez aztán a kemény dió! Mert az arany is kellene, de a lányomat se adom szívesen, főleg ha egy közönséges nyelvpritty kéri. Hiszen ez még rosszabb, mintha a földesúr házába kerülne. Isten tudja, mi van abban a házban, de eddig még minden lány sírva jött el, aki ott töltött egy éjszakát. Milyen lehet a házasság, ha egyetlen éjszaka ilyen nehéz? Ezért Jupp összeszedte minden erejét, és azt mondta a nyelvprittynek, hogy ez komoly dolog, és ő megkérdezné előbb a Julchent – Isten neki, fakereszt, ha a Julchen is úgy akarja. Nagyot nevetett erre a nyelvpritty. Sose aggódj te a lányod miatt, nem kérem látatlanba. Már régen egyezségre jutottunk mi ketten, úgyhogy nyugodtan rábólinthatsz. – Azt a fűzfán fütyülő, gondolta Jupp, nem néztem volna ki abból a lányból. De hangosan csak ennyit mondott: Aztat mindenki mondhassa, hiszem, ha akarom. – Még nagyobbat nevetett a nyelvpritty, és elhúzta a függönyt – köztudomású, hogy ezeket az alpesi gödröket rendesen berendezik, van ott minden, firhang meg pádimentum, almárium az almának, a szilvának meg szilvórium. Szóval, elhúzta a nyelvpritty, most már nemcsak a mézes madzagot, de a firhangot is. Ott volt egy hosszú asztal, és ott lakomázott vagy kéttucatnyi összement óriás. Ettek-ittak, vígan voltak, a Jupp lánya is ott ült köztük. Ugyancsak melege lehetett, mert elől végig ki volt gombolva a pruszlik, és csak az asztal tudna beszámolni arról, hogy lejjebb mi volt.

Tyűha, gondolta Jupp, most már én is azt mondom, hogy jobb lesz mielőbb férjhez adni ezt a lányt, akár ehhez a nyelvprittyhez, ha már úgy esett, hogy megesett. Győztél, galileai – illetve nem egészen ezt mondta, de parolázott a nyelvprittyel, és kimondta háromszor, hogy viheted a Julchent, cserébe az aranyért.

Az összement óriásnak még mindig nagy ereje van, fölkapta a nagy fazekat, mintha csak egy tollpihe lett volna, elvitte a Jupp tanyájáig, ott is az ajtó küszöbéig, lerakta, és eltűnt az éjszakában.

A gazda nem látta többet a lányát, de még ennél is jobban fájlalta, hogy ez volt az egyetlen – hátha többet is elvitt volna a nyelvpritty, fazék aranyak ellenében.