A lábbal integetők

    Két évvel ezelőtt az egyik régész barátom megkért, hogy kísérjem el egy ásatásra és segítsek neki, mert Ő fél megfogni a csontokat. Javasoltam, hogy akkor vegyen fel egy kesztyűt, de erre a megjegyzésemre kirázta a hideg, a meleg, összeszorult a gyomra, végig gurult állán az izzadás, majd szomorúan közölte, hogy fél megfogni a kesztyűket is. Sokat gondolkodtam a megtisztelő felkérésen, mígnem beadtam a derekam és igent mondtam. Nem bántam meg! Tettünk egy hatalmas felfedezést, amit most elárulok a nyilvánosságnak.

    Az ásatási területre hosszas repülés után helikopterrel érkeztünk meg. Én, a régész barátom, a régész barátom barátja és Laci. Mint kiderült, a csapatból csupán csak Én merem megfogni a csontokat, ezért nélkülözhetetlen tagja lettem az expedíciónak, úgy vigyáztak rám, akár egy megpatkolt hímes tojásra. Laci – akinek mindig bojtos sapka volt a fején – meg is jegyezte, hogy nagyon vigyázzak magamra miközben majd a földet kaparászom, nehogy beleverjem az orrom valamibe és elvérezzek.

    Az első napon nem történt semmi különös. Felállítottuk a terepszínű sátrunkat, kényelmesen berendezkedtünk, a polcokat telepakoltuk mindenféle tárgyakkal, estefelé pedig megvacsoráztunk. Sajnálatomra csirkecomb volt a menü, s nekem kellett társaim szája elé tartani a combokat, hogy aztán hátra tett kézzel lerágják a csontról a húst. A következő nap már mozgalmasabban telt el. Miután reggelire megitattam régész barátaimmal a gőzölgő csontlevest (nem merték megfogni a csészéket), nekiláttunk a munkának.

    Sátrunktól keletre kaparásztuk a földet, s hirtelen, mintegy varázsütésre előkerült belőle egy hengerfej. Utána találtunk még vezérlőműláncot, szelepfejet, karburátort és néhány gumimembránt is. Ekkor megállapodtunk régész barátaimmal, hogy elhagyjuk az autóbontó területét és máshol kaparászunk tovább. Délig munkálkodtunk. Kőkeményen. Aztán megéheztünk. Régész barátom barátja buzgón kicsomagolta a tegnap becsomagolt élelmet, majd sajnálkozva nézett rám.

    - Párolt őzcomb – közölte, Én meg kötelességtudóan megetettem őket. Tevékenységünket kissé északabbra, egy olyan domb mögött folytattuk, ahol nagyon régen vonat közlekedett. Ezt abból állapítottuk meg, hogy sínek voltak a földön, egyik pár erre futott a távolba, a másik pár arra.

    -  Akkor hát ássunk – tekingetett körbe-körbe Laci –, mégsem mehetünk haza üres kézzel, leletek nélkül!

    Ásás közben jómagam találtam néhány fehér lufit, abból a kb. tizenhat centis, vékonyka fajtából. Laci valami rongyos kabátfélét, régész barátom egy üres vodkásüveget, régész barátom barátja pedig semmit sem talált. Erre olyan mérges lett, hogy két percig nem gyújtott rá. Én meg úgy elkezdtem rötyögni a kínos helyzetén, hogy figyelmetlenségemben magam mögé hajítottam a csákányomat. Erős koppanás hallatszott. Mindannyian a hangforrás felé néztünk, remélve, hogy egy kincses ládán landolt a szerszám.

    -  Az csak a sín! – legyintett Laci.

    - Sajnos. Mindegy, elmegyek a szerszámomért, aztán indulunk vissza a táborba. Mára ennyi.

    Ahogy lépkedtem a csákány felé, hirtelen megláttam egy csillámlást közvetlenül mellette.

    -  Fiúk! Ide gyorsan mindenki!

    Régész barátaim odaszaladtak.

    -  Ugyan – legyintett megint Laci –, ez csak egy összenyomott kupak.

    -  Az mindegy, de nézd – mutattam. -   Egy méteres körzetben puha a talaj, legalábbis puhább, mint ezen a tetves környéken bárhol!

    Leástunk nagyjából két métert, s ekkor elállt a lélegzetünk. Egy foszlott szandált pillantottunk meg, benne egy lábfejre emlékeztető csontozattal. Aztán mellette előkerült még egy szandál, ugyancsak csontozattal. Most hosszirányba ástunk, kapirgáltunk és néhány perc múlva kiemeltünk a gödörből egy nagyjából egyben lévő emberi testre hasonlító csontkollekciót, bár az is lehet, hogy csak a foszlott nadrág miatt nem hullott még szanaszét. Régész barátaimmal a csontokhoz nem érve, a foszlányokat fogva letettük a földre. Első ránézésre megállapítható volt, hogy a lelet csak deréktól lefelé van meg, vagyis nincs felsőteste.

    -  Jesszusom! Tudjátok mit találtunk?! – kiabált örömében Laci. -  Egy lábbal integetőt! A kocsmáros nagyapám szerint valahol errefelé éltek, méghozzá több százan. Ugyanolyanok voltak, mint mi, mai emberek, azzal az apró különbséggel, hogy nem volt felsőtestük.

    -  Akkor hova nőtt a fejük? – kérdeztem izgatottan.

    -  Nem volt fejük, nem volt orruk, se fülük, sem szájuk, csupán két szemük volt, méghozzá a lágyék között, a nemi szerv két szélénél. A táplálékot a talajból a talpukkal szívták fel, persze ekkor levették a szandáljukat. Ha ismerőssel, rokonnal találkoztak, mindig lábbal integettek egymásnak, innen a nevük, s este a népes család tagjai megfejthetetlen lábjelekkel veszekedtek egymással.

    Miután Laci befejezte a monológját, leroskadt a földre és megpuszilta. A leletet a jelentésekkel együtt eljutattuk a megfelelő szervekhez. Azóta fél év telt el, de még nem kaptunk visszajelzést, valószínűleg úgy leesett az álluk, hogy még mindig nem tértek észhez. Jövőre újabb expedícióba fogunk régész barátaimmal. Megpróbáljuk felkutatni a kézzel integetők leleteit, akiknek csupán felsőtestük volt, alsótestük nem, kézen jártak és a kisujjukkal pisiltek.

                                                                                     TAPÍR