Csaba mérges
Nem úgy, amikor elmegy az utolsó meccsünkön a tippmix, és nem is úgy, amikor spontán meghalunk, mert nem küldtünk tovább egy hírlevelet, dehogy. Ennél jóval egyszerűbb és emberi oka van: romokban minden, amit eddig felépített. Ott áll a kerítésnél, és figyeli Saroksárt, ahogy a füst lassan szál föl a romok közül, s azon gondolkodik, vajon a település, vagy az ő törékeny lelke szenvedett e nagyobb sérülést. Fogalma sincs ki indította el az egész balhét, de egy valamiben biztos: megkeresi, megtalálja és megöli az elkövetőt, pont mint az álomgyári filmekben. Talán pont ez kell ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön, ez esetben hős lenne, újra a középpontba kerülne, a nők imádnák, pénze és hatalma lenne, amiről mindig is álmodott. Különböző interjúkra hívnák, hogyan kapcsolta le a turulosok vezérét, kalandjáról könyvet írnának, a jogokból pedig élete végéig elélne.
Szép remények… Aztán rádöbben, hogy elkalandozott. Nem vezet ez sehova, megtanulta ő már, a siker titka a fegyelem, és kitartás, jelen esetben minél több turulost a túlvilágra küldeni, s nem meghalni. Habár 60 töltényt kapott, ami egy géppisztolynál nem sok, számára az utóbbi tűnik nehéznek, nem az a nyugodt típus, aki bevárja az ellenséget. Egyedül abban bízik, hogy elkapja az egész „hangulata” és ki se mozdul a fedezékből, esetleg néha viszonozza a tüzet.
Labanc még a sorban áll, ha szerencséje van, puskát kap, így legalább támogathatnák egymást. A kert teljesen átalakította a milícia. A bokrok jórészét legalább egy órája kiírtották, helyükre különböző sátrakat állítottak, némelyben a sebesülteket ápolják, másokban pedig felszerelést osztanak. Páran a kerítésen kívül az úton, az ágyúk köré homokzsákból építenek falat, hogy a tüzéreket védjék, kérdés mennyit ér az egész tankok, vagy úgy egyébként bármi ellen. Csaba egyedül a milícia páncélosaiban bízik, de azokból is csak fél tucat áll rendelkezésre, ami nem túl bíztató, mivel az ellenség…
- Zavarhatok? – lép mellé Labanc. A válasz pedig nem, és ne is kérdezze miért, különben is hagyja őt mindenki békén, majd a harc után, már ha túlélik, cseveghetnek egy kellemeset, mintha nagyobb gondjuk nem lenne
- Nyugodtan – feleli halkan, szemét továbbra se veszi le a település romjairól. Labanc sóhajt egyet
- Aggódsz a családodért? – Válaszra se méltó a kérdés. A cigány mintha kicsit zavarodott lenne – Hogyne tennéd – válaszol magának halk - Nekem a fiam volt, veletek egy osztályban és.
- Fogalmam sincs mi lett Gazsival – Szakítja félbe a mondatot Csaba – Gyanítom a többiekkel tartott a Nyúl birtokra, de ha megbocsát, túlságosan nem izgat, mi történt a maga porontyával. Azok után, hogy a riasztás ellenére folytatta volna a dolgozatírást – látszott a társán, hogy megnyugszik, miközben hallja a bíztató szavakat. Azért Labancnak is fennakad a szemöldöke az utolsó mondattól. Lehet, hogy az ifjabb Labanc egész egyszerűen egy született Darwin-díjas tehetség lenne?
- Köszönöm a választ – feleli felszabadultan. Most, hogy a kérdések elfogytak, jobban szemügyre tudja venni Laci a társa felszerelését. Kivételesen jól járt, puskát kapott Labanc, így legalább van, ki fedezze a harc alatt. Fejére még nyomtak egy két mérettel nagyobb acélsisakot jóvanazúgymajdmeghalúgyis elgondolással, és útjára is bocsájtották kimúlni, vagy bánják is ők minek.
Megszólal a sípszó.
A turul csapatok újra megindulnak. Egész eddig a horizonton várakoztak, kétség kívül csapatösszevonás történt. Nincsenek parancsok, nincs ki ordítson a másikkal, mindenki tudja a dolgát, mindenki a kerítésen kívülre rohan a homokzsákok mögé, vagy pedig be az épületbe, és honnan kívánnak tüzelni. Páran az út menti bozótosba ugranak be, egyrészt ne lássák őket, másrészt fedezni a tábort több oldalról is. Az ellenség a főúton közelíti meg a birtokot, jórészt páncélosokkal, akiket a gyalogság kísér. Csaba az egyik kerítésoszlop mögé bújt, hogy majd az első rohamot kapja telibe, Labanc pedig ott gugol mellette, és célra tart. Teljesen mást érez, mint amilyenre számított, nem fél, nem gyűlöl.
Dühös.
Mint a kisgyerek, kinek elvették a játékát, és épp ezért nem biztos benne, hogy meg tudná húzni a ravaszt, a történtek ellenére. Pedig hosszasan bizonygatta mindenkinek, sőt magának is, ha a lehetőség adott lesz, majd visszafizeti a számlát, de most… érzi a haragot, a gyűlöletet, mégse tudja megtenni. Az ágyúk eldörrennek, az út mentén pedig fák dőlnek ki, és tankok robbannak fel. Különös véletlenek egyvelege lehet ez. Újabb ágyú dörrenés, azonban erre már érkezik a válasz, a pechesebbek pedig utat nyertek a túlvilágra ezzel. Ennyit a homokzsákokról. Óvatosan kitekint az oszlop mögül: a tankok csatasorba rendeződtek, a gyalogság pedig mögöttük haladhat, mint fedezék gyanánt. A milícia páncélosainak motorjai is felzúgnak, és csikorogva ugyan, de megindulnak a csatában, az ágyúk támogatásával. Nem is az ő harca ez, hanem a gépeké, ő csak egy szemlélője az egésznek. Az épületből valaki páncélököllel tüzel az egyik ellenséges tankra, ám célt téveszt. Nem úgy, mint az ellenséges páncélos, ami a következő pillanatban kiszedi a delikvenst az épületből.  A maradványaira hulló törmelékek miatt az illető temetésével se lesz sok baj. Csaba finoman a földre rogy. Nem tudja, mit tegyen, vagy hogy mi történik, csak szorosan markolja a fegyvert. Ami jólesik az önbizalmának, hogy nem ő az egyetlen ilyen, a sátrak mentén több önkéntes is a földre rogy, kezüket a fülükre teszik, s úgy várnak a csodára.
Eldördül az első lőfegyver. A milícia páncélosai miatt a turul csapatok szétnyílnak, a gép a gép ellen indul, az ember az ember ellen. A lázadók ordítva rontanak a védőkre, akik először fel se fogják mi történik, a lövészek kapnának a fegyverükért, de késő, a golyó a mellkasukba fúródott. Labanc nem habozik, célra tart, majd lő. Csaba kibiztosítja a fegyvert, nyel egy nagyot, majd gondolkodás nélkül kivetődik a nyílt terepre, és lő. Céloznia se kell, a rohamot konkrétan az első golyózápor elkaszálja, s az már csak a képzeletére van bízva, ő mennyit küldött a túlvilágra. Néhány lázadónak sikerült a homokzsákok mentén fedezékbe húzódni, ők viszonozzák a tüzet, igaz a célzást ők is hanyagolják.
- Látod őket? – kiállt Labancnak zihálva. A cigány meglepően nyugodtnak tűnik, miközben fürkészi a csatamezőt.
- Igen – feleli egyhangúan – az út jobb oldalán, a középső ágyúnál nézd – több se kellett, s Csaba kezében a fegyverével egyszemélyes rohamot indít az ottaniak ellen. A támadóknak reagálni sincs ideje, Csaba célzás nélkül beléjük enged amennyit csak lehet. Puska durran, ám nem őt éri a találat, hanem egy turulost egy másik homokzsák mögül. Több se kell, hogy földre vesse magát, és azt keresse, vannak e még itt túlélők. Fegyverét gyorsan ellenőrzi: kiment minden töltény. Sebaj, kezébe kap egy másikat. Nem mer megfordulni, és felmérni a terepet, nehogy agyon lőjék, s különben is olyan fiatal még a halálhoz… Még akkor is, ha nincs miért éljen, és mindene elpusztult. A társai közül követik páran a példáját, és rohamot indítanak a megmaradt támadók ellen. Heves tűzharc veszi kezdetét, aminek a közepén ő van, csak nem mer beleavatkozni, hiába hergeli magát, hogy támogassa a többieket, nem képes arra, hogy meg is tegye.
A problémát végül maguk a turul madár fiai oldják meg, eldobják a fegyvert, a kezüket pedig magasba emelik. Csaba végre kitekinthet a búvóhelye mögül: Az ellenséges páncélosok megfutamodtak, a milícia csak a tankok felét vesztett. Kivételes győzelem született, ő pedig alig akarja elhinni, hogy túlélte. Megint a földre rogy akaratlanul, de most nem a háborús sokk miatt, sokkal inkább mert elhagyja az ereje. Most érzi csak igazán a bűzét a holtaknak, de őszintén, nem zavarja ez őt, sőt: élvezi, mert él. Kínjában még nevet is az egész abszurditásán, de el is hallgat hamar. Feláll újra, a puskáját eldobja, és úgy indul Labanc irányába. A cigány elégedetten mosolyog.
- Elég lesz – közli nyersen Csaba – még közel sincs vége ennek a rémálomnak…
- Tudom… De a csatát megnyertük, és egyelőre csak ez számít – feleli, és látványosan elterül a földön. Csaba elfintorodik az egésztől.
- Beszélnem kell Lacival – Ezzel ott is hagyja a társát, és megindul a bejárat felé. Nem kell sok és újra a Cigány család nappalijában találja magát. Kukta a kanapén hever, és továbbra sincs magánál, Cigányné szerint rengeteget kell még pihennie. Laci az ablakból nézte végig a harcot, nyoma sincs együttérzésnek, borzalomnak, vagy a halottak miatt undornak. Közömbös, és magabiztos. Lehet még tényleg jó vezér lesz belőle, bár ő inkább nem foglalna állást, nem ért Csaba az ilyesmihez.
- Jó munkát végeztél – közli nyersen, és Csabához lép – elismerésem a bátorságodért. Pont a magadfajta fickókra van szüksége a településnek, hogy felszabadítsuk – Üdítő újdonság hallani a lehetséges felszabadításról, látszik, hogy a tanács nélkül életképes is lehet a vezetés.
- Csak nem csináltál valami hasznosat, amíg mi harcoltunk? – ámul el cinikusan Csaba, mire Laci csak elmosolyodott, megvillantva jó sárga fogait.
- Én? Dehogy… legfeljebb ittam egy kicsit – ujjával az asztalon heverő, üres üvegre utal – egész jó évjárat volt. Na de ez lényegtelen, miután megittam, megvilágosodtam. Megvan, hogyan szerezhetnénk vissza a települést – amilyen beleéléssel mondja, még a teleshopossok is elhinnék. Csaba kétkedően áll a dologhoz, kezeit összekulcsolja, és így kérdezi meg
- Na és hogy? Egyébként nem másnapos voltál? – Laci megrázza a fejét.
- Már elmúlt, a csatát pedig… Nem tudtam volna feldolgozni józanon.Mondjuk így se sikerült, de az esélyt mindig meg kell adni. A kérdésre pedig visszatérve :Gerilla harcmodorral. – Csaba összehúzza a szemöldökét – nem kell értened miért. Csak fogadd el. Nyúltam én valaha mellé? – Csaba szólni kíván, de Laci csöndre inti. Őt csak ne kritizálja holmi alattvaló. A katona ezek után jobbnak tartja, ha magára hagyja az örökös, és inkább keres valamit, amivel elfelejtheti a napot, és a birtok ura ötleteit, hogy másnap újra a régi, unalmas kis életében ébredjen.