A dezertőr - Ötödik rész

Az ivóterem tűzhelyén már csak alig parázslottak a lángok, és senki nem sietett újra megrakni. Annak a két-három vendég kedvéért, akiket addig elkerült az álom, kár lenne; vélekedett a fogadós, míg utolsó szemlét tartott kedves korsói felett.

„Igazán visszatérhetne már az a Federic parancsnok, vagy akárhogy is hívják” – füstölgött magában – „Addig ugyan nem érdemes aludni térni, úgyis felver, mihelyt megérkezik. Csak tudnám, mi telik ennyi időbe! No, a falu elöljárói helyében se szívesen lennék most, ahogy elnéztem ezt a Federic komát, épp most verheti fel legszebb álmukból valamennyit! Nyilván gyorsan le akarja zárni ezt a haramia-kérdést, gondolom, holnap már tovább kíván menni, kár, mert jó ivók voltak a kísérői és jól is fizettek… no de sebaj. A magamfajtának már jobb a katonát minél messzebb tudni.”

Megadóan sóhajtott, s rövid töprengés után telitöltött magának egy kupát. Ha már úgyis el kell ütni valamivel a várakozás idejét…

Unatkozó pillantása körbevándorolt a termen, és sajnálkozva állapodott meg Valerián. A nő az egyik padon kuporgott, hátát a falnak vetve, s kezével átkulcsolta a térdét – de még így is látszott, hogy erősen reszketnek az ujjai. Egyébként mozdulatlan volt, csak néha-néha rándult össze, s mereven kémlelte az ajtót – vajon mikor nyílik végre meg?

Öltözéke-haja egyaránt szánnivalóan csatakos volt; de még arra sem vette a fáradságot, hogy legalább a parázs közelébe húzódjon melegedni. A fogadós gyanította, hogy a nő saját rettegésén kívül nem érez most semmit.

Még egyet sóhajtott, majd – gyorsan, mielőtt még alapvető gyakorlatiassága felülkerekedne jobbik érzésén – még egy kupát megtöltött, s odavitte hozzá.

- Tessék, senorita; igya csak meg szíverősítőnek. Nem kell megfizetni. A gyerek miatt pedig ne aggódjon; mostanra már békésen alszik, felőlem maradhat nálunk is ma éjjelre… én már úgyse igen fogok aludni ma éjjel.

Ugyanis amikor Valeria beállított a holtfáradt, csatakos, horzsolásokkal teli Blaszal, a fogadósné ragaszkodott hozzá, hogy rögvest gondjaiba vegye a gyereket. A fiú azonban annyira kimerült volt, hogy perceken belül elaludt a fogadósék szobájában.

A nő átvette a kupát, de bele sem kortyolt; s semmi jelét nem adta, hogy felfogta volna a fogadós szavait.

- Visszatért már senor Federic?

A férfi szánakozva csóválta meg a fejét.

- Senorita is jól tudja, hogy nem.

- De talán elaludtam! Azalatt…

- Senorita – sóhajtott türelmesen –, legfeljebb egy percre, de szerintem még annyi sem volt. Nem jött senki, sőt a meglevő vendégek is lassanként aludni térnek. És senoritának is ezt ajánlom. Ha már kísérőjével kivették azt a szép nagy szobát az emeleten.

- Nem tudok – nyöszörögte Valeria – Tudnom kell, hogy mi történt! Ha holnap éjfélig kell is virrasztanom, de beszélni fogok vele, és megtudom, hogy miről beszéltek Florentinóval!

- Erre a célra talán én is megfelelek.

A nő olyan sebesen perdült meg, hogy beleszédült, s egy pillanatra megkettőzve látta az ajtóban álló zsoldos alakját. Hitetlenkedő örömmel pislogott, de akárhányszor csukta is be a szemét s nyitotta ki újra, a „káprázat” nem tűnt el. Valósággal Florentino tért vissza, igaz, az esőtől és a harctól piszkosan, kimerülten – de élve. És mosolygott, csaknem olyan önfeledten, mint amikor először esengett Valeria csókjáért az orgonaillatos flandriai ég alatt.

És ez a mosoly elfeledtette a nővel, hogy a fogadós és a még tévedésből ébren maradt iddogálók érdeklődve lesik kettejük egymásra találását. Felugrott a padról, s odafutott Florentinóhoz.

- Úgy aggódtam érted! – fonta karjait a nyaka köré – Ha az öcsémet biztonságban tudhattam volna, soha nem veszel rá, hogy otthagyjalak!

- Vége van, Ria – csitította a férfi –; már semmi baj. Nem kell gondolni rá többet. Blas jól van?

- Jól, Istennek hála… és neked. Én soha…

Elcsuklott a hangja, de nem is volt szükség folytatásra. A szó olyan könnyedén félresiklik… ők hát olyan módját választották a társalgásnak, mely a világ minden nyelvén ugyanúgy szól. Épp csak annyi időre szakították félbe, míg felértek az emeletre.

A szoba magánya azonban egy cseppet kijózanította Valeriát, s csak nekiszegezte a kérdést a zsoldosnak.

- És most igazán mondd meg: mit akart az a Federico?

- Kegyelmet adott. Méghozzá a legnemesebb módon.

És nekilátott elmesélni, mit is beszélt vele egykori parancsnoka a tisztáson.

- Most már szabadon hazatérhetek a birtokomra… többé már nem vagyok üldözött dezertőr. Csak most tudtam meg, hogy valójában eddig sem voltam az – tárta szét kezeit.

A könnyed mozdulatot rögvest meg is bánta, mert vállsebe alaposan belesajdult. Az arcán átfutó fájdalom nem kerülte el Valeria figyelmét sem.

- Mi az? – lépett közelebb a nő újjáéledt aggodalommal – Megsebesültél?

- Egy kevéssé. Utolsó emlék Álvareztől – morogta Florentino, azon ügyeskedve, hogy legalább a zeke- és az ingfoszlányok nagy részét kiszedje a sebből.

Valeria ugyan elnézte egy darabig – elvégre, ha túl büszke segítséget kérni, akkor hát oldja meg maga! – de amikor azt látta, hogy a ruhafoszlányok kitartóan a sebben maradnak, ellenben a vér újra megindul, akkor már ő sem bírta tovább.

- Azt inkább csak bízd rám.

- Te se értesz jobban a felcsermesteséghez – tiltakozott a sebesült, igaz, olyan gyengén, hogy az igenlésnek is beillett. A nő nem is hagyta eltántorítani magát.

- De én legalább látom is, hogy mit csinálok. No, ülj le… – mielőtt még Florentino megakadályozhatta volna, szoknyája aljából letépett egy darabot, és a mosdótálban megmerítve óvatosan tisztogatni kezdte a sebet – Hogy is nem vigyáztál magadra…

- Őszintén sajnálom, de valahogy nem értem rá.

Valeria egyszeriben belevágta a rongyot a mosdótálba.

- Mindenből gúnyt kell űznöd?!

- Nem kell – kacagott leplezetlen derűvel a férfi – De nagyon jólesik.

Valeria egyszerre akart visszavágni, szitkozódni és felképelni a zsoldost, de végül nem tette egyiket sem.

Elsírta magát.

Dühösen dörgölte könnyes arcát, s mindenáron feledtetni kívánva hirtelen elgyengülést, mentegetőzni próbált.

- Én… én csak annyira… most épp… én…

Florentino azonban egyszer csak megfogta a kezét. Gyengéden kihajtogatta ökölbe szorított ujjait, s belecsókolt a nő tenyerébe. Lágyan, tisztelettel, de mégis olyan forrón, hogy újjáéledt tőle Valeria reszketése.

- Értem – susogta – És köszönöm, Ria.

A folytatást már egyenesen a nő ajkára akarta írni, de Valeria váratlanul elfordította a fejét.

- S most mi lesz? – hangja kemény-szenvtelenül kopogott, mint a soknapos eső a tetőn – Hazatérsz a birtokodra? Most, hogy nem kerget senki… Azért még engem is hazakísérsz a fogadóba? Nem szívesen mennék egyedül Blaszal, egy jó időre elegem volt a kalandokból.

Talán bizony az asztalra állított mécses lángja vonta olyan különös bíborszínbe Florentino arcát, ahogy egyszerre próbált megfelelni a nő kérdésére… és feltenni a magáét.

- Elkísérlek… ha mindenáron az a kívánságod, akár oda is; de boldoggá tennél, ha a fogadódat vezetné csak tovább az a szomszéd, akire most, indulásunkkor is bíztad, míg téged az udvarházamba kísérhetnélek. Mint hitvesemet… Szeretlek, Ria, már Flandria óta, és keservesen bánom, hogy gyáva voltam ezt korábban elismerni.

Hogy annak a bolond vizestálnak is pont most kellett felborulnia! Valeria lángba borult arccal ha

jolt le érte, s ahogy a férfi segíteni próbált neki, a tál felett összeért a kezük. S ha már úgyis olyan szorosan egymás mellé kerültek, hát egymásba is fonódtak az ujjaik.

- Ez felelet? – mosolygott rá Florentino, mire a nő megrázta a fejét.

- Az még nem… hanem ez már igen!

És merészen megcsókolta jegyesét.

Spanyolország, Andalúzia, 1571 júniusa

Forrósággal köszöntött be az andalúz nyár, de kora hajnalban még könnyű szellők suhantak le az erdőkből, felüdítve a vidéket a perzselő napfény hosszú órái előtt.

A friss fuvallat összekuszálta a fedetlen fővel álldogáló Florentino haját.

- Bocsáss meg, apám – hajtott fejet a birtok határában álló elhagyott sír előtt. Ő maga utoljára apja életében járt otthon, a birtok lakói közül pedig senki nem ragaszkodott annyira az egykori rideg úrhoz, hogy gondozza nyughelyét – Bocsáss meg, amiért nem teljesítem be a rendelésedet. Tudom, hogy mindent megtettél, hogy hírneves vitéze legyek a királynak, csakúgy, mint te voltál Carolus császárnak… De nem vagyok rá képes. Más idők járnak… és egyre gyakrabban gondolok rá, amikor eszembe jutnak a diadalokról szóló fényes meséid, hogy talán… nektek sem volt igazatok.

Nem tudok tovább a terciók között szolgálni. És kérlek, ne gyűlöld ezért Riát, nem őmiatta hagytam ott a szolgálatot… ha menekülésem során sosem térek be abba a szegényes kis fogadóba, akkor sem tértem volna soha vissza a király zsoldjába. Tudom, hogy számodra azt diktálja az el honor: szolgálni a koronát mindörökké… az volt a nagy álmod még: granddá lenni…

Nekem nem az. Nem vagyok filozófus, nem tudom, mi valójában a becsület, nem tudom, ha két-, ha háromfelé szakítana a hűség, akkor kihez kell hűnek lennem… Én csak azt tudom, hogy képtelen vagyok tiszta szívvel kardot vonni olyan zászlóért, amelynek igazságában már nem feltétlenül hiszek.

Mindig hajszolt valami – most végre békére leltem. Igen, itt, egy félreeső, jelentéktelen birokon, egy flamand lánnyal és az öccsével… Tudom, ha most valósággal is itt volnál, ha igazán elmondhatnám neked mindezt, akkor úgy átkozódnál, hogy tán a szomszéd faluban is meghallanák… és én sajnálom, hogy ez már sosem történhet meg. Hogy miért nem voltam bátrabb, és miért nem történt meg még életedben; akkor talán igazán megismerhetted volna a fiadat. S én is téged.

De akárhogy is: most boldog vagyok. Tudom, ez nem sokat számít annak, akinek a dicsőség az éltető levegője… Tudom. De én próbáltam azt is, most pedig ezt; és én már nem akarok másfajta életet. Ha ez bűn… úgy kérlek, bocsásd meg. Most és mindörökké.

A hant persze néma maradt, de a hajnali fuvallatban volt valami megnyugtató. Talán csak a kései virágok illata tette, talán valami más… de akármi is, Florentino megbékélt tőle.

Búcsúzóul még egyszer, utoljára fejet hajtott a sír előtt, s visszafordult az út felé, ahol türelmesen várt rá Blas és Valeria.

A hitvese. Aki, mint ahogy azt tegnap este megvallotta, az ő gyermekét hordja a szíve alatt.

Mert még ott, az erdőszéli faluban összeeskette őket a falubeli pap; kegyesen eltekintve a kihirdetéstől s egyéb hagyományoktól. Mintegy hálából, amiért Florentino a falunak adományozta a vérdíjat – hadd tegyék vele jóvá, ami kárt a haramiák tettek korábban.

Hitvese csendesen melléje lépett, s átölelte.

- Minden rendben, Florentino?

A férfi bólintott, s féltő szeretettel viszonozta az ölelést.

- És te; te jól vagy? Pihenjünk még egy kicsit, vagy bírod még az utat, míg hazaérünk? Innen már nincs messze az udvarház, de ha úgy szeretnéd…

Valeria gyöngyözőn felkacagott.

- Ez még csak a második hónap, Florentino! Semmi bajom; inkább siessünk, már nagyon érdekel, miféle hely lehet az, ahol felnőttél…

- Akkor hát hazatértünk? – érdeklődött a javíthatatlanul kotnyeles Blas.

- Úgy van, kislegény – felelte rá az egykori zsoldos – Mindannyian hazatérünk.