A dezertőr - Harmadik rész

Könnyű szellő borzolta az orgonák fürtjeit, s a visszatérő Florentino élvezettel lélegezte be az édes, friss illatot. A hosszas lovaglás jót tett neki: az enyhe fáradtság lehűtötte forrongó vérét, a szomszéd falu tavernájában elfogyasztott pár kupa bortól pedig felettébb derűs kedve kerekedett. S hosszú napok óta most először nem érezte a nyomában járó árnyakat sem.

Még meg is mosolyogta magát: milyen esendő is az ember; elég egy kevés pihenés, kedves szó, jó ital s étel, és elfeledi minden baját…

A szél hirtelen felerősödött, meghajlítva az orgonabokrok ágait. A zsoldos csak akkor vette észre Valeriát: neki háttal állt, a messziségbe révedve, ahol már levendulaszín fátylak erezték a láthatárt. Amióta csak ismerte – bármilyen keveset lehettek is együtt –, a nő mindig tevékeny volt, röpke találkáikra is alig tudott időt lopni. Mostani tétlensége furcsa volt, s balsejtelem árnyékolta be Florentino könnyű mámorát. S ahogy közelebb lépett hozzá, már azt is észrevette, hogy a nő tartása túlságosan merev. Nem így fest az, aki megpihen napi munkája végeztével.

- Ria – szólította meg gyengéd aggodalommal –, mi bánt?

Valeria válla megremegett; a zsoldos egy keservesen hosszú pillanatig úgy hitte: nem törődik vele. Végül azonban mégiscsak megfordult, s a könnyáztatta, kivörösödött arc láttán a férfi maradék mámora is elpárolgott.

- Uramisten, Ria! Mi történt?

- Blas eltűnt! – zokogott fel – A fazekasékhoz küldtem, de el sem ért hozzájuk… most jártam náluk, de még csak nem is látták! És hazatérve ezt találtam az ajtóba döfve.

Flornetino akkor figyelt fel a csomagra, amelyet a nő mindvégig a kezében szorongatott. Pontosabban nem is igazán csomag volt, hanem egy összegyűrt pergamenbe tekert tőr. A fegyver markolatába gondos kezek összefonódó, kusza indákat véstek, szárnyaló sast, kígyót… Émelyítő bűntudat fogta el, ahogy felismerte a tőrt; szemei előtt elmosódtak az amúgy is gyakorlatlan kézzel, hevenyészetten odarótt sorok.

- Mi áll benne? – faggatta a reszkető Valeria – Én nem értek a betűkhöz, és ezt errefelé jól tudják; nagyrészt nem különbek ők maguk sem.

„Ha van egy kis esze a flamand szajhának, akkor átadja neked ezt. Legalább élvezted, amikor megnyomorítva, haldokolva magamra hagytál? Remélem, igen; mert most százszorosan fogod visszafizetni! Belenyomorodtam a sebesülésembe, ott kellett hagynom a terciókat; mindezekért a nyomorúságos kis birtokod egyéves jövedelmét követelem, vagy elvágom a fiú torkát! Érdekelne, utána vajon mennyire lenne készséges hozzád a nővére… Vagy mégis inkább őt kellett volna magammal vinnem? A birtokoddal határos elhagyott templomhoz gyere, ott várok rád. Ne késlekedj sokáig.”

A férfi gyomrában jeges csomóvá hűlt az émelygés. Tehetetlen dühvel gyűrte össze a pergament.

- Mi az?! – esengett Valeria – Ki írta?

- Váltságdíjat követelnek az öcsédért. Miattam – a szavak fásultan kongtak, s elmélyülten figyelte az orgonák közt döngicsélő méheket. Bármit inkább, csak most ne kelljen a nőre néznie – Sosem kellett volna idejönnöm. Ismét csak bajba sodortalak titeket.

Valeria válla megroskadt a hír hallatán, s a zsoldos úgy szerette volna megölelni, vigasztalni… a bocsánatát kérni. De nem merte. Hiszen a nőnek minden oka meglenne eltaszítani őt.

Csak pillanatnyi gyengeség; Valeria – bár még mindig sápadtan – ismét szokott keménységével fürkészte.

- Van ennek bármi köze ahhoz, amit ma délelőtt elmondtál nekem?

- Álvarez él – ismerte be megtörten; majd hirtelen fellobbanó indulattal fűzte hozzá – De bármit tervelt is ki, én visszahozom Blast. Tudom, hogy semmi okod bízni bennem, de mégis, kérlek, hidd el… visszahozom.

A nő arcán vad remény lobbant.

- Hajlandó volnál kifizetni, amit akar?

A zsoldos örömtelenül nevetett.

- Ha lenne miből, még azt is megtenném. Azonban nagyon rég’ nem jártam otthon… azt sem tudom, mi maradt a családi birtokból.

Azt inkább nem vallotta meg, hogy ellensége valószínűleg úgysem elégedne meg a pénzzel. Kell ugyan neki az is… de kell a bosszú is.

- De akárhogy legyen, Ria – ígérte – hazahozom őt. És megteszem végre, amit már hónapokkal… vagy évekkel korábban kellett volna.

Valeria arcán átvonaglott a megkönnyebbülés; más nő talán ismét sírva fakadt volna a helyében, de már nem maradt könnye. S a hála mellett újfajta elszántság kezdett körvonalazódni az arcán… amelynek láttán a zsoldos egyszerre nagyon rosszat kezdett sejteni.

- Köszönöm neked, Florentino. Köszönöm, hogy mindezt vállalod értünk… És én mit tegyek?

- Te maradj itt. Biztonságban.

A nő nagy szemeket meresztett az utasításra, majd váratlanul felkacagott. De olyan hideglelősen, hogy az addig egykedvűen kapirgáló tyúkok rémülten rebbentek fel, vércsevijjogásnak vélvén az éles hangot.

- Itt?! – mutatott körbe – Olyan „biztonságban”, ahonnan Blast is könnyűszerrel elragadták?!

A zsoldos bűntudatosan harapott az ajkába.

- Akkor ne itt; ne a fogadóban. A falu templomában azonban menedékre lelhetsz. Álvareznek nem jutna eszébe, hogy ott keressen, ha esetleg visszatérne.

Valeria még mindig reszketett, de ez az indulat már a haragé volt.

- Úgy? – szisszent fel – Nem jutna eszébe? És szerinted meddig tartana fenyegetéssel vagy akár pénzzel értesüléseket szereznie? És egyébként pedig, ha egyáltalán emlékszik rá a senor – csattant élesen a szertartásos megszólítás; csak haragjában tisztelte így a férfit –, az öcsém az egyetlen, aki megmaradt nekem, és én nem fogom…

- Megígértem, Ria – szorította meg bátorítóan a vállát – Visszahozom.

A nő azonban, némileg igazságtalanul, mit sem törődött vele.

- … és nem fogom tétlenül várni a jó szerencsét! Sok földön menekültem végig egy ötéves gyerekkel, majd idegenben új életet építettem fel, és igen, elismerem, hogy mindeközben nagyon is rajtunk tartotta óvó kezét az Úr, de a legtöbb nő akkor sem bírta volna ki mindezt egymaga!

Mostanra már ismét megkeményedett a hangja, s elszántan nézett Florentino szemébe.

- És ha valóban úgy gondolod, miként korábban mondtad, hogy én volnék a legbátrabb nő, akit csak ismersz, akkor bizonyítsd be, hogy nem csak szócséplés volt! Engedd, hogy veled menjek.

Florentino döbbenten meredt rá. Ez már nem az a félszegen rajongó lány volt, akit a ködös flandriai ég alatt megszeretett… mégis, ebben a pillanatban vonzóbbnak látta, mint valaha. Sőt… minden más nőnél is, akiket eddig csókolt és ölelt.

De akkor sem engedhet neki.

- Ria, az Istenért! Kinek segítesz azzal, ha te is bajba kevered magad?

- Nem érdekel, hogy miképpen teszed. Felőlem talpig aranyba boríthatod azt a kurafit, vagy akár elevenen megnyúzhatod, nekem teljesen mindegy, csak kapjam vissza a testvéremet. És bárhogy döntesz, én abban segíteni foglak. Ha azonban itthagysz, akkor utánad szököm. Könnyítsd meg a saját dolgodat.

A férfi fellobbanó csodálattal hallgatta. És bár a maradék józansága élénken tiltakozott, most már egyre kevésbé látta be, hogy miért is kellene odafigyelnie az efféle intelmekre.

- Gyere.

Valeria arca fagyos maradt, csupán egy rövidke zihálás árulkodott megkönnyebbüléséről.

- De könyörgöm, mondd, hogy legalább egy kicsit képes vagy megvédeni magad! – dohogta a zsoldos, mintegy megbánva saját nagylelkűségét. Még a mondatot sem fejezhette be, amint érezte: a markolat kicsúszik ujjai közül.

- Most már igen – tartotta fel a nő szenvtelen arccal a tőrt – És mielőtt megkérdenéd: igenis tudom használni. Megtanultam pár érdekes dolgot az utóbbi időkben.

A zsoldost már meg sem lepte, hogy első gondolata a vad féltékenység volt: ugyan ki igazíthatta először a lány ujjait egy tőr vagy kés markolatára?

- Akkor hát készülj – vetette oda kurtán leendő útitársának, miközben hevesen igyekezett elfojtani a kéretlenül feltoluló képeket – Mihamarabb indulnunk kell.

***

- Egész éjjel úton leszünk? – szepegte Blas, már amennyire egyáltalán képes volt beszélni felhasadt ajkától. Mióta elrablója olyan rútul megütötte, jobbára meg sem mert szólalni; mostanra azonban már túlságosan kimerült – Nagyon fáradt vagyok, senor. Félek, hogy lefordulok a nyeregből…

Álvarez durván elkáromkodta magát. Már ezerszer is megbánta, hogy a gyereket hozta magával a nő helyett, de akkor olyan könnyű prédának tűnt. Nem volt nagy mesterség a betömött szájú fiút az istállóba vinni, az iszákjában talált foszladozó pergamendarabra pár sort kaparni, s azután a gyerekkel együtt köddé válni sem.

Csakhogy a fiú olyan látványosan nehezen kapott levegőt a pecektől, hogy végül kénytelen volt megszabadítani tőle. Amit rögvest meg is bánt, amikor a falu határában dolgozók mellett haladtak el… még szerencse, hogy a köpenye rejtekében sikerült figyelmeztetésképpen a gyerek oldalához nyomni a kését. Meg sem mukkant, s – úgy tűnt – a parasztok is elmerültek munkájukban, nem figyeltek fel rájuk.

- Lefelé a nyeregből! – utasította Blaszt, aminek az összekötözött kezű fiú üggyel-bajjal eleget is tett; majd ő is követte. Azonban rosszul számíthatta ki a mozdulatot, mert a földet érés túl keménynek bizonyult. Az oldalából induló kín végigsajdult a lábán, egészen az ujjaiig, s érezte, ahogy bűzös nedvesség áztatja át az ingét. Ismét csak felnyílt a régi seb; de már a puszta élete is több, mint amit remélhetett, emlékeztette magát keserű daccal.

Azon az éjjelen, amikor Florentino ott hagyta a tábor szélén sebesülten, flamandok törtek a rájuk… és bár a terciók visszaverték a támadást, súlyos volt az ő veszteségük is. Sokan eltűntek… sok halott a felismerhetetlenségig eltorzult. Ő maga öntudatlan lázban szenvedett napokig, s mire végre magához tért, senkit nem talált, aki meghallgatta volna vádjait. Amikor pedig megtudta, hogy egy másik összecsapásban szeretetett pártfogója is meghalt, akkor adta fel végleg a reményt.

Súlyos sebére való tekintettel nem volt nehéz obsitlevelet szereznie; a felcser nyíltan számolgatta a tíz ujján, hány hónapig húzhatja még… Miután végleg otthagyta a királyi sereget, jóformán céltalan bolyongásban teltek a hetek – egészen addig, míg ezen a vidéken nem bukkant Florentino nyomára. Azóta már az elégtétel utáni emésztő vágy adott célt a kínos lassúsággal vánszorgó napoknak.

Az erdei ösvény hajlatában hirtelen világosság támadt; ahogy egyre közeledett, már tisztán ki lehetett venni egy fáklya lobogó fényét, s annak alakját, aki tartotta. Ahogy Álvarez felismerte a közelgőt, elmormolt egy különösen cifra szitkot, s megszorította a gyerek karját.

- Régi bajtársak közé keveredtünk… hogy rogyna rájuk az ég! Ha bárki kérdi, a szolgám vagy, megértetted?! Eszedbe ne jusson elrablásról vinnyogni, úgysem segítene rajtad egyik sem, nem olyan jó bolondok ezek, mint Florentino…

- Senor ismeri őt? – rezzent össze a fiú; el nem tudta képzelni, hogy két ilyen különböző ember hol találkozhatott. Aztán mégis világosság gyúlt a fejében – Flandriából… senor?

- Hallgass! – sziszegte, még épp időben, hogy az időközben hozzájuk érkező ne hallhassa meg. Ahogy a fény Álvarez arcára hullt, a fáklyás meglepetten kiáltott fel.

- Álvarez…? Te meg mit keresel itt? – támadt fel benne a gyanakvás.

- Akadt egy kevés dolgom – mosolygott amaz egy farkas szívélyességével –, és éktelenül beleállott a sajgás a régi sebeimbe… Csaknem megnyomorodtam a flamandoknál, Carlos. Pihennem kell egy keveset, egyszerűen nincs erőm elérni a következő fogadót.

- Pedig nincs messze – vont vállat – De mindegy; ha nem, hát nem.

Azonban még mindig sandán vizslatta Álvarezt, aki egyre hevesebben átkozta magát meggondolatlanságáért. A nyurga fáklyás valóban egykori bajtársa volt, míg meg nem szökött, s idővel haramiavezérré vedlett. S ő hallotta is a szállongó szóbeszédet, hogy ezen a vidéken vert tanyát… de nem törődött vele.

„Az ő irhájáért bőségesebb jutalmat kapnék, mint amennyit Florentinóból valaha is kipréselhetek” – villant át hirtelen az agyán; de szinte rögvest le is mondott a tervről. Betegen, nyomorultan sosem győzhetné le Carlost… és ki tudja, mennyire vannak a közelben a többiek.

- Ha már erre sodort a szél – mosolygott rá Carlos hozzá hasonló szívélyességgel –, csatlakozz hozzám és… bajtársaimhoz. Nem csak te vagy az, akinek elege lett a király szolgálatából.

- Több időmbe tellett, de végül magam is rájöttem, hogy jobb, ha már csak magamat szolgálom – erősítette meg Álvarez is; most nem látta feltétlenül szükségesnek obsitlevelét emlegetni – De egymagamban mégiscsak nehéz. Esetleg befogadnál egy régi bajtársat egypár napra? – vetette fel merészen.

„Talán ez kissé elaltatja a gyanakvását” – bizakodott – „Nem tudom, mi tartja vissza attól, hogy rám támadjon; de őszintén remélem, hogy ez a tartózkodás még sokáig kitart! Vele szemben semmi esélyem.” Abban bízott, hogy – ha pár napot eltölt a kompániával – talán megbíznak majd benne annyira, hogy nem őrzik. S akkor valamelyik éjjel megszökhet Blaszal.

- Nem vagy túl jó bőrben… nem vennénk túl sok hasznodat – méregette Carlos, még mindig meglehetősen bizalmatlanul; aztán hirtelen mégiscsak elhatározta magát – No, mindegy. Pár nap nem a világ. Kövessetek. Egyébként ki az a gyerek?

- A szolgám – vágta rá Álvarez, s lovát kantáron vezetve megindult a haramiavezér nyomában.

***

- Blas mennyire fázhat most odakinn… és csak mind messzebb kerülnek tőlünk, míg mi itt egy fogadóban melegszünk!

- Olykor még Álvareznek is meg kell állnia egy kevés pihenésre. És jó irányban haladunk, a földeken dolgozók megfigyelték, merre tartanak. Egyébként is, ilyen viharban ők sem haladhatnak tovább – vélte a zsoldos sokkal több magabiztossággal, mint amennyit valójában érzett, és Valeria kezébe adta a gőzölgő kupát – Igyál, legalább egy keveset. Ha mindened olyan hideg, mint amilyen a kezed, csudálom, hogy még nem fagytál meg.

A nő megpróbált mosolyogni, de csupán egy erőtlen fintorra futotta… amely rögvest nagyon is határozott grimaszba torzult, ahogy két tenyerébe zárta a forró, fűszeres borral teli kupát.

- Úgy félek, Florentino – meredt a bor tükrén remegő fénykarikákra – Mi lesz, ha…?

- Nem lesz „ha”. És Blasznak sem lesz semmi baja. Ha azonban nem iszod meg azt, és meg találsz hűlni, azzal végképpen nem könnyíted meg az öcséd dolgát. Amikor hazatér, nem várhatja egy beteg nővér…

A nő engedelmesen belekortyolt a kupába; nem is volt rossz, egyáltalán nem, lepődött meg, amiért képes ilyen apróságokkal is törődni. Íze ugyan az állítólagos fűszerek ellenére nem sok volt, viszont legalább átmelegítette. Ahogy apró kortyokban fogyott a bor, lassanként ő is megcsendesedett – talán elhitte Florentino vigasztaló szavait, talán csak már túlságosan is kimerült, s megadóan a zsoldos vállára hajtotta a fejét.

- Teljesen átáztál – suttogta némileg szégyenkezve, hiszen a vihar kitörésekor Florentino nekiadta hosszú, nehéz köpenyét – Ezt is énmiattam…

- Semmiség. Megszoktam én ennél rosszabbat is a terciók közt; de most örülök csak igazán, hogy magammal hoztalak.

Valeria hitetlenkedve pislogott rá.

- De hiszen nélkülem megtarthattad volna a köpenyedet!

A férfi évődve nevetett rá.

- És nélküled szerinted kivel beszélgetnék most itt?

Addig átölelve tartotta a vállát, hogy legalább egy kevéssé melengesse, de még a ruha durva anyagán keresztül is érezte, mennyire átfagyott. S bőrkesztyűs ujjaival tétován masszírozni kezdte Valeria nyakszirtjét. A nő előbb megremegett a váratlan érintés alatt, de nem tiltakozott… mire a kényeztető motoszkálás mind határozottabbá vált. Valeria elandalodva hagyta, s hogy kényelmesebben ülhessen, félszegen átkarolta a zsoldos derekát.

A zsibongó fogadóban senki sem törődött velük, s Florentino – bár nem szabadulhatott a bűntudat tompa sajgásától – kénytelen volt elismerni: már nagyon rég’ nem érzett ilyen tökéletes békességet. Mindennek ellenére.

Egy különösen erős szélroham hirtelen kivágta az ajtót, s a nyílásban egy vastag irhákba burkolózott, mégis teljesen átázott férfi jelent meg.

- Ez az ítéletidő – dohogott, ahogy kutyamódra igyekezett bekecséről lerázni a vizet –, és amilyen hirtelen tört ki! Pedig milyen szép éjszakának indult… csontig fagytam, valamelyikőtök adjon már egy jó italt! De Istenemre, ez egyszer nem bántam; ha nem lenne ekkora vihar, valószínűleg észrevettek volna azok az átkozott haramiák…

- Már megint errefelé merészkedtek? – hördültek fel páran a hallgatóságból.

Az erdőkerülő keserves képpel bólogatott.

- Ide bizony, a saját szememmel láttam őket; én a fák rejtekében haladtam, ők pedig ott ültek a kis tisztáson… és mintha megszaporodtak volna a férgek! Legalábbis, ha szó esett róluk, mindig hatot emlegettek, de most volt velük egy hetedik férfi is, meg egy gyerek… hogy az ég rothassza el őket, ilyen életre vinni egy olyan aprócska kisfiút…

- Talán jelenthetnénk annak a spanyol parancsnoknak, aki délután érkezett, az a Federic, vagy hogy hívják – vetette fel a kocsmáros; de a többiek gyorsan lehurrogták.

- Azt már nem! Én ugyan nem adok ürügyet semmiféle királyi katonának, hogy a szükségesnél tovább időzgessen errefelé… még a végén a nyakunkba tesznek egy újabb helyőrséget, csupa jó szándékból, persze… Még mit nem! Akkor már inkább kaszára kapunk mi… van a mieinkből nekünk is városőrségünk, megoldjuk, ha minket is szorongatnának… a faluba amúgy se dugták még az orrukat… mit bánjuk az utazókat – zsibongtak összevissza az ivó vendégei.

Valeria a szájára tapasztott tenyerével fojtotta el a kitörni készülő kiáltást; szabad kezével azonban önkéntelenül is úgy szorította meg a zsoldos kezét, hogy napok múlva is meglátszott rajta körmeinek nyoma.

- Hallod ezt? – sziszegte – Istenem, Florentino, ha az a kurafi valóban haramiák tanyájára vitte Blast… De az nem lehet! Ha csak tévedett… ha…

A férfi meredten nézte a taverna kormosszürkére koszolódott falát, de alig érzékelt belőle valamit. A távoli flamand vidéket látta; dicsőséget, megaláztatást, álmokat, rettegést és csalódást… Hű s áruló bajtársakat, s parancsnokát, a testet öltött el honort.

Amikor Valeriára pillantott, akkor is mintha keresztülnézett volna rajta.

- Azt hiszem, tudom, melyik tisztásról beszél; ideutamban magam is keresztülmentem rajta – a szavak vontatottan hulltak közébük, mintha ő maga sem lenne bizonyos benne: valóban ezt akarja-e – Én odamegyek… Ne, kérlek, hallgass most végig! Azt mondják, heten vannak; ha egy kis szerencsém van, egynél több őrt nem állítanak… Megpróbálom, Ria. De ha tévedek… egy egész csapattal szemben egymagam nem győzhetek.

A közeli asztalra állított gyertya visszatükröződő fényében a férfi kísértetiesen sápadtnak látszott. S ahogy zöld tekintete végre találkozott a nő pillantásával, egyszerre hatott kortalannak és végtelenül bölcsnek, mintha a maga néma módján többet igyekezne mondani, mint amire a puszta szavak képesek.

- Akit itt emlegettek… Federic volt a parancsnokom Flandirában; ő fogta pártomat egykor Álvarez ellenében is. Ria – szorította meg a kezét –, menj, keresd meg, és bizonyságul, hogy én küldtelek, add át neki ezt – húzta le ujjáról a családi címeres gyűrűt. Ösztönös mozdulattal a nő ujjára akarta vonni, de végül mégis visszariadt a meghitt gesztustól, és csupán a tenyerébe tette.

- Vezettesd magad Federichez, és mondd el neki, hogy haramiák tanyáznak az erdőben, s köztük valószínűleg egy Álvarez nevű ember, aki elrabolta az öcsédet. Azt is mondd, hogy ismersz… hogy jól ismersz engem; ha nem hinne neked, mutasd meg a gyűrűt. És ha még mindig bizonyítékra várna, mondd el, amit én vallottam meg neked Álvarez és az én ellenségeskedésünkről.

Új, eszelős remény cikázott át a nő tekintetén; sose hitte volna, hogy valaha spanyol katonák a segítségére sietnek… hiszen akkor, Flandriában is későn érkeztek… „De ez a senor Akárki kedveli Florentinót. Az ő kedvéért, talán… Istenem, talán…” A halovány szikra azonban a hirtelen felismeréstől éppolyan gyorsan ki is hunyt, mint ahogy feltámadt.

- De hát te… dezertőr vagy – csüggesztette le a fejét – Nem szabad, hogy a közelébe kerülj. Vagy hogy egyáltalán tudjon az ittlétedről.

A zsoldos szomorúan mosolygott. Jobban tudta ő Valeriánál, hogy miféle veszéllyel kezdett kockajátékba. El honor… a becsület sosem engedné, hogy egy magafajta büntetlenül maradjon.

- Hiszen mindig is kedvelt – vigasztalta a nőt éppúgy, mint saját magát – Talán… talán futni hagy majd.

Ő maga sem hitte igazán, de nem akarta még inkább megrémiszteni Valeriát. És végtére is – ha valóban összecsapásra kerül a sor a haramiák s Federic kísérete közt, a kavarodásban ő maga is eltűnhet. Mihelyt biztonságban tudhatja Blast.

- Megyek, Ria. Várj vagy egy fertályórát, s utána tedd, amit kértem.