A dezertőr – Második rész

Florentino jólesőt nyújtózott a késő délelőtti verőfényben. Az előző éjjeli ítéletidőről csupán az udvaron terebélyesedő vén tölgyfa letört ága tanúskodott, egyébként ragyogónak ígérkezett a nap. Ebben a békés derűben olyan valószerűtlennek tűnt, hogy a környéken bármi rossz lélek leshetne prédára, hogy már maga is megmosolyogta éjjeli rémlátásait. „Túl sok bajunk volt, Valeriának is, meg nekem is, bizonyára ezért űz csúfot belőlünk tulajdon képzeletünk” – rázta le magáról aggodalma utolsó foszlányait is.

Ruganyos, könnyed léptekkel indult a kúthoz, hogy felfrissítse magát; ott azonban már állt valaki. Egy vékonyka, nyolcévesforma fiú igyekezett vizet húzni, s bár nyilvánvalóan nehéz volt neki, elszántan próbálkozott tovább.

- Talán így könnyebb lesz – nyúlt át Florentino a gyerek válla felett, és pár erős rántással már fel is húzta a teli vedret. Ahogy azonban a meglepetten köszönetet mondó fiú arcára nézett, egyszerre ajkára fagyott a mosoly. Mert a gyerek nem szolga volt, nem is valamelyik vendéghez tartozott, mint ahogy először gyanította… hanem Blas volt. A fogadósnő öccse.

„Bravo” – gratulált magának epésen – „Mintha Valeria nem haragudna rám már így is eléggé pusztán azért, amiért itt vagyok, most még az öccsének is az útjába kellett keverednem. Még csak az hiányzik, hogy a gyerek szemrehányásait is végighallgassam, sose tudott féket vetni a nyelvére; miért épp most tenné? És a legszebb az egészben, hogy a maga módján igaza van, ha megutált.”

Blas félrehajtott fejjel, hitetlenkedőn fürkészte; majd félszegen kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni, de a mozdulat félúton megtorpant.

- Senor Florino? – csendült fel a vékony hangocska – Igazán senor az?

Florentino bólintott, s ajkára visszatért a mosoly. Flandirában ugyanis a kisfiú eleinte képtelen volt megjegyezni a nevét. Amikor először szólította így, ő olyan kedvesen furcsának találta nevének elferdítését, hogy ráhagyta a gyerekre, s végül rajta maradt. „Hát nem felejtette el azóta sem.”

- De jó, hogy ismét itt van! – csacsogott tovább Blas – Éjjel kellett érkeznie, igaz? Ó be kár, hogy én nem voltam ott; ha ezt tudom, egy szemhunyást sem alszom! De ugyan miféle jó szél sodorta mifelénk?

- Hazafelé tartok, de nagy út van mögöttem, és jólesik megpihennem nálatok.

- Haza? – képedt el a gyerek – Oda, amitől annyira viszolygott, hogy sosem akart róla beszélni?

- Azóta sok minden megváltozott, és…

- Akkor most már mesél róla, ha szépen megkérem? – állhatatoskodott.

- … és vannak, amik nem változnak. Például ez sem.

- Kár – biggyesztette le Blas durcásan az ajkát –, de végül is mindegy – derült fel ismét –, legalább újra itt van, senor Florino! Ez is valami. Most aztán majd ismét elűzi innen az unalmat, igaz?

- Ami a nővéredet illeti, az övét szerintem már a puszta felbukkanásommal sikerült az Újvilágig kergetnem – somolygott a zsoldos – És majd igyekszem, hogy a tiéd se húzza sokáig. De… akkor hát nem haragszol rám, kislegény?

Blas komolykodva fürkészte, abban a pillanatban idősebbnek tűnt alig nyolc événél.

- Régen haragudtam – ismerte be – Nagyon. Amikor hozzánk járt, még Flandriában, a nővérem nagyon boldog volt; azután egyszer csak senor nem jött többé, és akkor meg nagyon szomorú lett. De az már rég’ volt, és itt olyan egyformák a napok; úgyhogy most örülök, hogy viszontlátom. Flandriában olyan szép meséket, dalokat meg játékokat tudott.

- Most is tudok – borzolta össze megkönnyebbült mosollyal a fiúcska vörösesszőke üstökét – Ha a nővéred is megengedi, később arról mesélek neked, amiről csak szeretnéd.

- Nem lehetne inkább most? – alkudozott Blas, esengő szemmel nézve a zsoldosra – Én igazán…

- Te igazán nem fogod megköszönni, amit a nővéredtől kapsz, ha még soká késlekedsz azzal a vízzel – emelte fel a kútkáváról a vödröt, s a gyerek kezébe nyomra – Elbírod?

- Persze – vigyorodott el büszkén – Minden reggel ez a dolgom, csak most egy cseppet megkéstem vele. De azért az a mese megkönnyítette volna.

- Remekül beválnál kalmárnak! – kacagott fel Florentino, s rövid kotorászás után egy kendőbe bugyolált apró csomagot vont elő a köpenyéből – Tudom, hogy azóta már megnőttél, kislegény, de ha nem is élsz már játékkal, talán… szép emlék lehet belőle.

Blas szabad kezével felragyogó szemmel kapott a kendőből előbukkanó, gyönyörűen megfaragott agár után. A zsoldos előző éjjel faragta, hogy elűzze a virrasztás unalmát, s bár eredetileg Valeriával akarta átadatni a fiúnak, most már nem látta értelmét az efféle kerülőútnak.

- Mintha élne! Nagy becsben tartom majd, akárcsak az olajfa lovat, emlékszik még? Köszönöm, senor, úgy örülök neki!

- Akkor eredj gyorsan – taszította gyengéden hátba a lelkendező fiút –, hadd örüljön a nővéred is.

Blas kelletlenül ugyan, de csak megindult visszafelé a fogadóba, a zsoldos pedig magára maradva letelepedett a kút kávájára. Gondolataiba merülve nézte, ahogy a napsugarak fénylő körökbe fonódnak, majd aranyló szikrákra pattannak szét a fodrozódó víz felszínén. A fények változékony és mégis örök játékát szemlélve teljesen megfeledkezett az időről; olyannyira, hogy már jócskán dél felé járt az idő, amikor korgó gyomra végül visszahajtotta a fogadóba.

Most üres volt az ivóterem, Valeria egykedvűen dörgölte az asztalokat egy foszladozó, bár amúgy meglehetősen tiszta kendővel. Fel sem nézett munkájából, úgy vetette oda a belépő férfinak:

- Csak kimódoltad tehát, hogy összefuss Blasszal?

- Nem készakarva tettem, de örülök, hogy így esett. Remek kislegénnyé cseperedett.

- Tudom. Amikor elhoztam a feldúlt faluból, attól rettegtem, hogy soha többé nem lesz már önmaga. De olyan fiatal volt még… és Istennek hála, amiért talán már nem kísérti a múlt.

Mi az? – kérdezte hirtelen, ahogy Florentinóra esett a pillantása – Akkor vágsz ilyen képet, amikor valami nagyon kellemetlent akarsz mondani.

- Úgy döntöttem, mégis maradok egy keveset.

Valeria bosszankodva érezte, amint könnyű pír futja el az arcát. Azonban ezt éppolyan kevéssé leplezhette, mint a lassan ajkaira kúszó reményteli mosolyt.

- Úgy hát Isten hozott – biccentett kurtán a férfi felé, mintha bizony csak most érkezett volna – És minek köszönhetem ezt a hirtelen pálfordulást?

A zsoldos eljátszott a gondolattal, hogy kitalál valami felettébb józannak tűnő magyarázatot, de hamar letett róla. Túl régóta ismerték már egymást az efféle alakoskodáshoz.

- Egyszerűen csak jó itt – ismerte be – És az utóbbi időben olyan sokszor volt rossz, hogy most boldoggá tesz, hogy itt lehetek.

Valeria már nem is próbálta titkolni mosolyát.

- Én is örülök, hogy viszontlátlak, te világcsavargó zsoldos! Igazán elmondhatnád most már azt is, hogy miért hagytad ott Fülöp király zsoldját.

Amint kimondta, ösztönösen az ajkába harapott; ha most meg találta haragítani a férfit… Florentino azonban egyáltalán nem tűnt indulatosnak. Inkább csak szomorúnak – és mintha az előző esti kimerültség visszalopódzott volna megviselt vonásaira.

- Gondolom, nem feledted még el elbűvölő modoromat – grimaszolt – Többek közt ennek is köszönhetem, hogy sikeresen szert tettem egy engesztelhetetlen ellenségre. Később szerencsésen messze kerültünk ugyan egymástól, de végül mégis rám talált. Kis híja volt csak, hogy nem sikerült bosszút állnia, s végül én voltam az, aki súlyos, talán halálos sebbel hagyta őt a táborhelyünk szélén. Utána pedig… dezertáltam.

A szó súlyosan dobbant közéjük.

Üldöztetés, megbélyegzés, halálos ítélet, ha rossz fülekbe jut. Hónapok óta hurcolta már ezt a terhet, de – ébredt rá – eddig még sohasem mondta ki. Mindössze egyszer gyónt útja során, akkor, a papnak sem merte megvallani.

„Milyen ironikus, hogy voltaképpen hálás is lehetnék annak a nyomorult orgyilkosnak. Hiszen magam is régóta fontolgattam, hogy mindörökre hátat fordítok a seregnek” – gondolta, míg az asztallap szertefutó erezetét tanulmányozta – „Végül is csak meggyorsította a döntésemet.”

Valeria ujjai lágyan simítottak végig a kezén, s ő csak most mert ránézni. A nő akkor már mellette ült, ujjai vigasztalón fonták át a zsoldoséit. Az érintés nyomán melegség ébredt, mely lassan kúszott felfelé, míg végül a mellkasát is átmelegítette.

És ez a melegség erőt adott, hogy végre elmondja a történetét.

- Egy város ostrománál történt – kezdte a vallomást – A flamandok megadták magukat, de nem feltétel nélkül. Hosszas tárgyalás után végül abban egyeztünk meg velük, hogy a város sértetlen marad, de fizetniük kell, és két túszt is kell adniuk. A mai napig nem tudom, miként választhatták ki a két nyomorultat, talán sorshúzással, ki tudja… Diadalmámorban zúdultunk be a szélesre tárt kapukon; bár nem volt túlságosan hosszú ostrom, ahhoz mindenesetre elég hosszú volt, hogy tudjuk értékelni a győzelmet. Eleinte kisebb összezördülésektől eltekintve nem esett semmi baj, a közvetlen parancsnokunk szerfelett keménykezű volt, mindannyian tudtuk: aki megszegi a feltételeket, az komoly megtorlásra számíthat.

- De valaki mégis megtette, igaz?

Florentino bólintott.

- Úgy van. Álvareznek hívták az egyik bajtársam a században, őt bízták meg, hogy átvegye a túszokat. A két túsz egy testvérpár volt, az egyik elöljáró ifjú örökösei: egy fiatalember és egy lány – a férfi állkapcsa megfeszült, mintha már maga az emlékezés is undorral töltené el – Álvarezre már akkor gyanakodtam, amikor átvette őket, s kissé lemaradva a nyomába szegődtem. Igazam volt. Ahelyett, hogy a parancsnoki szállás felé kísérte volna a megkötözött testvérpárt, láttam, amint az utca sarkán egy sikátorba rángatta be őket… nem vártam tovább; de így is túl későn értem utol őket. Pár percet késtem, de annak a féregnek ez is elég volt, hogy megszaggassa a lány ruháit, és a falnak szorítsa. Szerencsétlen fivére nyilván az összekötözött két kezével eshetett neki, hogy védje a lányt; mire odaértem, akkor már tőrrel az oldalában hevert a földön. Nekirontottam Álvareznek, reméltem, talán sikerült megmentenem a lányt a meggyalázástól. A vállán sebeztem meg, olyan szerencsésen, hogy kiejtette kezéből a fegyvert… Aztán már nem tartott soká, pedig ha rajtam múlik, addig folytatom, amíg egy cseppnyi vér is van benne.

Florentino zavartan hallgatott el; sokért nem adta volna, ha most a keze ügyébe akadt volna egy boroskupa. Legalább amíg iszik, elrejtőzhetne a pereme mögé.

Attól félt, hogy Valeria meg találja kérdeni: miért tette?

Hiszen sok időt töltött a király háborúiban, ez csupán egyetlen ostrom, egyetlen városfoglalás volt a többi között. Számtalan kegyetlenség tanúja volt, s bár ő maga nem követett el hasonlót – megakadályozni sem akadályozta meg. Legalábbis sokszor nem… túl sokszor nem.

De akkor, annak a lánynak a sikoltása Valeriát juttatta eszébe; azt a dermesztő lehetőséget, hogy máskor, egy másik század talán vele is így bánhat egyszer.

- Azóta sokszor eszembe jut ez az egész, Valeria; és a mai napig nem tudom, miért tettem – folytatta erőltetetten könnyed hangon – Ne higgy jobbnak, mint amilyen vagyok; láttam már hasonlót, zsoldos vagyok… nem először történt. Talán csak… ez egyszerűen csak mocskosabb volt a legtöbbnél, és ezért nem tudtam hagyni. Megérte; azzal együtt is, hogy felelősségre vontak miatta, mert persze perceken belül ott termett a fél század a dulakodás hangjaira.

A nő pillantása olyan gyengéd volt, hogy a zsoldos torka elszorult tőle. „Ne tedd ezt, Ria” – kérlelte magában – „Nem vagyok én erre méltó. Egyáltalán, minek is meséltem el ezt az egészet?”

- Bajba kerültél?

- Majdnem. Álvarez mindent megtett, hogy befeketítsen, és talán sikerült is volna neki – azonban a lány szavai az én állításomat erősítették meg. De kegyetlenül meghurcoltak… igaz, halkan, de még az „árulás” is felmerült. Én pedig megveszekedetten csak ugyanazt ismételgettem: a testvérek a mi parancsnokunk túszai, és én csak az iránta érzett hűségből cselekedtem, ha rosszul tettem, bocsássák meg, én csak hűségből és becsületből… És így tovább, századjára is ugyanaz a litánia. Végül felmentettek, de azóta sokan ferde szemmel néztek rám a seregből.

- És Álvarez?

- Mivel engem felmentettek, őt el kellett ítélniük. Azaz csak kellett volna. Már jóformán a bitót is megácsolták, amikor jött az új parancs: máshová helyezik át. Fogalmam sincs, hogyan érte el, de én is nagyon szeretném megtanulni a módszereit. A többiről… nem tudok sokat mondani. Szolgáltam vagy két esztendeig, míg egy éjjel, miközben őrségben voltam, orvul rám támadt. Én pedig dezertáltam.

Valeria ujjai végigcirógatták az arcát. Félszegen, vissza-visszariadva, mint a madár rebbenése – de a zsoldosnak most jobban esett, mint a legkészségesebb kurtizánok felkínálkozása. S amikor a nő visszahúzta volna az ujjit, ő gyengéden a kezére fektette a tenyerét.

- Csakhogy ráébredtél, hogy téged nem erre az életre teremtettek – suttogta Valeria – Jó ember vagy, Florentiono, hidd már el végre te magad is…

- Hiányoztál, Ria – mosolygott rá hálásan, rátalálva a régi becézésre – Elhiszed nekem?

Olyan közel voltak egymáshoz, hogy Valeria arcát finoman borzongatta a férfi lehelete, s a nő ajka lágyan, szinte öntudatlanul nyílt ketté, hogy köszöntse a férfiét.

- Valeria – robbant be Blas váratlanul az ivóterembe – Valeria, gyere gyorsan, magyarázd már meg, kérlek, annak a pöffekszkedő kereskedőnek az emeleten, hogy nem azért nem kaphat malváziabort, mert orrolok rá, hanem mert egyszerűen nincs! Fertályórája üvöltözik velem, már cseng tőle a fülem; kész csoda, hogy ide nem hallatszott le!

Florentinónak hirtelen számos és kifejezetten változatos ötlete támadt, hogy pontosan miképpen is hallgattatná el legszívesebben a kellemetlen vendéget, lehetőleg véglegesen. Hogy az is pont most nem fért a bőrébe! Lopva a nőre sandított; Valeria épp a két kezével igyekezett lehűteni felhevült arcát. Mire a zsoldos úgy döntött, talán mégsem tekeri ki a kereskedő nyakát. „Ha nem sikerül így felingerelnie Blast, a kislegény bizonyosan megsejtett volna valamit” – gondolta.

- Amint hallod, mennem kell – mosolygott rá tétován Valeria –, Dios! Tudod, mit tennék először, ha egyszer nagyon sok pénzem és hatalmam lenne? Az összes effajta vendéget – intett a felső szobák felé – nyakon öntetném egy vödör akármivel.

Öccse egyetértően nevetett, a zsoldos pedig – kihasználva, hogy egy pillanatig egyikőjük sem figyel rá – kisietett az ivóteremből. Ami azt illeti, rá is ráfért volna egy alapos hűtőzés.

***

Amikor az utolsó lépcsőfokon is leért, s biztos távolságban tudhatta magát a kellemetlenkedő vendégtől, Valeria megkönnyebbült sóhajjal a falnak vetette a hátát, s a legtöbb katonát megszégyenítő szitokáradatban tört ki.

- Istenemre – zárta tirádáját –, ha volna elég pénzem, szereznék egy hordó malváziát, és addig tartanám belé a fejét, míg nyeldekelni tudna! Még hogy malvázia… hogy a vesztés vinné az úr gusztusát!

Még egyet sóhajtott, s most már valamelyest megnyugodva látott a dolga után. Mostanra megsokasodtak a vendégek, állapította meg elégedetten, ahogy körbepillantott az ivóteremben. „Csak aztán elégedjenek meg addig a borral meg sörrel, amíg kisül a következő adag hal; bár talán némelyik a sonkával is megelégszik; mindenesetre Florentinónak is felettébb ízlett tegnap este. Igaz is… ő ugyan hová tűnhetett?”

- Florentino hol van? – fordult öccséhez, aki veszélyesen közel téblábolt a reggel kisült lepényekhez. Amivel mindig sikeresen felingerelte Valeriát, a nő azonban most mintha észre sem vette volna – Csak most jutott eszembe, hogy végül mégsem adtam szegénynek ebédet.

- Elment.

- Micsoda?! – riadt meg – Hová, az Istenért?

- Hát, csak… el. Eléggé nyugtalannak tűnt – vont vállat tanácstalanul a gyerek, aztán hirtelen felderült – De azt mondta, feltétlenül adjam át neked, hogy legkésőbb estére visszajön!

- Tehát visszajön – ismételte Valeria, megkönnyebbülésében úgy magához szorítva a pléhkorsót, hogy az csaknem behorpadt.

Blas nem tudta mire vélni ezt a nagy felindulást, és méltatlankodva jegyezte meg:

- Vissza, hát! Miért is ne jönne? Biztos dolga akadt, mert olyan iramban vágtatott el, mint akit azok a… a micsodák üldöznek, nem jut eszembe, még senor Florino mesélte régen, hogy az egyik görög mesében valami nagy bűnöst üldöznek ezek az ijesztő lények… Mindegy, csak azt akartam mondani, hogy nagyon sürgős lehetett neki valami, de amint elvégzi, jön.

- Jól van – mosolygott rá nővére – Köszönöm. Most eredj a kamrába, keresd elő azt a pirossal hímzett gyolcskendős csomagot, amelyet még tegnap készítettem össze, és vidd el a fazekas feleségének.

Blas vidoran szökdécselt a kamra felé. Pár napja, mióta az asszonynak gyereke született, Valeria vele küldött kenyeret, lepényt, miegymást a családnak, s azt sem bánta, ha egy kissé tovább elmarad. Márpedig a fazekasék gyerekei igazán remek játékokat tudtak!

Gyorsan magához vette a gyolcsba kötött csomagot, és kisietett a fogadóból. Nagy jókedvében nem látta a ház falától elváló s nyomába szegődő árnyat, s éktelenül hamisan, de annál vidámabban fütyörészve igyekezett a fazekascsaládhoz.

Karjait azonban váratlanul egy vasmarok csavarja hátra, s mielőtt még felsikolthatott volna, egy másik kéz tapadt a szájára, de olyan erővel, hogy csaknem a levegőt is beléfojtotta.

- Csakhogy végre elkaptalak, te kis patkány! – röhögött fel az ismeretlen, s maga felé fordította a gyereket.

Blast megcsapta a nagydarab férfi rothadó fogainak bűze, s a durva bánásmódtól rémülten meredt a sebesülésektől eltorzított arca. Aztán már csak azt érezte, hogy erős karok kapják a magasba, s meglódul alatta a föld.