Negyedik rész – A dezertőr

A haramiák őrszeme félig aludt egy százados fasudárnak támaszkodva; még felocsúdni sem maradt ideje, amikor a sötétből ráugró alak tenyere a szájára tapadt. A következő pillanatban már fagyos acél mart a nyakába.

Florentino érezte, amint a szétfreccsenő vér melege belepi amúgy is átázott zekéjét. „Legalább a vihar elült mostanra”, vigasztalta magát, míg karjával felfogta a haldokló test zuhanását. Nesztelenül lefektette a fűbe, s halk, óvatos léptekkel beljebb merészkedett a táborba. Aggodalmai feleslegesnek bizonyultak: másik őr nem volt, a haramiák mélyen aludtak. Nyugtalanul pásztázta tekintetével a szűk kis tisztáson összezsúfolódott alakokat, míg végre, egészen a táborhely közepén, meglelte azokat, akiket keresett.

Blas összekuporodva, összekötözött kézzel aludt; elrablója még egy köpenyt vagy egy pokrócot sem dobott rá. De legalább sértetlennek tűnt, lélegzett fel a zsoldos, ahogy a gyerek mellé térdelt.

Alig csapott valami neszt, a fiú mégis megrezzent... és a felismerés örömétől csaknem felkiáltott. Florentino még épp időben tapasztotta be kezével a száját

- Igen, én vagyok – suttogta –, és hazaviszlek a nővéredhez. Azonban csöndben kell maradnod.

A gyerek bólintott, de ahogy pillantása a zsoldos összemocskolt zekéjére esett, szemei nyomban tágra nyíltak a rémülettől.

- Nem az én vérem – nyugtatta meg Florentino, megértve Blas tekintetét –, én jól vagyok. De most siessünk.

Gyors mozdulattal átvágta a kötelékeit, és karjába emelte a fiút.

Futó pillantást vetett a mellettük heverő Álvarezre. Nem ébredt fel… legalábbis mozdulatlannak tűnt. Talán túlságosan is, villant át a zsoldoson egy alaktalan balsejtelem. Rég’ látott már alvót, de emlékei szerint az időnként mocorgott, grimaszolt, ha úgy fordult az álma.

„Bolondság” – hessegette el – „Visszaviszem Blast Riához, azután, ha majd ő biztonságban lesz, ráérek visszatérni. Mégis… most olyan könnyű lenne megölni. És meg is kell, minél hamarabb; de amíg Blas velem van, nem tehetem. Ha Álvarez nem hal meg rögtön, felveri a tábort.”

A gyerek kissé megmoccant, s hogy biztosabban tartsa magát, karjait a zsoldos nyaka köré fonta. Bizalmától Florentino torkát minden veszedelem ellenére is furcsa kis meghatottság kezdte kaparni, s önkéntelenül is elgondolkodott: milyen lenne egyszer a saját gyermekét így tartani… Talán Valeria is szeretné…

Megzavarodott saját gondolataitól, és – mivel akkorra amúgy is jó darabon eltávolodtak a bozótban a táborhelytől – talpra állította a fiút. Amúgy is szüksége volt mindkét kezére, hogy megtöltse s felporozza a pisztolyát; hátha mégis üldözőbe vennék őket. „De nem szeretem ezt az ostoba fegyvert, uramisten” – mérgelődött – „Hogy lyuggatnák vele szitává azt, aki feltalálta! A kard, az igen, az férfinak való… ez csak a haramiáknak.”

Alighogy ismét megindultak az ösvényen, most már egymás mellett, egy halk, mégis kemény hang pendült mögöttük.

- Megállni.

Álvarez volt. Valószínűleg mindvégig követte őket, ébredt rá keserűen a zsoldos, s megtaszította a fiút.

- Fuss!

A halk, rideg hang azonban feltartóztatta.

- Ha nem tud gyorsabban futni, mint a pisztolygolyó, akkor nem ajánlom.

- Őt ne bántsd!

„Az Isten nevére” – átkozódott némán Florentino – „Legalább miért nem húzódik arrébb ez a gyerek?” Mert Blas szorosan hozzátapadva állt, annyira, hogy érezte a reszketését. Így nem mert megkockáztatni egy lövést – ha a másiknak is marad ideje elsütni a fegyvert, akkor könnyen meglehet, hogy a gyereket sebzi meg őhelyette.

- És ha bántom, Florentino? – gúnyolódott – Az is csak a te hibád lesz. Megírtam, érthetően megírtam, hogy a birtokod melletti templomromban várok a váltságdíjra.

- És azzal megelégedtél volna? – fakadt ki a zsoldos, bár tudta jól, ostobaság egy effajta embert beszélni hagyni – Sértetlenül elengednéd?

Álvarez csúfondárosan vigyorgott.

- Ezt már sosem fogod megtudni. Innen nem mentek el élve… de hálából gyors leszek, megígérem. Hiszen végül is hálásnak kell lennem, kedves bajtársam, amiért ilyen ügyesen kihoztad a táborhelyről a fiút és végeztél az őrszemmel… Megkönnyítetted a dolgom, hiába. Nem… mégsem, a hála a gyengéké. És ezért most elmondom, hogy ha veletek végeztem, a következő a flamand cafka lesz. Hogy is hívják? Valeria?

- Nem! – sikoltott fel a fiú. Álvarez szinte meglepetten pillantott rá; bosszúvágyában már-már megfeledkezett arról, hogy a gyerek is hallja szavait, nem csak Florentino.

- Ó, dehogynem – nevetett fel durván – De még előtte megmutatom neki, hogy jobban értem a dolgom, mint ez a ti Florentinótok!

Szavait éles dörrenés szakította félbe, s a férfi döbbenten meredt a bal vállától lefelé terjedő vérfoltra.

Florentino, kihasználva, hogy ha pár pillanatra is, de másfelé fordult ellensége figyelme, elsütötte a pisztolyt. Csaknem vaktában, célzás nélkül lőtt; s nyomban utána a földre lökte a fiút. Még épp időben: Álverez pisztolygolyója ott süvített el, ahol a gyerek az imént állt.

Újratölteni már nem volt idő. Álvarezt épp csak súrolta a golyó, s most káromkodva dobta el a hasznavehetetlenné vált fegyvert. Sebtében előrántott kardjával épphogy csak elhárította Florentino vágását.

Mintha messziről, a haramiatábor felől elfojtott kiáltás, dulakodás zaját sodorná a szél… bár talán csak saját harcuk ver különös visszhangot ezen az elhagyatott helyen, futott át a zsoldos fején. Azután már nem ért rá gondolkodni, olyan sűrűn záporoztak ellensége csapásai. Csupán azon igyekezett, hogy minél távolabb kerüljenek Blasztól… „Egyáltalán, miért nem menekül az a gyerek?!”

Most már mindinkább kimerült ő is, rég’ kellett már komolyan használnia fegyverét. Ráadásul balja is mindinkább sajgott, tompán, de kitartóan – észre sem vette, mikor sérülhetett meg. Azonban ellensége sem úgy harcolt már, mint régen, ismerte fel. Álvarezt egyre inkább elragadta az indulat, sorra rosszul számította ki támadásait, s egyre kevésbé tudta védeni magát. A zsoldos kissé jobbra mozdította a kardját, mintha a másik nyakát célozná, mire Álvarez oldalra kapta fegyverét, hogy hárítsa a vágást… s túl későn ébredt rá, hogy csupán cselfogás volt.

Az a kard szúrni készült.

A lendület továbbvitte, s beleszaladt a pengébe. Ahogy lenézett, az arcára előbb ült ki a döbbenet, mint a fájdalom; azután lassan a földre hanyatlott. Mire Florentino kirántotta belőle a kardot, már nem volt benne élet.

A zsoldos zihálva támaszkodott a legközelebbi fatörzsnek. Balját mind erősödő hullámokban öntötte el a melegség, s felette az ingen sötét nedvesség terjedt. Nem akarta tudni: vér-e vagy csupán veríték… A csillagtalan éjszakában amúgy is minden sötéten derengett.

- Senor Florino – csendült a hirtelen rájuk szakadt némaságban a fiú riadt hangja – Senor Florino, jól van?

„Voltam már jobban is” – gondolta a férfi, de azért erőt vett magán, s Blasra mosolygott.

- Semmi bajom – köpenyéhez dörgölve nagyjából megtisztította kezét a vértől s egyéb szennytől, s a fiú felé nyújtotta – Gyere. Hazaviszlek.

- Azzal talán várjunk egy keveset.

A bozótból előlépő katona láttán Florentinót émelyítő szédülés fogta el, alig tudott talpon maradni. „Teremtőm, miért most? Csak pár perccel később értek volna ide, csak egy fertályóra, még annyi sem talán…”

A jövevény Federic parancsnok volt, s nyomában elősorjáztak emberei is. Elmosódott, kísértetszerű alakok a felhők alatt; de a zsoldos mintha sötétebb foltokat vélt volna felfedezni némelyik öltözékén. „Vér lenne?” – gondolta meghökkenten – „Akkor hát mégse visszhang volt?”

- Rajtaütöttünk a haramiákon, hála a küldötted útmutatásának. Jóformán álmukban végeztünk velük, alig volt harc – válaszolt kimondatlan kérdésére a parancsnok. Többre már nem volt ideje, mert a katonák sora felbomlott, és mögülük ziláltan, sápadtan rohant ki Valeria, egyenesen a zsoldos és Blas felé. A fiúhoz érve térdre rogyott, s zokogva zárta karjába öccsét.

- Köszönöm, Florentino – susogta – Köszönöm, köszönöm, és bocsáss meg, amiért…

Mondandója többi része végleg könnyekbe fulladt, de a zsoldos így is értette, s gyengéden a nő vállára tette a kezét, remélve, az érintés megnyugtatja. Arra már nem vitte rá a lélek, hogy szóval is hitegesse: nem lesz semmi baj.

Abban a pillanatban csaknem gyűlölte Federicót, amiért nem tudott csak még egy kicsit késlekedni. Csak annyit, hogy ő maga elrejtőzzön, míg egykori parancsnoka el nem vonul a vidékről. Csak hogy még egyetlenegy új esélyt kapjon. Riával és Blaszal.

Hiú ábránd; szidalmazta magát nyomban gyengeségéért. Hiszen ő maga adta a gyűrűt ismertetőjelként Valeriának. Federico tudott róla, úgyis átkutatná érte az erdőt. Akkor legalább… gyorsan legyen vége.

- Vidd haza – kérte a nőt. Bátorítóan rájuk mosolygott; legalábbis megpróbálta, de maga is érezte, milyen természetellenesen merev az arca. Bármilyen nemtörődömséggel beszélt is korábban az őt fenyegető veszedelmekről, most félt.

- De hamarosan jön majd senor Florino is velünk, igaz? – firtatta Blas.

A férfi tétován bólintott, és csak abban reménykedett, hogy bármit tervez is vele egykori parancsnoka, azzal vár addig, míg Valeriáék elmennek.

- Gyere – vonta magával a nő az öccsét –, nemsokára jön ő is. Addig mi…

- Menjetek vissza a fogadóba. Rátok fér egy kis pihenés. Ott várjatok rám.

A nő összerándult; de rémült tekintete hiába kereste Florentino pillantását. „Várni? Vajon meddig?” A gondolat, hogy talán sosem tudja meg, mi történik majd vele, elviselhetetlennek tűnt… de belátta ő is: nem maradhat. Ha elhagyná őket az Ég kegyelme… azt Blasnak nem kell végignéznie.

Senor Federic pár pillanatig követte tekintetével a szűk ösvényen távolodó testvérpárt, aztán hanyagul intett Florentinónak.

- Lenne pár kérdésem. És semmi kedvem hozzá társasághoz – utalt saját kíséretére.

A zsoldos megadóan utánament pár lépést, de csaknem öntudatlanul, mintha a lélek kiszállt volna belőle. Ha nem lett volna ilyen átkozottul sötét az éjszaka, Federic parancsnok maszkszerű arcáról akkor sem lehetett volna semmit leolvasni.

- Senor Florino?

- A fiú régen nem tudta megjegyezni a nevemet. Senor Federic… akárhogy is ítéljen felettem, köszönöm, hogy rajtuk segített.

- Állítólag magas vérdíj jár azokért a haramiákért. Nem mintha engem érdekelnének efféle alantos megfontolások… de talán valakiknek jól jöhet még. Igaz is: ugyan miféle ítéletről beszélt az imént?

Florentino gyomra kínzó rándulással tudatta, hogy az a lélek még nagyon is a testében tartózkodik. A félelemmel együtt, mely egyszerre keserű epével töltötte meg a torkát.

- Senornak magyarázzam, hogy mi a büntetése a – csaknem megcsuklott a hangja, de még idejében úrrá lett rajta – … a dezertőrnek?

Feredic arcáról most látványosan lerítt a megdöbbenés. Szinte színpadias látványossággal.

- Dezertőrnek? Hogyne tudnám, magam is épp elégszer mondtam rájuk ítéletet. De mi lelte, hogy efféle sötét gondolatok kínozzák éppen most?

Florentinóból majdnem kitört a legdurvább átkozódás, amit valaha is hallott. Egykori parancsnokát kemény embernek, ízig-vérig katonának ismerte – de el honor lovagjának is. Sosem gondolta volna, hogy örömét leli a kegyetlenkedésben.

- Egyébként is, ugyan mi ütött beléje, hogy folyton a szavamba igyekszik vágni? – folytatta Federic zavartalanul – Régen több tiszteletet mutatott parancsnoka iránt, és mutathatna ma is, még akkor is, ha most már nem vagyok az. Mindenesetre örömmel látom, hogy ilyen szépen felépült a flamand rajtaütés sebeiből.

Csak a felhők közül váratlanul előbukkanó csillagok játéka lett volna, vagy valóban derűs szikrák lobbantak volna Federic tekintetében? A parancsnok arca változatlanul kifürkészhetetlen volt.

- Kész csoda, hogy az akkori táborunkkal határos faluban végül meggyógyították… ahogy oly sok más sebesültet is, persze. Borzalmas volt az az éjjeli rajtaütés. Annak idején úgy hittük, sosem lesz képes ismét hadba szállni; még talán az obsitlevelét is megkapta. Nagy szerencséje van.

Florentino el sem akarta hinni, hogy mekkora. És még nem is igazán merte.

- De én – próbálkozott, azonban elhagyták a szavak – Senor Federic, én hálásan…

- Ne nekem, Florentino, ne nekem, hanem egyedül csak az Istennek! – szakította félbe türelmetlenül – Egyébként nem gondolt még rá, hogy milyen érdekes jószág is a hír? Egyszer csak felkerekedik a semmiből, és addig tekergőzik, addig kígyózik, amíg egyeseket a magasba emel, megtisztít, másikat a sárba ránt, és van, akit elfeled; míg végül már azt se tudni, eredetileg mi vagy ki rejlett a tövénél.

Azt már feleslegesnek tartotta hozzátenni, hogy a Florentino állítólagos súlyos sebesüléséről szóló pletykák neki köszönhették létezésüket.

Nem is kellett; az egykori zsoldos megérezte azt magától is.

Évek óta… nagyon sok év óta nem tudott igaz szívvel térdet hajtani senkinek. Még az Istenhez fohászkodva sem, nemhogy ember előtt… Most azonban mégis az lenne jó. Lerogyni, úgy, olyan önfeledten, ahogyan az imént Valeria hullt térdre megtalált öccse mellett, és kezet csókolni ennek a különös embernek, akit – úgy hitte – a velejéig megismert a szolgálat évei alatt. Hányszor intézte el a jellemét pár hangzatos jelzővel, ha beszélt róla vagy csak emlékezett rá…

És csak most ébredt rá, hogy valójában jó, ha egy szemernyit ismerte.

Talán még annyira sem.

Mégsem volt rá képes. Ha a katonák nem hallották is őket, látni azért láttak.

Az arcán bőséges patakokban végigcsorduló könnyeknek azonban nem parancsolhatott… és nem is akart. Hadd mondják el azok mindazt, amit ő túl gyenge megvallani.

- Persze, lehet, hogy a hír téved – vont vállat Federic, a legkisebb jelét sem adva, hogy törődne az ő megindultságával – De ennek már nincs jelentősége, higgye el. Nem hiszi? Az a hibája, hogy túl sokat tanult, szinte már csak az írott szó igazságát ismeri. Mikor fogadja el végre, hogy az emberek lelkében élő történelem sokszor maradandóbb, mint amelyet az avítt kódexlapok őriznek? És ki tudja… talán sokszor igazabb is. A maga nemében.

Váratlanul ellágyult a hangja, ahogy végigmérte a könnyeivel küszködő fiatalembert.

- Nem sokaknak adatik meg az új kezdet, Florentino. Becsüld hát meg… és járj szerencsével minden utadon.