Élt egyszer egy kecske, ki ellenben Endrével, nem volt megdermedve. Gondtalan életet élt a Nyulak ura birtokán, a sok tapsifüles között, napi kötelességeit gond nélkül teljesítette. Napkeltekor felkelt, kibaktatott a birtokra, és szorgalmasan falta a friss, ropogós gazokat. Egészen délig tartott a kimerítő munka, ilyenkor keres egy megfelelően árnyékos helyet, ahova leheveredhet, és egészen délután 3-ig aludt. A jól megérdemelt pihenést követően pedig egészen napnyugtáig dolgozott a rét karbantartásán. Rendkívül büszke volt magára, hisz ki más tudná ezt a rettenetesen megerőltető feladatot, az egész napos legelést, oly alaposan, oly lelkesen végezni mint ő. Végülis miért tartaná őt a gazda, ha a nyulak is képesek lennének ilyesféle pusztításra. Még az úr napján is, mikor mindenki más megpihen, ő akkor is, fáradhatatlanul ügyködik azon, hogy a drága jó ura, a Nyulak ura meglegyen elégedve vele, számára nem létezik szabadnap. Jobb helyeken az ilyenért már Sztahanovics medált osztogatnak, de mit is vár az ember egy monarhikus államtól, ahol csak addig kell az ember/állat, míg a felsőbb rétegek hasznot látnak benne. Persze ilyen elvont, eretnek és összetett gondolatok nem járnak az ő fejében, hisz ő csak egy kecske, és egy kecske miért gondolkodna az emberek dolgain. Pedig látott ő már annyi cifra dolgot a birtokon. Vannak napok, miközben ő a mezőn legel, nyulak tűnnek, s többé nem kerülnek elő, viszont újak jönnek helyettük, de talán még az is említésre méltó dolog, hogy a hét minden egyes napján a Nyulak ura édesanyját öltönyös alakok látogatják meg, kiket beinvitál magához, de hogy mire, azt senki se tudja. Az elvonulásukat követő 5 percben a Nyulak ura édesanyja sikongatni, nyögni kezd, talán uzsorások az urak , kik a kamatot kívánják kicsikarni az asszonyból.

-Mek - mondotta a kecske, és hirtelen minden érthetőbb lett, nem volt több kérdés számára.

Ahogy teltek az évek, kétszarvú barátunk egyre vaskosabb lett, kevésbé ment már a réten való ugrálás, a futás, vagy bármiféle megerőltető mozgás. Egyre inkább kezdett unalmas lenni a folyamatos legelés, ő valami újra vágyott, más vidékeket látni, újfajta ízeket megtapasztalni, kideríteni mi lehet a birtokon túl

- Meeeeek - mondotta keservesen, és hirtelen elfelejtette a vágyait, a törekvéseit, hogy új vidékeket fedezzen fel. Jó itt neki, szeretik, rendesen eltartják, és még társaság is van... Igaz, hogy nyulakkal van körülzárva, és nem igazán sikerült megértetni velük magát, de hát no, egy kecskének is meg kell tanulnia értékelni az élet dolgait... Kár, hogy kecske léte miatt nem tudja.

Különös módon a változtatás gondolata, nem csak ő benne fogant meg, hanem gazdáiban is. Lassan 6 éve szolgálja a Nyulak ura családját, 6 éve minden egyes reggel felkel, és egészen napnyugtáig dolgozik a földeken. Egyik nap, maga Setétvári Zsolt, a Nyulas birtok törvényes ura jelent meg a karámja előtt. 

- De mutter, most mé nekem kell ezt csinálni? te dolgod gondozni az állatokat - kiáltott valamerre. Kecskénk büszkén jelent meg előtte, fejét felszegve, tekintetét pedig gazdájára szegezte. Kicsit másként képzelte el a gazdáját... Vagyis képzelte volna el, hogy ha tudna gondolkodni. A srác, vagy ha úgy tetszik úr, egy magas, kifejezetten cingár srác volt, bőre olyanannyira fehér, mint a frissen esett hó, mintha az életét egy barlangban töltené, elvonulva a világ gondjai elől. Sötétbarna haja vastag a zsírtól összeragadt hajcsomókban omlótt a vállára, néha belekapott egy, egy kósza szellő, ami kizavarta a rovarokat onnan. Egzotikus látvány volt ő, még egy állat számára is

- Meeeeek

- Maradj már csöndben te ostoba állat, nem hallom mit mond a mutter - a durva szavak ellenére, a kecske nem vett magára semmit... Hogy is vehetné, mikor fel nem foghatta a gazdájának a szavainak a jelentését. Fejét picit oldalra fordította, és úgy bámult a fiúra

- Ha elvégzed vissza ülhetsz a gép elé drágaságom, és egy évig nem fogok kérni tőled semmit - hangzott a felelet a házból - különben is te vagy a férfi

- Rendben, de csak mer békén fogsz hagyni! Na gyere te ostoba dög, gyere csak utánam - kinyitotta a karám ajtaját. A kecske nem habozott, kilépett a karámból, és megállt az ajtó előtt

- Gyere már te szerencsétlen - rivalt rá a gazdája, majd mikor nem látja, hogy szép szóval ugyan nem remélhet sikert, megfogta a szarvánál az állatot, és elkezdte vonszolni maga után. Különös módon nem a mezőre vitte, hanem egy teljesen más helyre, a ház másikoldalára.Fura tárgyak voltak a házmellett, amiket még sose látott, asztalok, rajtuk kések, fűszerek, néhol vérfoltok, tábortűz rakásra kijelölt hely, bogrács, és még fene tudja mennyi minden. Egyedül egy valami hiányzott: a legelésre váró vidék.  Szerteszét nézett, de sehol sem látott olyan vidéket, amerre elmehetne legelni, ezért nem is értette, hogy miért hozta őt ide a szeretett gazdája. Felállt, és elindult a kerítés irányába. Gazdája rohant utána, és az ellenkező irányba próbálta vonszolni, de nem ment. Vékony kis karjain egy csöpnyi izom, vagy zsír nem volt, így nem is tudta visszatartani a fél mázsás állatot. 

- Mutter, nem bírom felrakni az asztalra! - hirtelen kirohan az anyuka a szobából, szokásos kis fehér köténykéjében, kezében késsel. Nem szól semmit, megragadja a kecskét az első két lábainál, a Nyulak ura a hátsóknál, és úgy fektették fel az asztalra. Az anyuka lefogta a kecskét, aki kicsit izgett, mozgott, hisz nem volt neki kellemes ez a póz. Nem is értette most mitörténik, talán új fekhelyet találtak neki? 

- Meeeek - és az élet újra gondtalannak tűnt. Egész addig, amíg a Nyulak ura át nem szelte egy késsel az állat torkát.  Utána nem, hogy problémája nem volt a kecskének, de még élete se.