Bölcsek köve

Élt egyszer Gidhaurban egy földesúr, név szerint Puran Mal. Annyi földje volt, hogy maga se tudta, mennyi, a birtoka az egyik fűzfától a másikig ért, persze ugyancsak fennhordta az orrát, és elvárta, hogy királynak nevezzék. Egyszer egy vándor énekes jött Delhiből, aki a céhe szokása szerint agyba-főbe dicsérte. Hízott a mája a kétfűzfás királynak, és amikor eljött a jutalmazás ideje, azt mondta neki, kérjen, amit akar.

A költő már beszerzett bizonyos helyi ismereteket, ezért pontosan tudta, hogy nem számíthat semmire. Ezért ezt mondta Puran Malnak:

Nem fogadok el akármit. Mindenem megvan, a bölcsek kövén kívül. Ha adsz nekem egyet, jó, az is jó, ha nem adsz semmit.

A bölcsek köve az a hasznos jószág, amit csak hozzá kell érinteni a vashoz, és az rögtön arannyá változik. Puran Malnak nem volt ilyen köve, honnan is lett volna? Búsult, mert már nagyon hozzászokott a szép magasztalásokhoz. Bánatában leült az egyik fűzfája alá, és egy százas szöggel piszkálgatta a földet. Hát, ahogy piszkálgatta, a százas szög egyszer csak arannyá változott.

Itt kell lennie a bölcsek kövének! – kiáltott fel Puran Mal, és hát nem kikotorta a földből?

Ezen a ponton nincs egyetértés. Ki azt mondja, az egész házban nem volt több vas, így nem tudott vagyont varázsolni magának; mások szerint talált volna pár vasdarabot a szemétdombon, de nem volt ennyi esze. Rögtön odaadta a követ a poétának, aki ámult-bámult ekkora ostobaságon, és gyorsan visszament Delhibe, mielőtt Puran Mal meggondolja magát.

A nagy szerencse a költő fejét is megzavarta, elment a bazárba, és fűnek-fának dicsekedett a kövével. Először békén hagyták, mert azt gondolták, epeköve van, és attól görcsöl a hasa, de amikor bemutatta, hogy mit tud ez a kő, a császár is érdeklődni kezdett, és maga elé rendelte az óvatlan múzsafit.

Mesélj csak, miféle követ szereztél?

Mi mást tehetett volna a vándor énekes, elmondta, hogy mit tud a parasz.

A császár látni akarta. Ez bizony még az álmoskönyv szerint se jelent jót! Elveszi tőlem, borongott a költő, hiába mondom, hogy nekem nagyobb szükségem van erre a játékszerre. Megígérte, hogy megmutatja, de csak messziről. A császár üljön egy csónakba, ő majd egy másikba ül, és találkoznak a Jamuná folyón. A császár olyan kíváncsi volt, hogy még ebbe is belement. Amikor aztán találkoztak, az énekes megkérte, nyújtsa feléje a kardját. Megérintette a csodakővel, és az nyomban arannyá változott.

Igen ám, de a költő nem volt szokva ehhez a mutatványhoz, remegett a keze, és a kő a vízbe pottyant. A császár éktelen haragra gerjedt: Mit csináltál, te szamár? Azonnal szerezz nekem egy másikat!

Okos ember megígéri, aztán eltűnik, mint a kámfor. De ennek a szamárnak csak alig valamivel volt több esze, mint Puran Malnak, ezért meggondolatlanul kibökte: Ilyen kő csak egy van az egész világon.

Úgy, mondta a császár, akkor dobjátok ezt a majmot is a vízbe, a köve után.

A Jamuná loccsant egyet, és azóta nem változnak arannyá sem a kardok, sem a százas szögek.