Endrében a világon semmi különleges nem volt. Élte a hétköznapi emberek életét, viselte a terheket amiket mindenki. Egy meg nem nevezhető kis áruházban dolgozott naphosszat, leginkább mint rakodó. Időnként a pénztárba is beültették, de ezeket mind ő, mind a tulajdonos megbánta. Endre ugyanis sok mindenben jeleskedett, de volt egy óriási gondja. Amint sietősen próbált elintézni valamit, azonnal hibázott. Csak a nyugodt, inkább erőt, mint sebességet igénylő munkák maradtak hát neki.

Főhősünk elméje azonban nem volt képes kitartani a nyugalom mellett. Tudta, ha sietni kezd bajt csinál, viszont emiatt sokszor kénytelen volt munkaidő után is benn maradni, ami nagyobb tempóra ösztökélte. Saját hibájából tartott tovább a munka, nem számíthatott túlóra pénzre. Egyik alkalommal, mikor már jó fél órával a záróra után tartózkodott a boltban, eldöntötte: meg fog változni. Nem hibáztathatja a sorsot, amiért nem képes gyorsan dolgozni, mindössze saját oda nem figyelését. Előszedett hát hat nagy láda árut, és kitolta őket a polcsorhoz. Mint a gép rakodta fel őket a megfelelő helyekre. A kis játékgitárok legfelülre, plüssmackók alá, legalulra a repülőgépek. Ezután következhetett a másik oldal. Tábla játékok, majd kártyák, és legalul a vízfestékek.

Büszkén emelkedett fel, és oka is volt rá. Tökéletesen hajtotta végre feladatát, még csak össze sem keverte a sorokat, nem hogy eltört volna valamit. Megfordult, és elindult a raktár felé, ám furcsa zajra lett figyelmes. Az egyik mackó egyensúlyát vesztve lehuppant a polcról. Esés közben nagy dagadt feje beleakadt egy repülőbe, és együtt landoltak a padlón.

- Cöh - nyögött fel Endre. Megfogta a játékokat, megvizsgálta és a helyére tette. Szerencsére egyik sem sérült meg. Újra felegyenesedett, és most már rohamléptekben hagyta el a boltot.

Már a raktár ajtóban állt, mikor újra koppanást hallott. Ezúttal kissé ingerültebben ment vissza megnézni. Hiába menekült volna, csak nem hagyhatta, hogy a reggeli műszak rumlit találjon. A földön ezúttal is ott hevert a mackó, és mintha direkt szórakozna, a túloldali vízfestékek közé lógott a feje, szép kis káoszt hagyva maga körül. Endre nem adta fel, de mi mást tehetett volna? Helyére tette a mackót, és igazgatni kezdte a másik szekrényt is.

Alig sikerült felállnia, a medve újra a földre pottyant. Endre vöröslő arccal ragadta meg a plüssállat nyakát.

- Mi a fene van veled, te kacat?! Hagyjál már hazamenni! - kiáltott rá. Választ nem remélt, és nem is kapott. Megemelte az ártatlan tekintetű állatot, és a polc felé nyújtotta, mikor a többi mackó is leugrott a helyéről. Sőt, ha mindez még nem lett volna elegendő, egy pici, nyúzott külsejű, mócsingokba ragadt szőrű macska is leszökkent közülük. Endre mellkasát vette célba, majd a bamba tekintetű munkásról elrugaszkodott, és már el is szelelt a pezsgős pult mögé.

Endre kétségbeesetten eredt utána, majd több órás kergetőzés árán sikerült egy narancsos ládába zárnia az állatot. A macska láthatóan kóbor jószág lehetett, aki valahogy beszökött a boltba. Bajt nem akart, de okozott. Így gondolta ezt Endre is, amikor elhatározta: befogadja magához a kis állatot.