Tudom, hogy nem nyerhetek, meg csak most volt időm felrakni, de nagyon tetszett a feladat és szeretek játszani.

–Szép volt. –lihegte Laci, felocsúdva a hatalmas bal horog után, de kissé kábultan. –Belekongott a fejem.

–Mit is mondhatnék, volt időm gyakorolni a legutóbbi meccsünk óta. –viszonozta a bókként ható kedves szavakat András, vérpatakkal díszített mosollyal a száján. –Na meg persze a kormány tekergetése is erősíti a karomat, pláne hogy mindig én kapom a szervomentes taxit.

–Taxi? –kérdezte Laci felegyenesedve és felkészülve a következő ökölcsapások fogadására és osztására. –Csak idáig vitted? –hergelte ellenfelét.

Laci összeütötte kesztyűit, majd ritmusos léptekkel megindult ellenfele felé. Elhajolt egy ütés alatt, majd hatalmas csattanással vitt be egy találatot András arcába, mire a feje kihátrált és csak izzadságpárát hagyott hátra.

András egy pillanatra megtántorodott, ám nem hagyta annyiban és újabb ütést vitt be, melyet az ellenfele kivédett. Néhány ütésváltás után ismét levegőért kapkodva léptek a kötelekhez jó néhány új zúzódással és véraláfutással.

–Ja. –felelte a korábbi kérdésre András. –Taxis lettem, miért te talán esperes lettél?

–Nem. Azt sem tudom mi az. –válaszolta Laci, miközben billiárdgolyó nagyságúra dagadt szemét simogatta meg gyengéden.

–Az egyfajta matektanár, aki s-t helyettesít az x helyére és…–eddig bírta röhögés nélkül.

–Marhapörköltöt ettem nem bolondgombát, tudom, hogy az valami pap féle, csak nem pontosan. –nevetett vele együtt Laci az oldalát fogva. –Vállalkozó. –szólalt meg mikor képes volt rá a nevetés után. –Vállalkozó lettem.

–Ejha, az már egy álom meló. –fuvolázta gúnyosan dülöngélve András.

–Ugyan! –kiáltotta Laci. –Mindketten másra vágytunk. –széttárt karokkal körbemutatott az üres teremben. A lámpák csak a szűkösnek mondható ringet világították be. –Erre!

–Egy kisvárosi gimi boxtermére? –kérdezte cinikusan András, bár maga is tudta, hogy ellenfele nem pont erre gondolt.

–Nem erre a helyre. –rázta meg csapzott fejét a másik. –Hanem az érzésre. Amikor az ütésed súlya minden más terhet pehelykönnyűvé redukál, amikor a tömeg zaja minden kételkedő hangját elnyomja, amikor nem azon gondolkozol mi volt tegnap, vagy mi lesz holnap. Csak a most van, csak az számít, ami a jelen pillanatban történik. –mosolyogva nézett Andrásra, aki fájdalmát elnyomva szintén mosolyra húzta felrepedt száját.

A két férfi ismét felállt egymással szemben. Kíméletlen viadalba kezdtek a tornaterem szorítójában. Záporoztak az ütések és a fáradtság hatására egyre másra csattantak a kesztyűk. A mérkőzés a 20 évvel azelőttit idézte, amikor a megyei bajnoki címért folyt a küzdelem, az akkor még két ifjú titán között. Akkor hihetetlen végeredmény született, és ez bizony megismétlődni látszott az utolsó ütésnél. A két ököl elsuhant egymás mellett és bizony egyszerre ért célt. Mindkét férfi állán hatalmas erővel csapódott be a másik ökle, és tekebábúként dőltek hanyatt egy pillanatnyi ájulásuk következményeként.

–Hihetetlen. –nyögte Laci, mikor földet érés után magához tért.

–Akkor most én nyertem? –kérdezte András furcsán ejtve az „m” hangot feldagadt orra miatt.

–Csak álmaidban. –fordította felé a fejét Laci. –Mennyi lehetett ennek az esélye?

–Hogy betörünk a sulinkba megismételni a húsz évvel ezelőtti meccset, mikor összefutunk egy kocsmában. –néhány másodperces csend után jött a válasz. –Száz… százalék. Hogy megint mindketten padlót fogunk. –ismét rövid szünet. –Lehetetlen. Ami itt történt lehetetlen.

A két férfi lassan állt fel, sajgó tagjaik miatt. Visszavedlettek taxisofőrré és vállalkozóvá, majd kimentek az iskola kapuján az éjszakába.

–Figyelj. –Laci a névjegykártyáját nyújtotta Andrásnak búcsúzóul. –Rajta van a számom. Az újabb visszavágóval ne várjunk húsz évet.